BoldogSzer - Október


Légy boldog!
Ha tudsz. Ha megtanultad. Ha képessé váltál rá.
Vallom, hogy mint mindent, ezt is tanulni kell. Észrevenni, hogy van mire boldognak lenni. Hogy személy szerint én mitől leszek boldog, mitől leszek elégedett.
Mindenki mástól az. A szomszéd az új plazmatévéjétől, a volt évfolyamtársam a gyermeke mosolyától, én a fenyvesben bujkáló szél neszezésétől.
Egy kiadós, finom ebéd, egy régóta keresett zeneszám előbukkanása, egy jó hír... mind eltölthet boldogsággal.
A lehetőség adott, csak élni kell vele.
Ha magas a léc, frusztráltnak lenni gyerekjáték. Történjék bármi, nem tudok neki örülni: az még nem az igazi, az még nem elég jó...
Ha alacsony, akkor a kishitűség bűnébe is könnyen bele lehet pottyanni. A túlzott alázat, és szerénység ugyan olyan visszatetsző, mint a dölyf. Kitapasztalni az arany középutat már-már művészet.
Nem is. Önismereti kaland.
Ha ismerem magam, tudom, mi tesz boldoggá, és ha eléggé odafigyelek magamra, és a világra, akkor szemem is lesz a pillanatokra, hogy megélhessem.
Carpe diem. Élj a mában. És nem a mának.
Légy jelen. Figyelj, és ha kellően nyitott vagy, boldog leszel.
Boldognak lenni kihívás. Egyrészről ott a babonaság, hogyha valaki túlságosan örül, akkor azt rossz éri, másrészről a mások irigységétől való félelem.
Boldognak lenni egy pillanat műve. Hamar illan újdonsága, de arcunkra rajzolt mosolya sokáig velünk marad.

Az utolsó, bárki által feldogozhatott téma a boldogság volt, legközelebb az Aranykert eredményeiről adok hírt.
Máról holnapra

A nővérem öt percen át bajlódott azzal, hogy ráncba szedje a Skype kapcsolatot. Mire sikerült, hirtelen azt hittem, hogy nem is ő, hanem anya ül a kamera előtt. A hasonlóság Györgyi és közte félelmetes volt: ugyan azok a határozott ráncok a szem és a száj sarkában, egyforma egyenes orr az arc közepén, nem beszélve nővérem szép ívű, de parancsoláshoz szokott ajkáról. Ha azon kevesebb rúzs lett volna, egyből rávágom, hogy egy az egyben anyától kölcsönözte.
Egy hete tudtam meg, anya váratlanul elhunyt, így elvileg nem kellett volna meglepnie, hogy Györgyi szeme alatt karikák sorakoznak és a szeme enyhén vöröslik. Viszont rájöttem, hogy sose láttam még őt sírni. Se nyilvánosan, se titokban, amikor csak az elfojtott hüppögés az ember árulója és előbukkanva a kelleténél könnyesebb szem. Őt olyan típusnak ismertem, mint amilyen anya is volt: száraz szemű és száraz szívű.
– Így ni – lett készen Györgyi. – Hallasz?
Némán bólintottam és kényelmesebb pózt kerestem a széles karosszékben, ahova befészkeltem magamat a beszélgetésre.
Györgyi szemmel láthatóan nem akart belevágni a közepébe, és inkább a szoba azon szeletét mustrálta, ami a kamera látókörébe belelógott.
– Ezt te lőtted? – állapodott meg a pillantása a mögöttem magasodó terméskő falra akasztott szarvasagancson.
– Dehogy! Nálam nincs se telefon se internet, átugrottam Kellyhez. A bátyja néha eljár vadászni, ez az ő trófeája.
– Aha – biccentett lassan, tekintete tovarebbent az agancsról.
Szerettem volna megkönnyíteni a dolgát, így átvettem a szót.
– Megkaptam az üzeneted.
– Nyilván, különben nem ülnél számítógép előtt.
– De nem ám. Hát Gyöngyvér hogy van? Ő nincs itt?
Györgyi arcán, ha röpke időre is, de fintor vonult végig.
– Ő most képtelen bárkivel is találkozni. Betegszabadságra ment és otthon itatja az egereket.
Minden szavából áradt a mérsékelt megvetés. Györgyi ki nem állhatta azokat az embereket, akik elhagyták magukat. Átvette anyánk azon bölcseletét, miszerint minden körülmények között tartanunk kell magunkat, máskülönben semmit se érünk és semmire se fogjuk vinni.
– Én azt hittem, meg fog könnyebbülni.
– Ugyan mért tett volna ilyesmit?
– Rengeteget veszekedtek, anyát hetente a pokolba kívánta.
– Törődött vele, mi ez, ha nem a szeretet egy sajátos módja?
– Erről vitatkozhatnánk, de az a lényeg, hogy a végén csak a szívére vette a halálát.
– Azt ne mondd, te nem.
– Én már rég nem pazaroltam anyára semmilyen érzelmet. Belefáradtam.
Györgyi meglepetten kapta fel a fejét.
– Na, ezt nem vártam volna tőled.
– Érzéketlen dög vagyok, mondd csak ki.
– Sajnos, nem vagy az, ezt a kirohanást a gyász számlájára írom.
– Tedd. Ellenben kiderült, hogy jobban szeretted, mint ahogy kimutattad.
– Te kiüresedtél, én túlcsordultam, kvittek vagyunk.
Most rajtam volt a sor, hogy a magasba ugorjon a szemöldököm. Györgyi igencsak padlón lehetett, ha nyíltan beismerte a gyöngeségét. Keserűen megrándult a szája széle, ez nála kimerítette a mosoly fogalmát.
– Ha látnád magad! Majd kiesik a szemed! A rideg Györgyi, aki a sebeit nyalogatja: fura, mi?
– Én lassan már semmin se lepődöm meg.
– Jó neked.
Csönd hullt ránk. Habár nővérem még nem állt elő azzal, hogy mért is ragaszkodott ahhoz, felvegye a kapcsolatot velem az interneten át, a legkevésbé se akartam siettetni. Ráértünk. Odakint könnyű nyári szél bujkált a fenyők között, vidám fodrokat terelgetve maga előtt a közeli tavon; ragadozó madár éles rikoltása hasított bele a légbe. Hányszor hallgattam én ezt az erdő közepén! Milyen messze voltam a szülőhazámtól!
Györgyi, Gyöngyi, Gyöngyvér, mi voltunk a Gy a köbön. Három nővér, középütt velem, és valamikor mind anyánk bűvkörében éltünk.
Hallgattunk, és a némaság kérdéseket fakasztott bennem:
– Végül is minek köszönhetem, hogy hét év után végre felhívtál? A halálhírt se személyesen közölted, hanem Kellynek küldtél levelet.
– Csak az ő címét tudtam levadászni a pulcsis honlapodról. Amúgy azt hittem, az a cím a tiéd. Ami a Skype-ot illeti: anya után maradt némi örökség. Szeretném, hogy tudd, eszünk ágában sincs kitúrni téged, vagy ilyesmi.
– Ez rendes tőletek, bárcsak ne ilyen ügy miatt jutottam volna eszetekbe.
– Ezen nem lehet változtatni, ami történt, megtörtént.
Ó, igen, ez már a nehézségen túllendülő, a megoldandó problémát feldolgozó Györgyi hangja volt. Ezután várható volt, hogy előadja, szükség lenne a részvételemre abban, mihez kezdjünk anya hagyatékával.
Nehéz volt eldöntenem, irigyeljem azért, mert elrejtette a fájdalmát, vagy sajnáljam, mert képtelen megélni a gyászt. Hozzáállása praktikusnak számított, de helyénvaló-e a praktikusság egy szerettünk elvesztésénél? Odahaza olyan kultúrában nőttem fel, ami a fájdalom elrejtésére, mesterséges kisebbítésére rendezkedett be; kifejezetten szégyellték azt a rokont, aki zokogott a temetésen, arról nem is beszélve, ha haját, ruháját tépve a földre vetette magát a sír mellett. Elég szomorú, hogy Alaszkáig kellett jönnöm ahhoz, hogy megtanuljam, a legnagyobb butaság rejtőzködni. Aminek ki kell jönnie, hát jöjjön! Amit át kell élni, hát át kell élni!
Nővérem csak mondta és mondta: repülök-e, vagy postán bonyolítjuk az ügyet. Ráuntam a fegyelmezett ütemterv fabrikálásra, így félbeszakítottam egy kérdéssel:
– Mondd, sokat szenvedett, vagy hamar elment?
Györgyi elnémult. Jegyzetéből lassan felemelte a fejét, háta kiegyenesedett.
– Az infarktusa azonnali volt és elemi. Esély sem maradt újraéleszteni. Kicsit sajnálom, hogy így alakult.
– Eljött az ideje, ezt kár sajnálni.
A fejét ingatta:
– Félreértesz: azt sajnálom, hogy ripsz-ropsz meghalt.
Kiülhetett valami az arcomra, mert hadarva magyarázni kezdte:
– Kíváncsi voltam rá, hogyha lassabban megy el, azaz pár napig még a kórházban fekszik, vajon végiggondolja-e az életét, mutat-e megbánást. A magazinok ezzel vannak tele: a sír szélén állva sokak szeméről lehull a hályog, világos lesz, mi volt fontos az életükben és mi nem; mit kellett volna megtenniük és mit nem. Tudni akartam, hogy a halál közelsége megváltoztatja, vagy ugyan az a makacs és szigorú nő marad, aki egész életében volt.
Sose néztem volna ki ilyen gondolatokat a saját nővéremből. Egyszer sem mutatott érdeklődést az emberi lélek iránt, őt a siker és a pénz hajtotta. Méltón követte anyánk tanácsát, mindent megtett, hogy lelkesedésével elnyerje a tetszését.
– És, minek örültél volna: ha megtörik, vagy ha kitart?
Fapofát öltött, hanyagul megrántotta a vállát.
– Most már mindegy: sose tudjuk meg. Te viszont elmondhatod magadról, irtó közel juttattad ahhoz, teljesen kiboruljon.
– Én? – kerekedett ki a szemem.
Györgyi büszkén kihúzta magát, és csipetnyi elismeréssel végigmért.
– Te voltál az első ember, akinek sikerült kihoznia a sodrából.
– Ugyan mivel?
– Soroljam? Kezdjük azzal, amikor bejelentetted, a tudta nélkül megváltoztattad a felvételi lapodon az egyetemek sorrendjét és jog helyett valami ruhatervezői szakot biggyesztettél a lista élére, amire fel is vettek. Az se tántorított el, amikor bejelentette, egy forinttal se fog támogatni; diákmunkát vállaltál és magad intézted a kollégiumot, vagy ha azt épp nem kaptál, az albérletet. Aztán jöttek az ilyen-olyan csereprogramok, ösztöndíjak, de a végső döfést nem is azzal vitted be, hogy közölted, meghívtak egy két éves szerződéssel Amerikába dolgozni, hanem hogy ki is költözöl.
– Nincs ebben semmi nagy dolog.
– Azt te csak hiszed. Az őrületbe kergetted a dacolásoddal. Azt akarta, ess pofára, és visszakullogj hozzá, bocsánatkéréssel, mennyire tévedtél és neki volt igaza.
A fejemet ingattam. Györgyi egyetlen szava sem bántott, hiába ejtette ki őket nagy átéléssel. Elég jól ismertem ahhoz az anyámat, hogy tudjam, vágyta ezt az elégtételt.
– Ha jobban ismer, tudhatta volna, hogy erre akkor se került volna sor, ha tényleg így járok. Valahogy megoldottam volna, a magam erejéből.
– Ebben egy percig se kételkedtem. Van benned kurázsi, hugi. Sőt, mondok jobbat: egyedül te vitted valami értelmesre ebből a családnak nevezett bánatkompozícióból.
Zavartan pislogtam, közelebb hajoltam a monitorhoz. Nem vallott Györgyire, hogy olyan szavakat használjon, mint a kompozíció. A művészet nem érdekelte, ízig-vérig közgazdászként nem is kellett, hogy érdekelje. Azt meg pláne nem tudtam hova tenni, hogy dicsért.
– Hű, nagyon le lehetsz sújtva, ha engem teszel a családi ranglétra tetejére.
– Ennek semmi köze a gyászomhoz, legfeljebb csak annyiban, többé nem kell vigyáznom a nyelvemre. Amit mondtam, komolyan gondoltam: te vitted a legtöbbre.
– Attól tartok, nem értelek. Te könyvvizsgáló vagy, piszok sokat keresel, van saját házad, évente négyszer külföldön nyaralsz a bankár férjeddel, van két szép gyereked. Vagy ott van Gyöngyvér. Orvos, a férje is az, elismert a szakmájában, és ha így halad, osztályvezető is lehet belőle. Hogy lehetnék én, az isten háta mögötti Alaszkában kötött pulóverruhákat gyártó fekete bárány a siker szobra?
– A legkönnyebben. Egyedül te nem vetted be anyánk maszlagját, miszerint csak az élhet boldogan, aki mintaszerűen teljesíti minden kötelességét, amit a családja és a társadalom elvár tőle.
– Azért részben úgy tettem, ahogy elvárta: lediplomáztam, szereztem állást, férjhez mentem.
– Aha, diploma. Egy olyan szakból, ami az ő szótárában a marhaság szinonimája. Nála a művészet egyenlő az ingyenéléssel és a zülléssel. A munkád ezek után nála labdába sem rúghatott a komoly karrier vonalon, ami meg a férjed illeti… Az volt a kegyelemdöfés: indián.
Györgyire hunyorogtam.
– Jól látom, élvezed, hogy felemlegetheted a viselt dolgaimat?
– Jól. Amíg anya élt, ki se ejthettük előtte a nevedet. Pusztán ennyi elég volt ahhoz tudjam, érzékeny pontja vagy.
Megrándult az arcom, félrenéztem.
– Az ő szavaival élve két lábon járó kudarca.
– Nem dőlök be neked, egyszer se hagytad, igaza legyen!
– Nem miatta tettem – fordultam vissza komolyan. – Sose ellene dolgoztam, hanem magamért.
– Látod, ez az, amiben homlokegyenest különbözöl tőlünk, és ez az, ami segített neked kitörni anyánk végtelenül romboló bűvköréből.
Megdörzsöltem az orrnyergemet, felsóhajtottam.
– Attól tartok, ma nem vagyok formában, mert megint nem értelek. A testvéretek vagyok, ugyan úgy dolgozom, mint ti, nem értem, mért kezelsz másképpen.
– Mindjárt megérted: te a magad elveid szerint éltél, hogy elégedetté tedd magad, mi viszont Gyöngyvérrel vért pisiltünk azért, hogy anya elveit kövessük, mert azt reméltük, ha ő elégedett velünk, akkor mi is azok leszünk magunkkal. Nem is hibázhattunk volna nagyobbat.
Györgyire meredtem és kicsúszott a számon:
– Mi ez az őszinteségi roham? Rád se ismerek. Biztos, hogy az én nővérem vagy?
– Furcsa vagy sem, az vagyok. Anya halála óta jó pár dolgot átgondoltam.
– Mint például?
– Például, hogy le fogok ülni Gyöngyvérrel beszélgetni, és megmondom neki, felesleges azon görcsölnie, nem sikerül teherbe esnie. Nem egy babától kell várnia, hogy az majd eloszlatja a boldogtalanságát.
– Hajrá, nagy fába vágtad a fejszédet. A legtöbb nőt eszi a bánat, ha nem sikerül megfoganniuk.
– Akkor szerintem a legtöbben nem jutnak el odáig, rájöjjenek, önmagukban is lehetnek boldogok. A boldogság gyerek nélkül is megélhető, és csak azért teljesen felesleges sanyargatniuk, büntetniük magukat, ha valami nem úgy sül el, ahogy beütemezték. Mérget vennék rá, ha kiegyensúlyozottabbá válnának, szempillantás alatt teherbe esnének. Előtted sem ismeretlen, hogy a túlzott akarás többet árt, mint használ!
– Jó, mi lesz a következő lépésed?
– Az, hogy nem mondom meg a nagyobbik fiamnak, hogy hova menjen a gimi után továbbtanulni. Nem fogom olyan szakra kényszeríteni, amit csak én akarok, de ő nem.
– Ez hatalmas előrelépés lenne, viszont nem hiszem, hogy sokáig meg bírnád állni, ne szólj bele az életébe. Statisztikákat fogsz az orra alá dugni, mely végzettséggel lenne nagyobb esélye elhelyezkedni, stb.
– Muszáj leszek visszafognom magamat, vagy különben úgy járok, mint anya, és elfelejtek leállni.
Óhatatlanul elmosolyodtam:
– Nocsak, megfejtetted volna anyát?
– Meg. Ismerem magam, így vehetjük azt, ismertem őt is. Túlzottan is hasonlítunk egymásra.
– Szerintem nem. Ő karót nyelten vezényelte le a saját anyja temetését és nem támadtak önmegváltó gondolatai a kötelező gyászév alatt.
– Attól még fenntartom a véleményemet, ismertem. Tudtam, mi mozgatta: az irányítási vágy. Igazgató volt a munkahelyén, és igazgató itthon is. Mindent a markában akart tartani, akkor is, amikor apa itt hagyott minket. Emlékszel, hogyan váltak el?
Tíz éves voltam akkor, máig fel tudtam idézni azt a napot.
– Leordította anya fejét – feleltem fásultan.
– A fejére olvasta a hibáit a munkamániájáról, a modoráról, de anya nem vette a lapot. És tudod miért? Mert eldöntötte, ha annyi évet beleölt abba, elérje, amit akart, hinni akarta, volt értelme az egésznek. Eljutott arra a pontra, amikor már képtelen volt bevallani az ellenkezőjét: hogy boldogtalan és elege van mindenből.
– Azon sose tette volna túl magát.
– Pontosan. Így inkább újra és újra érveket gyártott magának és másoknak, mért teszi, amit tesz. Apa beleunt ebbe és kilépett. Te nem voltál hajlandó belemenni ebbe a játszmába, nem akartad, hogy ugyan olyan örökké elégedetlen emberré neveljen, mint amilyen ő maga, de mi Gyöngyvérrel lépre mentünk… Hát ezért mondom azt, hogy volt benned bátorság. Mertél váltani, mertél újba kezdeni, és így többre vitted, mint bármelyikünk.
Nővérem a beszélgetésünk alatt megváltozott a szememben. Akkor és ott semmit se tettem volna szívesebben annál, hogy őt hallgassam, és ez nagy szó.
Úgy nézett rám, mint egy példaképre, zavarba jöttem. Ideje volt helyretenni kicsit a dolgokat.
– Nézd, Györgyi, ne essünk át a ló túlsó oldalára és ne kiálts ki engem a család példaképének. Szeretném, ha megértenél valamit: nehéz új mederbe terelni egy életet, de még nehezebb beismerni, ha zátonyra futunk vele.
A homlokát ráncolta, türelmesen folytattam:
– Merem állítani, hogy anyának se volt könnyű eldöntenie, ő most keménykezű, karrierista nő lesz. Hányan vannak úgy, hoznak egy számukra jelentőségteljes döntést, belevágnak, aztán rájönnek, az mégse az igazi. De ha már egyszer belekezdtek, nem merik abbahagyni! Inkább bemagyarázzák maguknak, az mégis mért fontos, mért és kik miatt kell folytatni, közben meg elvész a lényeg: az elégedett, boldog élet megvalósítása. Iszonyú erőfeszítést kíván beismerni a saját tévedésünket! Az emberek szégyellik, ha tévednek! Anya is szégyellte magát, most pedig te is. Csak amíg ő visszanyelte a szégyenét, és úgy élt tovább, mintha semmi baj se lenne, te legalább eljutottál arra a szintre, eljátssz a választás lehetőségével.
– Jó, hogy te mindig tudod, mit akarsz – rándult meg az ajka.
– Azt ne hidd! Nap, mint nap végiggondolom, mit szeretnék, arra tartok-e, amerre jó nekem. Folyton oda kell figyelnem, értékeljem azt, amim van. Változom is, már rég nem vagyok ugyan az az ember, aki Alaszkába költözött. Az is elképzelhető, hogy egy nap visszaköltözöm Magyarországra. Bármi előfordulhat, és ez benne a szép. A legnagyobb butaság büszkeségből, mindenféle fogadalom miatt kötni az ebet a karóhoz. Erről néha én is megfeledkezem, de szerencsére itt a párom, hogy emlékeztessen rá: a boldogság kulcsa abban rejlik, mennyire vagyok képes megbocsátani önmagamnak.
A Skype másik oldalán kopogtattak, a szoba ajtaján Györgyi idősebb fia, Gyuri dugta be a fejét.
– Cső, Gyöngyi! – köszönt. – Anya, tudnál jönni egy kicsit?
Nővérem arca megrándult, megragadtam az alkalmat, hogy mára elbúcsúzzunk:
– Menj csak, majd még beszélünk. Ha már a temetésen nem lehettem ott, legalább a hagyatéki megbeszélésre elmennék.
– Akkor idelátogatsz? – nyílt tágra a szeme.
– Nem ezt mondtam? Persze. Viszlát, és remélem, nem csak múló, gyönge pillanat lesz az, amit az imént elárultál nekem.
– Ha nem az lesz, arról úgy is te leszek az első, aki tudni fog – azzal bontotta a kapcsolatot.
Sokáig nem álltam fel a karosszékből. Sírtam. Sirattam dermedtségemet, anyámat, nővérem fejtegetéseit, és azt a sok mi lett volna hát, amit sosem volt merszem végiggondolni. 

Megjegyzések