Lanttal, fejbe


Valamikor írtam verseket is. Valahányszor pakolászom a szekrényem aljában, időről-időre kezembe akad egy vaskos mappa. Mappa, versekkel tele. A4-es lapon, füzetlapon, kézzel vagy hagyományosan, géppel írt, címmel ellátott, vagy nem ellátott, datált illetve nem datált, félkész vagy kész művek halmaza.


Ma kinyitottam ezt a mappát, válogattam, turkáltam benne. Szembesülhettem az elém táruló sorok, vershangulatok, szerkesztések alapján akkori önmagammal, amikor ezek a költemények világot láttak.
Valamelyik múzsa alaposan fejbe kólinthatott hangszerével... Vegyes eredmények születtek, felvállalhatóak és gyermetegek egyaránt.
Habár emlékeim szerint 12 évesen csírázott ki bennem az írhatnék, akkoriból egy szál írásra nem bukkantam. Főleg azért, mert amit írogattam iskolai újságba, esetleg kisebb gyereklapba küldtem és nem maradt fenn sem eredeti kézirat, piszkozat, újság sem. Fájdalom. Az viszont tisztán megmaradt bennem, egy nagyanyám által elmesélt, hóban elveszett macskáról szóló rövidke szösszenet révén szereztem pár évre levelezőpartnert :)
A legtermékenyebbnek a 2000-2001 időszak bizonyult. Úgy fest, 17-18 éves koromban elkapott a tinik lelki válsága, jó pár sötét hangulatú, kifejezetten depressziós, sötét közhelyekkel telepakolt iromány került ki a kezem alól. És maradt szobám négy fala között a fiókban, hála az égnek.
Amik viszont megjelentek, azokat ma is szívesen olvasom át a nosztalgia kedvéért. Ezek közül kettőt - 2000-ben szerepeltek a Gömöri Hírmondó kulturális különszámában - most megosztok.
Az elsővel - Az első tél - díjat nyertem a 2 Zsiráfban, a pályázat témája a vakság volt.



Az első tél

Az első tél, mikor kezem hóba ér,
és nem látom, milyen a dér,
régen láttam szikrázó fenségét,
ma csak ujjaimmal érzem hidegét.

Az első tél, mikor a fuvallat megrázza az ágat,
és nem látom a lehulló apró csodákat.
De behavaz és érzem leheletét,
a fagyosat, mi így mutatja szeretetét.

Az első tél, mikor tisztán hallom,
ropog a hó, ha állok talpon,
zene nekem az ágak ütődése,
minden hang csak jó, lelkem örömére.

Az első tél ez, mikor új világ nyílik meg,
mikor szemem nem könnyez meg,
mert néha viszasírom, nagyon,
hogy valamikor a nap megcsillant a havon.

Az első tél van így, hogy anyám a szemem,
az első, mikor apám van velem,
mutatják ők ketten az új csodálatot,
és nemcsak látom, érzem e világot.

Hm, mostani fejjel már nem ilyen szóhasználattal élnék, bőven érezni a versen a kiforratlanságot, bizonytalanságot bizonyos  szavak értelmét, használatát illetően. Jöjjön a második:


A holtaknak...

A holtaknak nincsen keze,
hogy gyermek-fejed érintse,
hogy takaród elrendezze,
álmod lánggal őriztesse.

A holtaknak nincsen szeme,
hogy lépteid őrizhesse,
hogy játékodat figyelje,
erdő mélyén, társa lelve.

A holtaknak nincsen füle,
hogy szavaid megőrizze,
hogy sikolyod még elérje,
könnyed mégis elcsenhesse.

A holtaknak nincsen szája,
hogy szemedet csókkal zárja,
hogy bánatát elkiáltsa,
magányát világra szórja.

A holtaknak nincsen teste,
hogy ne lássuk, mit rejt lelke,
hogy ne tudjuk, őt köd szülte,
sírja mellett megremegve.

De a holtak veled vannak,
álmod mellett virrasztanak,
minden nap ők megmaradnak,
lényükkel melletted állnak.

De a holtak még éreznek!
Síron túlról visszanéznek.
Könnyet viszont nem ejtenek,
hosszú, messzi útra mennek.

Talán vágyik mégis vissza,
az, amelyik még maradna,
de holt teste szertefoszla,
ugyan akkor hova bújna?

de a holtak kifutottak,
elment az a fehér csónak,
új sziget felé eveznek,
hol dalolnak rúnakövek.

Ez sem hiba nélkül való alkotás, 18 évesen belefért. Úgy tűnik, akkoriban volt egy elképzelésem képzeletben arról, a holtak fehér csónakon mennek át a túlvilág szigetére. Ez se egyedi motívum, a mitológia bő tárháza hasonló képi világnak.

Megjegyzések

  1. Az elsőt szerintem még nem hallottam tőled, de a második ismerős! :) Írj majd még!

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése