BoldogSzer - Április

via index.hu
Ha azt mondom, közösség, neked mi az első, ami eszedbe jut róla? Mit jelent neked? Mert meg vagyok róla győződve, ahány ember, annyi közösség-fogalom, bár pár dolog néha közös metszetbe kerül. Mi szól egy közösség, közösségbe tartozás ellen illetve mellett? Mert mint mindennek, úgy ennek is vannak előnyei, hátrányai. Talán tagja is vagy egynek, többnek, vagy peremre szorultál? Mit jelenthet a közösség ma és mit régen? Vagy ha nem a saját életedből merítenél, mit osztanál meg a témában? Én a közösségpárti és elleni embert ütköztettem össze. Nem tudom, a pályázatkiírók gyermekei hogyan szokták fogadni az írásaimat - mert fel szokták olvasni a szülők a beérkezett pályaműveket, közösen döntsék el melyik milyen -, ha úgy veszem, munkáim nem épp gyerekekre szabva íródnak.

Magányos farkas

Minél feljebb kúszott a hőmérő higanyszála, annál kevesebben jöttek be dolgozni. Beindultak a nyári szabadságolások, az osztályon hétből gyakorlatilag ketten tartottuk a frontot. Nem rokkantunk bele a munkába, hiszen üzletfeleink is ezt az időszakot választották a láblógatásra, így bőven volt alkalmam egy csésze kávé mellett felugrani az internetre.
Ezt általában nem engedhettük meg magunknak a hajtásban, és a főnök se szerette, ha munkavégzés helyett szórakoztunk. Rendes fazon volt, nem is éltünk vissza jóindulatával. Tudtuk, egy ilyen laza napon belefér egy kis pihenés.
Már akinek. Ági munkaállomása felől szapora gépelés hallatszódott. Kilestem monitorom mögül, hátha csak személyes e-mailnek esett neki, de az arcára kiülő összpontosítás ennek ellenkezőjéről árulkodott. Ez a nő képtelen volt elengedni magát még egy könnyű napon is.
Úgy tett, mintha el lennénk havazva. Sóhajtottam. Ha Jutka látná, biztos csípős megjegyzést tenne a munkamániás teremtésre. Nem is volt baj, Jutka Hévízen áztatta magát, néha bántott, hogyan beszélt Ágiról. Egyszer szóvá is tettem:
– Mért piszkálod folyton?
– Mert egy beképzelt liba.
– Ugyan mért? Csak lelkiismeretesen végzi a dolgát.
– Az nem indokolná, levegőnek nézzen minket.
– Biztos nehezen megy neki a beilleszkedés.
– Ja, az első hónapban még én is azt hittem, de fél éve van a cégnél és köszönésen kívül hozzánk se szól!
– Legalább tud köszönni, nem úgy, mint portás Zoli.
– Köszön az is, csak nonverbálisan – húzza el a száját Jutka. A portás külön figyelemmel kezelte őt, valahányszor eltipegett a portásfülke előtt, ráhúzott a nő fenekére.
Eltöprengtem, mi mivel járultunk ahhoz hozzá, könnyebbé tegyük Ági beilleszkedését.
Nem támadtuk le, nem viselkedtünk vele hűvösen, csak mert új alkalmazott. Próbáltuk bevonni a beszélgetéseinkbe, remélve, feloldódik és a kollegialitáson túl valami több is kialakul köztünk. Mi, az osztályon többé-kevésbé barátnők is voltunk. Megosztottuk egymással gondunkat-bajunkat, segítettük egymást a munkavégzésben és felköszöntöttük az éppen aktuális névnapost, szülinapost. Ha valaki lebetegedett, jobbulást kívántunk, ha gyermekáldás történt, elmentünk babanézőbe. Nem nőttünk egymás fejére, de mi nem csak a munkahelyünkön kerestük egymás társaságát.
Ebben különbözött tőlünk Ági, és elméláztam, vajon előző munkahelyein is így viselkedett, vagy rossz tapasztalat miatt vált emberkerülővé. Míg a többiek beskatulyázták, engem érdekelt a története.
Delet harangoztak, eljött az ebédszünet ideje. Kinyomtam a képernyőt, felálltam, hogy a főzőkonyhába menjek megmelegíteni az otthonról hozott ebédemet. Azt vártam, Ági is követi a példámat, de rendületlenül gépelt.
– Te nem eszel? – szólítottam meg.
Szemét le se vette a begépelendő iratról, úgy felelt:
– Ezt még be akarom fejezni.
Az ételem már a mikróban forgott, amikor csatlakozott hozzám. Ízléses salátatálat emelt ki a hűtőből, látszott rajta, ezt maga állította össze, nem boltban vásárolta. Megfigyeltem, mindig roppant egészséges és tápláló ételeket hozott, hús nélkül. Gyanítottam, vegetáriánus, és eleresztettem Jutka rosszmájú megjegyzését, miszerint csak diétázik, hogy bevágódjon a főnöknél.
Ági közömbös arccal a konyhapultnak támaszkodott és csöndben enni kezdett.
– Lehet egy kérdésem?
– Lehet, de nem biztos, válaszolni fogok.
– Jól érzed itt magad?
– Mért ne érezném? – mért végig két falat között.
– Zárkózott vagy.
Mindentudón összecsücsörítette ajkait.
– Á, bántja a csőröd, nem lógok a brancsotokkal!
– Engem nem zavar, csak nem értem.
– Figyelj, én így is jól megvagyok. Ha bratyizni akarnék valakivel, nem fognám vissza magam, de én ide dolgozni járok, nem ismerkedni, hiába jár ennek ellenkezője Jutka fejében.
Enyhén elpirultam szégyenemben. Ugyan mikor tudta meg, szóban már összeboronálták a főnökkel? Szóra nyitottam volna számat, de megelőzött:
– Bocsánatot ne kérj helyette! Kije vagy, a lelkiismerete? Van neki saját szája!
Gúnyos szavai megbántottak, kezdtem megbánni, szóba elegyedtem vele.
– Nem is tudod, mit akartam.
– Dehogynem. Kiállni érte a távollétében. Felesleges. Amúgy többet hallok abból, mit diskuráltok, mint hiszitek. Főleg amit szándékosan a jelenlétemben mondotok ki, vagy épp amiatt hallgattok el. Egy csoport sokkal érdekesebb kívülről, mint belülről.
– Belülről jobb.
– A birkanyáj-melegre, az összetartozás szentimentális érzésére gondolsz? – vonta fel szemöldökét kritikusan. – Kösz, de ezt inkább kihagyom. Sose csíptem a klikkeket.
– Mi nem vagyunk klikk.
– Dehogynem! – szúrt fel villájára egy szép salátalevelet. – Aki közétek tartozik, azzal íratlan véd és dacszövetséget köttök, ellenben aki nincs veletek, azt kirekesztitek.
– Sarkítasz. Akivel jóban vagyunk, azt valóban segítjük, de nem ajnározzuk túl, ha valamiben nyilvánvalóan hibázik. Vannak hátrányok is, nem tagadom, de a pozitív hozadéka még több annak, ha valaki tartozik valahová. És bárkit örömmel látunk magunk között.
– Ha betartja azt, amit ti. Magyarán ellenőrzitek egymást, tartjátok-e a csoportnormát, és ha kilengés tapasztalható, egymásra pirítotok. Beleszóltok egymás életébe, ugye, ezt érted hátrányok alatt? Cenzúrázott vélemény a békesség zászlója alatt! Nem is értem, mért nem hiányzik ez nekem! Kíváncsi leszek, mihez kezdtek, ha egy nap valaki megmondja a magáét Jutkának. Az ilyen esetek próbára teszik az összetartást.
– De tudod! – tettem le tányéromat és karba tettem kezeimet.
– Mondtam, egy csoport kívülről jobban tanulmányozható, mint belülről.
Elrágcsált egy répahasábot, közben nyíltan engem tanulmányozott.
– Akár mennyire próbálsz rendes lenni, a magad módján te is érezteted, külsős vagyok. Te sem tudsz belenyugodni, szimplán elfogadj és mellettem dolgozz fantáziálás nélkül.
– Kösz, hogy így a fejembe látsz, jobban, mint saját magam – húztam el a számat, egyre kevésbé vonzott, befejezzem ebédemet. – Nem azért emlegeted ezt az egészet, mert valahol bánt, nem jössz ki velünk jól?
– Szerintem jól kijönnénk, ha túl tudnátok magatokat azon tenni, az osztályszintű lányszakkörön kívül is van élet.
Tátottam a szám, hirtelen azt se tudtam, mit mondjak.
– Még örülhetnétek is, nem barátkoztunk össze. Egy új tag mindig felborítja a becsontosodott rendet. Én legalábbis nem viseltem volna, ti osszátok le, mi a szerepem egy közösségben. Ahhoz túl erős az egyéniségem.
– Tulajdonképpen mi a bajod? – tettem csípőre a kezem. – Mert ne add azt be nekem, csak az piszkálja a csőröd, milyen elfogult, korlátolt banda vagyunk. Nem lehetséges, hogy problémáid vannak az áldozatvállalással? Tudniillik egy közösségben alkalmazkodni szokás egymáshoz és neked ehhez úgy tűnik, nem fűlik a fogad.
Ági tudálékos mosolya roppant mód idegesített.
– Most te játszol gondolatolvasót? Sosem dolgoztál még együtt olyannal, aki nem csapatjátékos? Ide mellesleg – mutatott végig az irodahelyiségen – ez nem is szükséges. Mindenki végzi, ami a dolga, a munkatársi viszonyon túli kapcsolat egy opció, nem kötelező vállalás. Számtalan jelét adtam, magam is boldogulok, ti nem bírtátok megemészteni az elutasítást.
– Én ezt egyszerűen nem értem! Mért vagy ilyen? Neked komolyan az kell, idegenként bánjanak veled?
– Mért esik nehezetekre olyannak elfogadni engem, amilyen vagyok? – kérdezett vissza. Már ő sem evett, farkasszemet néztünk. – Mért akartok a magatok képére formálni, csak hogy nektek kényelmesebb legyen? Mért nem elég, jól végzem a munkám, nem hátráltatlak benneteket és nem is keverem a bajt? Mért okoz gondot, nem ugyan azokkal az elvárásokkal jelentkeztünk erre a munkahelyre?
Összepréseltem a számat, nem tudtam, hogyan folytassam, vagy kell-e folytatni egyáltalán. Egy kicsivel jobban megismertem Ágit, de abban nem volt köszönet. Sose tudtam mit kezdeni azokkal az emberekkel, akik mindent a maguk erejéből akartak megoldani, mások segítsége nélkül. Értékesebbnek tartottam a közös munkát az egyéninél. Lesütöttem szemeimet.
Ági tartása ellazult, szórakozottan dobott szájába egy kis koktélparadicsomot.
– Hasonló a hasonlót keresi, és azzal érzi jól magát. Milyen igaz!
Senkinek se mondtam el, mit beszéltünk aznap Ágival. Még akkor sem, amikor egy hónapra rá előléptetést kapott egy másik részlegre. Jutka csak hápogott, mekkora törtető szajha, hogy alig fél év után már feljebb is került a ranglétrán, pedig ő már két éve álmodott hasonlóról. Magamban tartottam véleményem, hiszen szerintem itt inkább az áthelyezésen volt a hangsúly, nem a magasabb bérkategórián. Ági ránk unt és megpattant.
Míg némán fültanúja voltam Jutka panaszáradatának, arra gondoltam, valahol igaza lehetett Áginak. Megtehettem volna, kimondjam őszintén, nem értettem egyet Jutkával, de azzal felrúgtam volna azt az íratlan szabályt, én vagyok az osztály segítőkész, kedves Katája, akinek senkiről sincs soha egy rossz szava sem. Álszent voltam? Gyáva? Vagy a békesség kedvéért alkalmazkodtam? Reméltem, egy nap megtanulom, mi az eltűrés és az elfogadás közötti különbség.

Megjegyzések

  1. Nagyon tetszett ez az írásod. Érdekes hogy mindig a mezőfüggő embereket zavarja jobban a mezőfüggetlen és ők tesznek állandó erőfeszítéseket annak a frusztrációnak a megszűntetésére, amit egy ilyen ember jelenléte jelent számukra.
    Aztán mikor rájönnek hogy tulajjdonképpen nem értik őt, akkor csak hümmögnek és továbbra se értik. Tulajdonképpen a nyáj az aki agrsszív. Mert nem tűr meg más személyiséget csak a sajátját.
    Ennek lehet az emberben némi evolúciós alapja: az őskori közösségeknek a túlélés érdekében feltétlen szükségük volt egymásra, aki magányos farkast játszott, az éhen döglött, szétszedték a vadak, vagy a többi ember. Halálos luxus volt nem a nyájhoz tartozni. Még a törzsi sámánok is masszív részei voltak a közösségnek, nem létezhettek nélküle. Nem könnyű ám levetkőzni 200.000 évnyi evolúciót az újkori atomizált társadalmak utóbbi 100 évéhez képest.

    VálaszTörlés
  2. Hát bizony, a közösséghez tartozásnak annak előnyei és hátrányai egyaránt. Ez is valamit valamiért. A közösség támogat, segít, bevon, de cserébe el is vár dolgokat, vannak íratlan szabályaik. Aki fő ideológiájukkal nagyrészt egyet ért, annak fel sem tűnek ezek a szabályok, mondhatni magától értetődőek, nem tűnnek korlátnak, de aki csak kis részben talál közös metszetet, az hamar érezheti úgy, odatartozása fejében nagyobb azonosulást kérnek, mint amit önként adna.

    Ma is vannak közösségek, csak legfeljebb nem olyan fajták, mint régen - lásd önfenntartó, összetartó falusiak, kisközösségek. Egy munkahelyi légtérben dolgozók is közösség, vagy legalábbis csoport. Valaki beéri ennyivel, más nem és az elidegenedésre panaszkodik és nosztalgiával gondol vissza a régi közösségeszmére, ami szerintem legtöbbször idealizált közösséggé alakul, egyfajta eszménnyé. Pedig elég kis zsákfaluba menni, és kiderül azért nem feltétlenül olyan idilli az ilyen együttélés, elég ha pletyka erejére gondolok..

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése