Kis karácsony, nagy rakáson

Épp karácsony előtt, december 24-én fog megjelenni az a cikk az Észak Magyarország hasábjain, amiben szó esik barcelonai eredményemről és kicsit eddigi alkotói munkásságomról is. Sajnálhatnám, hogy egyéb, civil munkásságomról ennél jóval kevesebbet tudnék beszélni, de nem teszem. Nem vinne előrébb. Ez a hozzáállás új keletű a részemről, de sokkal nyugodtabbnak érzem magam, mintha keseregnék és panaszkodnék, hogy mit érdemlek, nem érdemlek, stb. Most érzem csak át igazán, mennyi minden múlik a hozzáálláson. A dolgok vannak. Hogy azt jóként vagy rosszként éljük meg, fejben dől el.


És ez hogy kapcsolódik a nyakunkon lévő ünnephez? Úgy, hogy megkértek, a cikkhez írjak már pár sort arról, mit jelent nekem a karácsony. Egyből megszólalt bennem az érzelgésveszélyt jelző csengő, hogy ide valami szeretetet igenlő, összefogást serkentő, családi bölcsességet várnak tőlem süteményillattal, fényektől szikrázó fenyőfával a szoba közepén, amit könnyes szemmel, meghatódva néz a család Jézustól átszellemülten. (Ugyan az a család, ami végig idegeskedi, üvöltözi, költekezi, satöbbizi, de a valóság elcsépelt és unalmas; mindenki arra kíváncsi, ami nincs.) Megerőltettem magam és igyekeztem elvonatkoztatni a két véglettől.

Rájöttem, a karácsony kiváló alkalom arra, hogy megálljak, megpihenjek, és befelé figyeljek. Ez amúgy is esedékes. A tél az egyik kedvelt évszakom, így jó hangulatban vethetek számot múltamról, jelenemről, jövőmről. Nem mintha máskor nem szakítanék erre időt, de ez a pár nap különösen jó arra, magamba szálljak. Lehetőséget nyújt, hogy megértsem múltbéli tetteim következményeit, és azok alapján levonjam a tanulságot. Módom nyílik arra is, hogy megbocsássam magamnak mindazt, amit hibának értékeltem, illetve eltervezzem, miken szeretnék változtatni. Sorra vehetem, hogy íróként eddig milyen utat jártam be, mit értem el eddig, új célokat tűzhetek ki, és végiggondolhatom, hogy azokhoz mi mindent kell elsajátítanom. A karácsony az odafigyelés ünnepe (vagy annak kéne lennie): odafigyelés másokra és odafigyelés magunkra. 

Szerzőként most épp ajándékot is tudok adni egyik művem formájában, ami részt vett (és fényes csíkot húzva maga után elvont meteorként alá is hullt) az idei Lidércfény pályázaton. Ha tovább kattintasz, rá is találsz és nekieshetsz:

A történetben egy régi elképzelésemet öntöm szavakba. Örülök, hogy megírhattam, és ami addig csak anyagtalanul kavargott bennem, a maga módján rendszereződött. A pályázat témája a világvége volt, én a bekövetkezte utánra tettem az események időpontját. Alternatív világ, ahol Magyarországból Nyugat és Kelet Hunnia lett. Határvonalukat a Duna és egy fontos világnézetbeli különbség is alkotja, mely a végére az is lehet, hogy lényegtelenné válik.

Plútó kapuin innen és túl


Picture: Hengki24
A magnetroli sofőrje a lehető legrosszabb pillanatban vált köddé. Mire a Buda és Pest – Nyugat Hunnia hipermodern toronyvárosa és Kelet Hunnia szerényebb, hét lakótoronyból álló komplexuma – között utazók észbe kaptak, a reggeli hetes járat vészjóslóan megremegett, hogy a következő pillanatban a Lánchíd korlát nélküli pereme felé vegye az irányt. Az erő, ami eddig a járatot a mágnespálya fölött tartotta, semmivé lett. A jármű – velem együtt –, letért a pályáról, és a lendülettől hajtva fülsértő csikorgás közepette akadálytalanul nyargalt tovább a Duna felé.
Levegőt se mertem venni.
Istenem, Jézusom, túl az Utolsó Ítéleten, őrizz meg Új Édenben!– fohászkodtam. Én, a pogány, olyan erősen markoltam az előttem lévő korlátot, hogy ujjaim elfehéredtek.
A magnetroli orra már átért a híd peremén, megbillentünk. Tisztán láttam: pár szívdobbanás múlva le fogunk fordulni a Lánchídról és belecsapódunk a selymes, türkizkék árnyalatú Dunába.
Nincs Isten. Nincs Jézus. Csak Máyá van, csak Ébredők vannak! – lohadt le bennem a megtérési szándék és újra azzá leszek, aki addig is: hitetlen Kelet Hunniai.
– Uram, ments sem! – kiáltotta közvetlenül mellettem egy testes, haját kontyban hordó, holtsápadt asszony. Őutána már senki se tartotta vissza a torkában megrekedt, velőtrázó sikolyokat. Férfi, nő, gyerek és felnőtt, mindenki, aki akkor a hetes járaton utazott, egy emberként felüvöltött.
Csak én maradtam síri csöndben.
Most én jövök. Az Álmodóm felkel, és én semmivé leszek.
Gyomrom összeugrott, a torkom pedig annyira összeszorult, hogy levegőt is alig kaptam.
A magnetroli túljutott a holtponton, masszív tömege a folyó felé zuhant. Lebegtünk. Szabadesésünk alatt, egy törtmásodpercre komolyan vágytam megszűnni. Feloldódni. Sose létezni. Állítólag fájdalommentes. Vajon honnét tudják, ha senki se jelent meg újra, elmesélje?
Máyá. Álom. S benne mi magunk, az álmodottak, kit az Álmodók teremtettek, öntudatlanul. Öntudatlanul…?
Ott, Indiában tudták: ez az egész káprázatvilág. Milyen igazuk volt! Milyen fájdalmasan igazuk!
A magnetroli padlója váratlanul felém száguldott, felkenődtem rá. Csoda, hogy nem veszítettem el az eszméletemet. Nagy szerencsém volt – vagy így szólt a Máyám –, mert becsúsztam az ülések alá és nem zuhantam keresztül a magnetroli légterén, hogy aztán az ablakot áttörve a feje tetejére forduló jármű alá kerülve robbanjak bele a folyóba.
A víz bezúdulása előtt maradék lélekjelenlétemtől vezérelve nagy levegőt vettem és összeszorítottam a szemem. A Duna elmosta a sikoltozásokat, a jeges, februári hullámok ringatózása örök álmot ígért.
Kis Máyá a nagy helyett.
Picture: Pinterest
Valahogy kicsusszantam az ülések alól, buborékok simogatták az arcomat. Torz üvöltések, bugyborékolások törték meg önként vállalt vakságom sötét csendjét. A dobhártyámra nehezedő nyomás egyre csak nőtt, ebből úgy sejtettem, hullámsírba merülök a magnetrolival.
Valaki jól oldalba rúgott rémült kapálózása közben, bordáim máris sajogtak, ettől viszont egy közeli ablakkereten át kisodródtam a magnetroliból a nyílt vízbe.
Télikabátom modern, vékony, aerogéllel, azaz gázbuborékokkal teli zselével töltött darab volt, és meglepve tapasztaltam, még szélsőséges körülmények közepette is tette a dolgát: megvédte felsőtestem a gyilkos hidegtől. Fejemet, ujjaimat és lábamat persze semmi sem óvta, érzéketlen nyűg volt valamennyi.
Tempózz, vagy meghalsz! Igyekezz, nincs sok időd! – emlékeztettem magamat keményen a lényegre.
Névtelen, ismeretlen Álmodóm velem maradt: se nem szőtt nekem fulladásos halált, se nem döntött úgy, félbeszakítja létezésemet. Azelőtt a felszínre értem, mielőtt elfogyott volna a levegőm. Se a kezemet, se a lábamat nem éreztem, így nem vettem zokon, hogy egy mentőhajóból kihajolva durván megragadnak és kiemelnek a Dunából.
A mentőápoló, akinek a kezei közé kerültem a Kelet Hunniai mentőszolgálat mindenki által ismert jelvényét, a fekete boton felkúszó zöld kígyót viselte.
Lábatlanul csúszó bűn. Becstelen jószág – az vette rá Évát is, gyümölcsöt szakajtson.
Nehezemre esett gondolkodni, a mentősök jelvényét bámultam mereven. Állapotom abban is megakadályozott, hogy aggódjam ijesztően lehűlt testemért. A mentőápoló – úgy rémlett, hosszú, göndör hajú, barna bőrű férfi – ezalatt mindent elkövetett, hogy kihozzon a hipotermiából.
Tekintetem a vízre tévedt. A balesetünk helyszínére mindkét Hunnia mentősei kivonultak. Ott ringatóztak nyugat fehér, aranykeresztes zászlójú hajói; biztosra vettem, hogy ők csak akkor segítenének rajtam, ha cserébe elmormolnék egy imát.
Mentőápolóm megragadta bal karomat és egy leolvasót érintett a csuklómon hordott fém karperechez. Ennek viselése az Utolsó Ítélet óta mindkét Hunniában kötelező volt. Egyszerre szolgált személyi okmányként és életfunkcióink jeleinek továbbítójaként.
Harminc évvel ezelőtt, 2012-ben elképzelhetetlen volt az emberek ilyesfajta megfigyelése, ám azoknak az időknek vége. Ahogy annak is, hogy a barna bőrű keletieket lecigányozzák, leromázzák; vagy a fejlett technológiát visszatartsák amiatt, hogy a meglévő, régi eszközök kitermeljék saját fejlesztésük költségeinek árát.
Szemléletet váltottunk; a megfigyelés érdekében keleten beregisztráltak a Biomonitor Szolgálathoz, nyugaton az Új Éden Székesegyházhoz.
Többé senki nem tűnhetett el nyom nélkül.
– Jól van, most már jó kezekben leszel. Kezdesz felmelegedni. Egy darabig fájni fog, de aztán megkönnyebbülsz.
– Megmaradok? – motyogtam vacogva.
– Tessék? –hajolt közelebb, hogy jobban halljon.
– Ugye megúsztam?
Láttam rajta, nem érti, így az események hatása alatt állva rémülten hozzáteszem:
– Ugye még tart az álom?
Megemelte az államat, hogy a szemembe nézhessen.
– Vallod a Máyát?
Így csak egy Máyát valló kérdezett. A kívülállók a nyugatiakhoz hasonlóan csak egy újabb, elítélendő, alternatív vallásként tekintettek rá és a hinni szót használták. Reszkettem, lábfejem fájdalomtól égett. Múlt a fagy hatása, fejem pedig bámulatosan kitisztult.
– Mert te nem? – tudakoltam össze-összekoccanó fogakkal.
Hosszan a szemembe nézett, végül bólintott.
Kérdésre nyílt a szám, tudni akartam a nevét, de segítségre szoruló emberek kiabáltak a vízből.
– Majd még beszélünk, addig idd meg ezt! – tekerte le egy kicsiny flakon kupakját és a számhoz nyomta. Akármi is volt benne, forróság és kába nyugalom nehezítette el tőle a testemet.
Figyelme egy újabb Dunából fogott, félholt utasra terelődött és anélkül váltunk el, hogy közelebb kerültem volna kiléte felfedéséhez. Beértem volna egy nicknévvel is, hiszen annak birtokában, az internet révén majdnem az összes Máyát vallót el lehetett érni.
A kórházi vizsgálatok alatt jöttem rá, egyfajta áldás, hogy ma elértem a hetes járatot a hét tízes helyett. Ha lemaradok róla, akkor nem járok így. Mehettem volna Nyugat Hunniába dolgozni, és olyan kérdésre kellett volna választ adnom, amivel eladom a lelkem.
Testszkennelésre várakozva szemügyre vettem magamat a vizsgáló sima fémfelületében. Arcom jobb fele kész Picasso-festmény lett, és a duplájára dagadt. Hozzá se mertem érni, annyira lüktetett. Az oldalam erősen szúrt, tartottam tőle, attól a víz alatti rúgástól eltörhetett a bordám.
A jobb alkarom köré hajlított átlátszó plexi mobilra vándorolt a pillantásom. Rádöbbentem, hogy baj esetén nincs senki, akit értesíthetnék. A szüleim nem élték túl az Utolsó Ítéletet, élettársam vagy férjem nem volt, épp nem jártam senkivel és egyetlen komolyan vehető baráttal sem rendelkeztem.
Plexi mobilom ezt a pillanatot választotta arra, hogy enyhén megrezdüljön. Odapillantottam, ki lehet az; a főnöknőm igazolványképe láttán elfogott a rosszullét.
Ezt a beszélgetést se úszom meg az Új Édent követő főnökömmel.
Szívem szerint kitértem volna a hívás elől az állapotomra hivatkozva, de tartottam attól, hogy akkor a munkaadóm a fejébe veszi, társnőjével karöltve, Új Éden Bibliát és süteményt szorongatva személyesen felkeresnek. Nagy sóhaj kíséretében rányomtam az ujjamat a kitartóan villogó hívásfogadó ikonra, mire a telefon fölött, a levegőben holoképernyő materializálódott.
Főnöknőm a vártak szerint elszörnyedt a látványomtól:
– Te jó Ég, az arcod! Amikor hallottam a balesetet, titkon reméltem, hogy téged nem érint, és csak az útlezárás miatt késel. Most fogom magam, és bemegyek hozzád! Ugye még a T-toronyban vagy?
Kár lett volna hazudnom; a hátam mögött unalmas, barackszínű kórházi fal magasodott és egy közeli vizsgáló helységtáblája is belelógott a képbe. Pest hét lakótoronyból állt, és azok közül csak a T, azaz Tas-toronyban rendelkeztünk kórházzal.
– Igen, de tényleg nem szükséges bejönnöd. A látszat csal, a körülményekhez képest egész jól vagyok.
Adj ki pár nap szabit, kívánj jobbulást és hagyj békén!
Óhajomból sóhaj lett.
– Szilvia, látom, hogy jobban is lehetnél. Kell valaki, aki segít neked elintézni a formaságokat, és aki hazakísér…
Képzeletben a homlokomra csaptam: ez lesz az!
– A barátom már itt van, épp az ügyeletest nyaggatja, haladjunk már – hazudtam.
Főnöknőm szelíd, ám átható tekintete rajtam pihent, végül kis hallgatás után bólintott.
 – Ahogy szeretnéd. Ám amint tudsz, hívj fel. Nem is: felkereslek. Volna valami, amiről beszélnünk kéne. Ami azt illeti, ez a mostani baleset csak megerősített abban, minél hamarább sort kell kerítenünk egy találkozóra. Feltétlenül tudnod kell, hogy nem véletlen, az Utolsó Ítélet után ezt is túlélted.
Picture: Pinterest
Az Utolsó Ítélet. Amikor egyik napról a másikra emberek milliói – mit milliói, milliárdjai! – eltöröltettek a föld színéről. Amikor a túlélők magukban kerestek a miérteket és vagy önvádat leltek vagy kiválasztottságot, esetleg a nagy semmit. Amikor kelet elvetette a katasztrófa talaján kihajtott Új Éden hitet és ezzel végleg elvágta magát a mélyen vallásossá váló nyugattól. Amikor a Máyá szövedéke megbomlott, mert az Álmodók úgy döntöttek, felébrednek.
Esetleg meghaltak és máig lassan haldokolnak. Senki se tudja.
A múltra emlékezve kiszáradt a szám. Minden erőmre szükség volt, hogy továbbra is visszafojtott elragadtatástól izzó, fekete szemeibe bírjak nézni.
– A folytatás ajándék – magyarázta a térítők könnyen felismerhető lassú, türelmes hangján. – Te talán nem így érzed, de tetten érhető, mennyire szeret és törődik veled az Ég. Új Éden érted is van, neked is áll. Szeretném, ha elhinnéd ezt. Nem miattam, hanem önmagadért. Minden egyes ember fontos, köztük te is, Szilvia.
Eddig tűrhetően voltam, de ettől a gyomrom forgott. Sose viseltem jól, ha valaki bizonyos eseményeket érvként használt fel a maga igazáért. Kerestem a szavakat, ám ő még nem végzett.
– Te is tudod, hogy nálunk, Nyugat Hunniában többnyire elhatárolódunk attól, szorosabb kapcsolatot ápoljunk Kelet Hunniával. Pogányságod ellenére mégis felvettelek, mert szakmailag felkészültnek, emberileg megbízhatónak tartottalak és remek ajánlásokkal érkeztél. Azon sincs mit tagadnom, hogy sajnáltam volna, ha egy olyan képességű ember, mint te, anyagi okokból kiszoruljon Pestről az Ugarra.
– Mondjanak a pestiek akár mit, az Ugar nem olyan vészes – vágtam közbe, mire ő a fejét ingatta.
– Ezt te sem gondolhatod komolyan: a lakótornyokon kívül nincs már semmi. Erdő és puszta uralta vidék, halott, lakatlan romvárosokkal, sátortáborokkal, pogány szokásokat gyakorló jurtalakókkal; se komfort, se üzletek. Legfeljebb ezren, ha tengődhetnek ott, ahelyett, hogy a szívükbe néznének, és a segítségünket kérnék.
Több lenne az érdeknélküli segítésnél!
Érdekes, az előbb még azt mondta, minden ember fontos. Ez az ezer, Ugart választó már nem? Túl messze esnek Nyugat Hunniától és az Új Édentől?
De hiszen szerintük Új Éden maga a Föld, az Utolsó Ítélet után!
Olvastam a sorok között, mire ez a nagy hegyi beszéd. Már a munkaszerződésem aláírásakor szembesített azzal a fülig érő mosolyú HR-es, hogy három hónapnál tovább egyetlen Kelet Hunniai se maradt náluk pogány. Mire letelt a próbaidő, addigra kérték felvételüket az Új Éden gyülekezetbe és megigényelték a Nyugat Hunniai állampolgárságot is.
Én is tudtam, a főnököm is tudta: elértem a vízválasztó három hónap végéhez. Ideje volt színt vallanom, hiszen függetlenül a szelíd látszattól, azt várták tőlem, mikor állok be én is közéjük. Ez a szelíd nyomás kellemetlenül mellkasomnak feszült, és napról napra erősebbé vált.
Mintha egy rugóra járt volna az agyunk, főnöknőm arcán nyugodt, magabiztos mosoly terült szét.
– Egyeztess az orvossal, aztán hívj fel, a betegszabadságon túl hány napra lenne szükséged. Remélem, mire visszajössz, nem marad benned szemernyi kétség sem. Ne feledd: közülünk még senkit sem szólított el szellemként az Úr.
Búcsúszavai övön aluli ütésként értek. Főleg azért, mert az internet révén tisztában voltam vele, hogy valótlan állított. Hiába igyekeztek titokban tartani, időről időre kiszivárogtak olyan Nyugat Hunniai hírek, miszerint az Új Édent is érintik az eltűnések.
Gondba kerültem: ha nem térek meg az Új Éden kebelére, ugrik a munkám; Kelet Hunniában viszont alig üresedett meg állás. Az államvezetés az eltelt három évtized alatt semmit sem változott, pedig beláthatták volna, ha ez így folytatódik, a kétségbeesett pestiek átmennek Budára, és a végén Kelet Hunnia elnéptelenedik. Úgy fogunk járni, mint a Franciahon nyugati partján álló Ys: Pestből lakatlan, önműködő, high-tech szellemváros lesz.
A testszkenner szerint egy bordám megrepedt, az arcom pedig idővel lelohad, így hazaengedtek. Míg átjutottam az Ond-, később a Kond-tornyon, vagy egy tucatszor olvashattam el a következő, hirdetőüvegeken, liftek tükrén kanyargó, harsány színű motívumokkal kicsicsázott lelkesítő szöveget: ÖRÜLJ, MERT VAGY! RAJTAD KÍVÜL MÉG 760.898 KELET HUNNIAI MAGYAR MONDHATJA EZT EL MAGÁRÓL!
A számláló napról napra kevesebbet mutatott. Lassan, de biztosan fogytunk. És nem csak mi, magyarok: a világ összes maradék nemzete is, válogatás nélkül.
Borús kedvvel értem haza. Fájt az arcom és plexi mobilom is lemerült. Az Előd-torony 32. emeleti, ablaktalan, egy szobából és egy mosdóból álló lakásomba lépve telefonom halk pittyenéssel adta tudtomra, hogy rákapcsolódott a lakótorony vezeték nélküli energiahálózatára.
Picture: Pinterest
A bejárattal szemközt, a nappaliként is szolgáló szobámból élethű emeleti panoráma nyílt a Duna türkizkék szalagjára. Távoli, egzotikus vidékek holofal szimulációja helyett ez volt az egyik legnépszerűbb, közvetlenül a Balaton és a régi Parlament után. A látvány igazodott a valós időjáráshoz, amit a toronyváros szélén, igazi ablakkal rendelkező gazdagok élvezhettek.
Zenét kapcsoltam, és intelligens lakásomra bíztam, mit szólaltat meg. A hamis kilátásnál ácsorogva bekúszott a szobába a Hunyd le szemed! – Lucid álom című számának kezdő akkordja. Milyen találó! Vérbeli Máyá zene. Sorait az Orfeusz az alvilágban feldolgozásából merítette: „Plútó kapuit nem szabad kinyitni, mert belül az álmok népe lakozik!”.
Merengve cseréltem le a Duna képét az Ugar egyik erdős, lankás felvételére. Az idő odakint megállt, a természet visszahódította, ami az övé. Azt terveztem, hogy egy nap magam mögött hagyom Pestet, és megkeresem Selyemrétet. Álljon akár az Északi Középhegység rejtekében, akár a Nagy Alföldön – a vélemények megoszlottak a lelőhelyéről –, ott akartam új életet kezdeni. Untam a hajtást, az ingázást, az ostobaságot, mely szerint keleten a barna bőr számított munkavállalásnál előnynek. Szabadulni akartam az Új Éden befolyásától, a fullasztó, ablaktalan lakásokkal teli lakótornyoktól, a sok szintetikus vacaktól. Ha egyszer majd el kell tűnnöm, legalább olyan helyen érjen Máyám vége, ami jelent nekem valamit: távol a fényszennyezéstől, csillagos ég alatt.
Váratlanul sötétségbe borult a szoba. Az áramszünetet kizártam, mert a Lucid álom még szólt. Tönkrement volna a holofalam?
Megfordultam és belenéztem Isten sárga pillájú, kék szemébe. Fogalmam sincs, hogy mitől, de a kép megváltozott; a Duna helyett a Ring csillagköd gomolygott előttem méltóságteljesen. Mintha a holofal kitalálta volna, miről álmodoztam az imént.
Megbabonázott a csillagköd látványa és feltűnésének egybeesése vágyammal. Lélegzetem is elakadt: egyszeriben éreztem, hogy történik valami. Valami más, mint amit megszoktam. Alig volt több belső villanásnál, mégis maga alá gyűrt. Szívverésem alig érezhetően megugrott. Olyankor jött ez elő nálam, amikor hirtelen valamilyen ritka esemény részesévé váltam. Hasonlított a rajtakapás riadalmához, a váratlan jó hír döbbent ámulatához.
Ott kószált végtagjaimban kósza zsibbadásként a Máyá. Éreztem jelenlétét, amitől furcsa melegség járta át a mellkasomat.
Azt hittem, van még valaki a szobában és ő változtatta meg a holofal képét. Esküdni mertem volna rá, a hívatlan vendég lénye mögöttem gomolyog; csak az zavart meg, néha képtelen voltam megkülönböztetni őt önmagamtól.
Furcsa delej tartott a markában: hátratekintés helyett mozdulatlan maradtam.
Hunyd le szemed zenéje átszivárgott a pillanatba és eggyé vált vele. Egyszeriben megértettem: nincs mögöttem senki, legfeljebb saját magam.
Lucid álom, éber álom.
Kezemben a világmindenség
Látó lettem a láthatatlanra.
Az eszmélés útjára léptem.
Ahogy ezt felfogtam, a megnevezhetetlen gomolygás szelíden a hátamnak feszült. Egyre mélyülő lélegzettel lassan megfordultam. A mozdulat közben egészen kiveszett belőlem az erő, mégis talpon maradtam.
Kezdet és vég összeért.
Szobám árnyak közé vesző feketesége rám ásított. Néztem, de nem láttam.
Vagy talán mégis. Minél tovább meresztettem szemem a sötétbe, annál több minden pergett ki a fejemből. Ahogy a reggel eltörli az éjszaka képeit, úgy nyelte el a mindenség az emlékeimet. Ami addig magától értetődő volt, logikátlanná, abszurddá változott. A formák, a színek, a hangulatok elveszítették kapcsolatukat a hozzájuk kötött képzetekkel, értelmekkel. Mindhiába igyekeztem megőrizni múltam foszlányait, akár ha a Földet akarnám rábírni, ellenkező irányba forogjon. Régi öntudatom újba fordult. Idegen világ ismerete szivárgott a mostani helyébe, igyekeztem nyiladozó értelmemmel felfogni allegóriáit.
Széthulltam, hogy összeálljak valami mássá és felfogjam a felfoghatatlant.
Álmodó és Álmodott.
Álmon innen, álmon túl.
Egy és ugyan az.
Mindkettő én vagyok.

Picture: Charlie-Bowater

*


Véleményed van? Hozzászólhatsz itt, vagy a Lidércfény oldalán.

Megjegyzések