Morfondír II. - Hozzáállás

Picture: Liol

"Á, úgysem fog sikerülni, kár a gőzért... De azért megpróbálom, hátha..."
Nekem ez nagyon ismerős mondat. És felettébb értelmetlen is a maga módján: nem hinni valamiben de megpróbálni, borítékolva a bukás. Sajnos szerzőktől is olvasok ilyesmiket, mielőtt pályázaton indulnak, ezért is próbáltam a végére járni, mire jó az ilyen hozzáállás, és miből fakad.



Mért sajnos szerintem az ilyesmi? Ha nincs meg valakinek az önmagába vetett hite, akkor miből gondolja, hogy az majd külső eredmények láttán megjön? Vagy ha a szerző nem hisz magában, másnak mitől kéne hinnie benne, és/vagy az alkotásában? Saját magam megtapasztaltam, hogy sokat kell lélekben dolgozni és nincs olyan pont, amin túl többé elhagyható ez a lelki munka. Élethosszig tart, ahogy a tanulás :)

Aki önmagával hadilábon áll, netalántán önértékelési zavaros, az külső megerősítésre, díjhegyekre sem hiszi el, ha jó valamiben.
Van itt más is, mégpedig a nyerés teljesítménykényszere. Mintha egyetlen szent célnak kéne lebegnie a szemem előtt, ha indulok, és ez a nyerésvágy. Ha ez nem jön össze, kutya kötelességem levertnek lennem és keresnem magamban a hibát. Pedig nem egyszer a részvétel és a tapasztalatszerzés is hasznosnak bizonyult és utat mutatott a fejődés felé.
De ez már a két véglet: az eleve vesztes hozzáállás és a minden áron nyerni akaró becsvágy csatája.

Olyanba is belefutottam - magam példáján is -, hogy a mű tényleg nem volt rendben, tehát szerzőként a szívem végig éreztem, a művem nem volt érett a beküldésre, és csak a lehetőség miatt begyorsítottam, beküldtem ahogy esik úgy puffan alapon. Valljuk be, az ilyesminek nem sok értelme van: látszik az íráson, ha összecsapják, kapkodnak vele és a szerző maga is végig tipródik rajta, mert ismeri a hibáit és a keletkezés körülményeit. Hiábavaló a csodát várni, csodák nem léteznek. Összecsapott munka - nem teszek meg minden tőlem telhetőt - kudarcot hoz, ellenben ha a legnagyobb jóindulattal is elhasalok egy pályázaton, akkor csak nem sikerült a dolog, de az nem kudarc. Nem tudom, érzékelhető-e, hogy mi a különbség a kudarc és a nem sikerült között az én szótáramban.
Mindkettőn illik túllendülni, hiszen beragadva valamibe csak tépelődés lesz és nem oldódik meg a konfliktus.

Néha úgy érzem, a kezdő (amatőr) szerzők nem mernek önbizalmat mutatni, nehogy megkapják, elszálltak maguktól és inkább egy félénk, kishitű attitűdöt vesznek fel, mert azt várják el tőlük a tapasztaltabbak/ a többi kezdő szerző.

Picture: Wikipedia Commons
Beszélgettünk arról, hogy tényleg nem tudhatjuk, ha indulunk egy versenyen, nyerünk vagy sem. Viszont közel sem mindegy, mire fókuszálunk: úgyis vesztünk, úgyis nyerünk. Melyiktől érezzük magunkat jobban? Számít-e, hogyan érezzük magunkat?
Zsuzsa is megfogalmazta, hogy egyik véglet sem jó. Bizakodni érdemes és kell, de sem elbízni, se alulbecsülni magunkat nem jó. Ő volt az, aki a maximalizmus bűnét is leírta, igaz, teljesen más szavakkal. Ilyenkor az író elvárása túl nagy magához képest, folyton egy ideális író képe lebeg előtte, csak ugyebár az ideálokkal az a baj, hogy ideálok is maradnak. Elérhetetlenek. Aki vért izzad, hogy mégis elérje, sosem lesz elégedett sem magával, se a világgal és nem becsüli meg a sikereit, ami nem üti az általa elképzelt szintet.

Felkészülni sosem árt (háttérismeret, kreativitás csőre töltve), jó érzéssel tölt el, hogy azért belefektettem időt és energiát és ezzel talán hozzájárulok a későbbi sikerhez.
"Ezzel részemről kihoztam magamból a maximumot, onnét már nem rajtam múlik, hanem minden egyéb máson." - írta Zsolt.
Rágörcsölni felesleges.
Biztos vannak dicséretvadászok is, akik az álszerények, álkishitűek, de az már egy másik kategória.

Újra csak azt tudom kifejezni, mennyire örülök, hogy ismerek olyan embereket, akikkel az ilyesmit meg tudom vitatni :)

Megjegyzések