BoldogSzer - Augusztus


Divat ma a tudatosság: környezettudatos, egészségtudatos, tudatos vásárló, tudatos lét... Az utóbbi években ilyen, és ehhez hasonló neologizmusok szivárogtak bele a szókincsünkbe. Fenemód tudatosak lettünk, ha más nem, szóban. Más téren viszont pesszimistán a vakság korának is lehetne ezt nevezni. De talán mégsem, hiszen a negatív megállapítások bebetonoznak egy állapotot, rögzítik és kialakítják az előítéleteket és nem segítik elő a változást.
Nem úgy a példamutatás :)
Aki tudja, mit akar, tulajdonképpen elérte célját. Több mondás is született már ezzel az üzenettel: "Céltalan hajósnak semmilyen szél nem kedvez", "Kérj és megadatik". Lehetne bőven sorolni efféléket, minden kultúrának megvolt ez az életbölcsessége.
És valóban, nem csekély a kérdés: tudod, hogy mihez akarsz kezdeni az életeddel? Tudod, azaz tisztában vagy azzal, hogyan élsz? És annak, hogy élsz...? Merről jöttél, merre tartasz? Jelen vagy, vagy csak sodródsz? Tűztél ki magad elé elveket, amik szerint élni akarsz? Hiszel valami számodra fontosban és fontosnak? Mersz aszerint cselekedni? Ha igen, hogy éled meg és hogy éli azt meg környezeted?
Novellám is azt járja körül, ha valaki egyszer jelentős döntést hoz saját meggyőződésénél fogva, akkor mit tesz annak eléréséért és hogy éli meg annak következményeit.
A pályázat kiírói, azaz Rékáék végre frissítették a blogjukat. Ismerve nagy vonalakban, milyen mozgalmas nyaruk volt, és hogy az ősz beköszöntével sem lehet okuk a panaszra, érthető, hogy októberre csúsztak.




A különc

Ha öt embert megkérdeztem az osztályból, abból négyen azt felelték, szerintük a legtöbbre Megyeri Eszter vitte. Kutató biológusként ő állt legközelebb a bennünk élő tudós eszményképéhez a maga fehér köpenyével, külföldi gyakorlati hátterével, ki tudja hányadik szakmai publikációjával.
Ha az Esztert kiemelő négy főt tovább faggattam, akkor azt is megtudhattam, közülük további három szerint ez a siker eleve sejthető volt, hiszen Esztert tartották a gimi négy év alatt az egyik legnagyobb strébernek. Pedig abban az értelemben nem volt az, hogy csúnya szóval élve nyalt volna a tanároknak. Egész egyszerűen Megyeri Eszter tudta mit akar és ahhoz tanulnia kellett. Akkor is, ha az szabadidejének rovására ment; akkor is, ha kimaradt a bulikból és a népszerű kamaszkori kalandokból.
– Az ilyen jó kislányok szoktak aztán kifordulni önmagukból – jelentette ki Hajdú Gréta. Gimisként se kellett félteni a száját, elvégre talpig feketében hirdette, ő bizony rocker; az 5 éves osztálytalálkozón pedig arra kellett jutnunk, csak még jobban felvágták a nyelvét. – Vagy tévedek és besavanyodott karrieristaként tér vissza – vonogatta vállát úgy, hogy értésünkre adja, ha mellé trafálna, ne reklamáljunk.
Ezt akkor, mármint hogy mivé lesz Eszter, az első osztálytalálkozón még nem lehetett megjósolni, habár lógott valami a levegőben: Eszter alig tudott elszakadni a találkozóra, mert rá három nappal Angliába készült PhD-zni. Mindezt úgy, valami ösztöndíjprogramot is bezsebelt.
Ahogy megéltük a második, majd a harmadik találkozót, valami oknál fogva mindig Eszter beszámolója volt az, amit a leginkább vártunk. Még azok a lányok is, akiket elvileg nem hozott lázba a természettudomány. A rákkutató címke sokak fantáziáját megmozgatta és zsebből megszavazták neki a tiszteletet. Merthogy egy rákkutatónak ez kijár. Mindezt úgy Eszterre tukmálták, hogy ő azt szerény lányként el se várta. Ahogy régen szorgalmát stréberségnek nézték, úgy most talpraesettségét és magabiztosságát egyfajta tudományos törtetésnek; beszámolóit pedig fellengzős villogásnak tudták be.
De azért a felszínen méltatták és mosolyogtak. Egy tiszta lányosztály szokásos kétszínűsége, mely évek múltán sem változott nagyot.
Eszter élete izgalmas volt. Vagyis annak tartották azok, akik kívülről ítélték meg, vagy akik titkon valami hasonlóra vágytak. Felelősséggel teli munkakör, szép fizetéssel járó pozíció, konferenciák, külföldi szakmai utak! Sokakat már ennyi elvakított és még elő se hozták Eszter jóképű bróker férjét gyönyörű kislányukkal, Hajnával. Olyan egzisztenciával rendelkeztek, amivel tényleg csak töredékünk. A többieknek maradt a panellakásos vagy hitellel terhelt nagy magyar valóság.
– Gyerekek, alig találtam rá Eszter címére – fogott bele Stefi, aki magára vállalta a negyedik, azaz a 20 éves osztálytalálkozó megszervezését. – A Facebookról kiregisztrált, de a lánya még fenn volt és tőle tudtam meg hová költöztek. Eszem megáll, ezek mit meg nem engedhetnek maguknak!
– Mért, a budai háznál mi jobb jöhet?
– Ó, laktak ők már Franciaországban is!
– Hát most vidéken ejtőznek valahol az Isten háta mögött. Egyre inkább amondó vagyok, falura csak azok mennek, akik vagy baromira le vannak égve, vagy ha nem tudják hova tenni a pénzüket és vonzza őket a paraszti nosztalgia!
Alaposan kibeszélték Esztert az érkezéséig. Rendre tudták, mikor hol mennyi időt nyaralt, így feltételeztem, amíg Eszter elérhető volt a neten keresztül, igen nagy érdeklődés övezte sorsának alakulását.
– Az irigység mikre rá nem veszi az embert! – fanyalgott Hajdú Gréta, aki 38 évesen már nyomokban sem emlékeztetett lázadó önmagára. – A helyükben nem más életén csámcsognék, hanem a sajátomat rendezgetném.
Annyira belemerültek annak találgatásába, most vajon mért nem Budán laknak, hogy észre sem vették, amikor Eszter megérkezett. Szó se róla, ha nem pont az ajtóban állok, én se ismerem fel, ez ő. Először is hosszú, jó kislányos hajfonatát rövid, fiús frizurára cserélte, szedett magára pár előnyös kilót és disztingvált, halványszürke nadrágkosztüm helyett nyers színű pamut pólóruhát viselt fémberakásos bőrövvel és saruval. Míg máskor ékszermentesen mutatkozott, most csontból és fából készített kézműves termékek ékítették nyakát, csuklóját, fülét.
Hajdú Gréta diszkrét szemmeresztés helyett megcsillogtatta nagyszájú régi énjét, mert rögtön szóvá tette:
– Eszter, te vagy az? Hogy kigömbölyödtél! Na és ez a szerelés! Annyira nem rád vall!
Eszter helyett is pirultam, mert ő aztán nem jött zavarba. Gimiben egy hasonló beköpés miatt rég paprikavörösen beletemetkezett volna egy tankönyvbe, de a mostani Eszter rántott egyet a vállán.
– Le vagytok maradva, három éve így és ehhez hasonlókban nyomulok.
Ez a szó is: nyomulok! Egy rákkutató nem nyomul. Vagy legalábbis nem használja a kifejezést. Hová lett Eszter választékos, visszafogott beszédstílusa?
Dr. Váradiné Dr. Megyeri Eszter készült. Grétával éreztük a zsigereinkben, itt ma lesz valami. Valami nagy durranás, ami megrengeti a mi kis osztálytalálkozónkat.
Úgy is lett. Túlesve az én semmitmondó de megnyugtató változatlanságot sugárzó beszámolómon, Eszterre került a sor. Többen – köztük az osztályfőnökkel – alaposan végignéztek rajta. Mögöttem ketten összesúgtak, ahogy Eszter ültében az osztály felé fordult.
– Hogy fel van dobva! Mibe, hogy elvált és valami fiatalabb férfival él együtt!
– Fiatallal és mocskosul gazdaggal! Talán már nem is dolgozik, azért ilyen lezser!
Volt, amiben igazuk lett, volt amiben nem…
Eszter a korábbi találkozókor sem bocsátkozott félórás ömlengésbe, hogy éppen min dolgozik és mit fedezett fel, és nem csak azért, mert a felét se értettük volna laikusként.  Tartotta magát ahhoz, mindenkire durván 10 perc jut, egy perccel se akarta túllépni a keretet. A maga idejében szépen sorban fel is robbantotta azokat az aknákat, amit a megjelenésével a tudtán kívül elhelyezett. Mire befejezte, zavart s egyben döbbent csend uralta el a termet, úgy kellett az osztályfőnöknek a következő emberre ugratnia a figyelmet.
A kisbeszámolók után úgy terveztük, egy közeli étterembe megyünk ebédelni. Akiknek nem volt kocsija, azokat elvitték a többiek. Így kerültem össze Hajdú Grétával és Megyeri Eszterrel. Igen, újabb megrázkódtatás érte azon osztálytársnőimet, akiket izgatta, most vajon Eszter milyen drága verdával jött, tömegközlekedéssel érkezett! Tömegközlekedéssel, mint bármely földi halandó!
– Azok a szemek! Majd kiesik mindnek, hogy azt kell látniuk, a te az én kocsimba szálltál és nem fordítva – nevetgélt Gréta. – Tavaly azon versengtek, ki szálljon a tiédbe.
– Így jártak – nyúlt el a hátsó ülésen Eszter.
Kiparkoltunk és áldottam maga választásomért, mert az érdemi része Eszter beszámolójának gyakorlatilag itt zajlott, Gréta kíváncsiságának köszönhetően.
– Hadd foglaljam össze: az imént zúdítottad az osztályra, három éve felmondtál kutatóként és átigazoltál festőnek. Eddig stimmel?
– Igen.
– Közben lőttek a házasságodnak Zolival is és elköltöztél falura, ahol a festőműhelyed is megtalálható.
– Ez is rendben.
– Rendben? Attól függ, honnét nézzük. Úgy őszintén, mi történt veled, hogy ekkorát fordult veled a világ? Mi vesz rá egy rákkutatót, hátat fordítson a szakmájának és egy gyökeresen más élete kezdjen egyedül? Mert ha jól vettem ki a szavaidból, a lányotok, Hajna az apát választotta és nem téged…
Ez mintha bántotta volna Esztert, de nem esett búskomorságba.
– Igazán kíváncsi vagy, vagy csak gyűjtöd az anyagot egy későbbi zaftos pletykához?
– Olyannak ismersz engem, aki kiteregeti más bizalmas dolgait? – nézett hátra a visszapillantóban Gréta.
– Úgy igazán keveset tudok rólad: gimiben erős sminkben flangáltál, ittál, cigiztél, lógtál, mégis kitűnő tanuló voltál és úgy néztél ki, mint aki elaludta a haját temetési feketében. Ne vigyorogj, tényleg így néztél ki. És beszóltál mindenkinek. Tényleg mindenkinek, az igazgató se hatott meg.
– Ma sem hatnak meg a rangkórságban szenvedő, saját tekintélyüktől eltelt fazonok.
– Azt elhiszem. Mégis, a legnagyobb meglepetés akkor ért, amikor a 10 éves osztálytalin bedobtad, pszichológiával foglalkozol Szegeden és nem is akár melyik vállfajával.
– Ikerkutatások, Érzéken Túli Észlelés, igen, ez már súrolja a fantasztikum határát. Gyakorlatilag maradtam, aki voltam, csak érettebb lettem, így nem kell attól tartanod, majd összedugom a fejem Stefiékkel és lehordom rólad a keresztvizet is.
Tőlem semmit sem kérdezett, én voltam az osztály mindenhol jelen lévő, csöndes, és mindent magában tartó tagja. Afféle osztálypénzt gyűjtő, örökké szertáros árnyék.
– Az jó, mert akkor elárulom neked, egy nap felkeltem, és nem mentem be dolgozni. Egyszerűen nem volt hozzá kedvem. A legcsekélyebb sem. Pedig kialudtam magam, a kutatási témám se volt unalmasnak mondható, mégsem éreztem késztetést arra, megmozduljak. Délelőtt tízkor már egy hónap szabadságot kértem, egy hónap múlva pedig benyújtottam a felmondásomat.
– Ennyi?
– Ennyi. Még csak arra se foghattam, összeakasztottam a bajszomat valamelyik kollégámmal, mert az nem volna igaz. Az elkövetkezendő egy hétben csak ettem, aludtam és tévéztem, vagy filmeket néztem. Meg sétáltam a parkban. Míg máskor naponta tízszer is megnéztem az e-mailjeimet, most rájuk se hederítettem. A telefonomat kikapcsoltam, és abban a tudatban telt el egyik napom a másik után, hogy ez most így jó. Ez kell.
– Mit szólt ehhez a családod?
– Zoli úgy vélte, biztos kifáradtam és jól teszem, ha regenerálódom. Még ő javasolta, utazza el valahova. Persze egyedül, mert ő roppant elfoglalt. Ennyit az én harmonikus házasságomról, Stefiéknek fogalma sincs arról, milyen nehéz volt bármi közöset is megszerveznünk.
– Őket talán nem is zavarná, csak legyen egy férj, akit lenyúlhatnak – grimaszolt Gréta.
– A probléma a második héten kezdődött. Egyik napról a másikra pakolászhatnékom támadt és 24 óra leforgása alatt a gardróbom 90%-át kikukáztam. Jobban mondva mindet lepasszoltam a Máltai Szeretetszolgálatnak: drága kosztümöket, körömcipőket, márkás nadrágokat. Aztán fogtam magam, elmentem a városba, s mire visszatértem, egy szatyornyi turkálós cuccal és egy festőkészlettel tértem vissza.
– Festőkészlettel?
– Jól hallottad. A vásznat a kerettel és a festőállvánnyal úgy hozták utánam az üzletből, házhoz.
– Mégis, mért jutott ilyesmi az eszedbe?
– Mert volt egy sárga liliom, amit nagyon meg akartam festeni. De halálosan komolyan. Az a liliom izgatott. Még úgy is, sosem volt tehetségem a rajzoláshoz. Az volt az első művem, amit Mandraként készítettem: sárga liliomok, ahogy a virágok egy füvön fekvő ember koponyájában nőnek az agya helyén. A szirmok az agy tekervényei módjára feslettek ki.
És akkor beugrott, hogy én már találkoztam Eszter munkáival a neten, csak lövésem sem volt arról, az Mandra művésznév őt takarja! A festő bizarrul kombinálta a természettudományt a növényekkel, különféle élethelyzetekkel. Számomra az a zsurlókat ábrázoló kép tetszett a legjobban, ahol a zsurló ágacskái DNS módjára tekeredtek. Vagy amikor a véredényrendszer helyett Mandra gyökérzetet rajzolt az emberbe, egy éttermi ebéd alkalmával pedig a levesben gyöngyöző zsírcseppek helyett felnagyított baktériumok úszkáltak. Az egyik ajándékboltban papucsállatka alakú szőrös mamuszt is lehetett venni, melyet Mandra ötlete alapján terveztek!
Amikor ezt elmondtam, Eszter somolygott, Gréta pedig a fejét ingatta hitetlenkedve.
– Csak igazam lett.
– Miben?
– Hogy az olyan szorgalmas, fegyelmezett lányok egyszer csak megkattannak.
– Én nem megzakkanásnak élem meg, hanem mintha ráleltem volna a hivatásomra.
– És a rákkutatás? Nem az volt a hivatásod, ami miatt mindenki felnézett rád és elismert?
– Talán éppen abból lett elegem. Az ajnározásból. Nem vetem meg azokat az éveket, amiket kutatással töltöttem, de besokalltam. Az a szakmám volt, de csak utólag jöttem rá, annyi, és nem több. Többnek éreztem, míg ebbe bele nem fogtam.
– Tehát a festés miatt mentetek szét Zolival?
– Az csak az utolsó előtti szög volt kettőnk kapcsolatának koporsójába. Nem tudott követni, de ami leginkább fájt, nem is akart. Fájt, hogy nem vettem észre korábban. És nekem csak akkor esett le, milyen régóta rám se bagózik, amikor megfogadtam a tanácsát, az egy hónapos szabi alatt elmentem pihenni, leltem egy aranyos házat egy falu szélén, elvadult kertjében telis-tele sárga liliommal és azzal mentem haza, oda akarok költözni. Erre faarccal közölte, tegyem, de nélküle. Ezzel bevertem az utolsó szöget. Olyan könnyedén csúsztak ki az elutasító szavak a száján, hogy olyat én még nem láttam. De ami pláne megdöbbentett: megkönnyebbültem, hogy nem akar velem tartani. Érted te ezt? Ott álltam a nappalban, míg ő ült a kanapén és nem sokon múlott, el ne mosolyodjam egy olyan helyzetben, amikor sírnom és könyörögnöm kellett volna. Máig nem értem, mi zajlott le akkor bennem, de aznap annyit beszéltünk, mint amennyit évek óta egyszer sem és este már felhívtuk az ügyvédünket, válunk.
Gréta nagyokat hümmögött, habár a szemén látszott, abszolút nincs megbotránkozva.
– Hogy fogadta ezt Hajna, meg a szüleid?
Eszterből nehéz sóhaj szakadt fel.
– Ára volt a hirtelen támadt önmegvalósításnak és a saját útnak. A szüleim három éve szóba se állnak velem. Mikor meghallották, váltok és válok, kifakadtak, ők ezt a szégyent nem élik túl: nagynevű, jómódú kutató lányuk sutba dob mindent és elmegy pingálni egy vályogviskóba. Elfordultak tőlem, ahogy Zoli is. Legjobb tudomásom szerint anyámék egyetlen művemet se látták, nem érdeklődnek iránta. Hajna megharagudott rám. A láthatás miatt meg-meg látogat, de jobb szeret a nyüzsgő városban, az apja nyújtotta kényelemben élni. Nem értett meg, de talán egy nap majd meg fog. Hiszen most fog érettségizni, remélem jól választja ki az életútját, vagy ha még sem, mer majd változtatni. Ez az egy dolog vigasztal, talán majd az én példám erőt ad neki és akkor megmutathatom neki, forduljon bármerre élete szekerének rúdja, én akkor is szeretni fogom.
– De azért többnyire jól érzed magad?
– Ó, nagyon. A magányt hírből se ismerem. Rengeteg festővel, művésszel tartom a kapcsolatot és ott vannak a falusiak is. Férfi nincs az életemben, de Zoli után valahogy nem is hiányzik. Most így vagyok önmagam. Egyedül.
Belegondoltam, én lennék-e olyan bátor – vagy vakmerő, esetleg szégyentelen – mint Eszter. Egyáltalán illene-e magamra gondolva megváltoztatni az életemet, akár azon az áron is, annak a házasságom, gyerekeim látják a kárát. Biztos Hajna is eszébe jutott Eszternek, mielőtt ekkora horderejű döntést hozott volna. Vajon mit nem mondott el nekünk, ami mégis rávette, lépjen? Vagy ha nincs semmi sötét ok a háttérben, mégis mi vihet rá valakit, hátat fordítson a kötelességének és magát helyezze mások elébe? Később, mikor már rég túl voltunk a vacsorán és Gréta felajánlotta, hazavisz engem, megkérdeztem ezeket tőle.
Vezetés közben az utat figyelte, úgy felelt nekem:
– Én már sok mindent láttam. Több 180 fokos fordulatot, mint amennyit a Stefi-félék el tudnának képzelni. És nem volt hülye egyik ember sem, csak eljött életükben egy pillanat, amikor átértékelnek mindent. No de hányan nem mertek tovább lépni! És bár felismerték , másképp kéne folytatni, inkább a megszokott boldogtalanságot választották! Kifogás van ezer megy egy, néha pont a gyerekek léte. Néha az áldozat igen nagy, amit meg kell hoznunk azért, azok legyünk, akik igazán vagyunk, és nem pedig azok, amit elvárnak tőlünk. Akkor hagyomány, szerelem, életcél, minden átértékelődik és egyben próbára is tétetik. Senki se mondta, ez könnyű menet, de néha nincs más választás: be kell vállalni.

Megjegyzések