Feszt' volt Budapesten


2103.04.21. Könyves és Aranymosás találkozó a Millenárisban, és ami azt jelenti, hogy megszakítva mindennapi monotóniámat emberek közé merészkedtem (akik nem a kollégáim), szocializálódtam, és ahogy rendre megállapítom, a komfortzónámból való kimozdulás mindig élményekkel teli (no meg még sem vagyok annyira elvont és magamnak való, mint ahogy képzeltem).

Tavaly indultam az Aranymosáson, idén kihagytam, és a jövő évi jelenlét sem garantált. Mostanában hidegen hagy a könyvkiadás, meg sem fordul az fejemben, kiadási szándékkal írjak. Betudható ez annak, hogy jelenleg egyetlen olyan formátumú művem sincs, amit kész, befejezett, kiadó elé szánt regénynek nevezhetnék, ráadásul elment a kedvem a kiadatástól. Két korábbi munkám nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket (és erre is csak akkor jöttem rá, amikor az újdonság csipáját kitöröltem a szememből), és a láng, ami eddig hajtott, kihunyt. Hogy ez végleges, vagy ideiglenes állapot, még nem tudom. Ettől függetlenül pályázatokon még szeretnék indulni, ez pedig a hatékony időbeosztás függvénye.

A könyvfesztiválon a nézelődők táborába tartoztam, könyvet idén nem vettem. A találkozón sok  szépreményű alkotó emberkével ismerkedhettem meg, egyedül azt bánom, egy bizonyos létszám felett óhatatlanul is kisebb csoportokra bomlunk, így csak a megjelentek egyharmadával kerültem közelebbi eszmecserébe. A csoportok közötti vándorlás kezdeményezőképességét még ki kell fejlesztenem.

A megjelent papírkönyv presztízs. A legtöbb író vágyálmaiban ez szerepel: megfogható, szagolgatható, mutogatható. Büszkeséggel tölt el. Ezért nem rúg mellette labdába az e-könyves megjelenés, ezért nem érik be sokan egy idő után, ha simán felteszik a művüket a netre, mondván az is megjelenés. Pedig ha csak és kizárólag ez a cél, mit szeretnénk még? Miért nem elég ennyi?
Mondom, ott lapít a presztízs utáni vágy: íme, egy kiadó felfigyelt ránk, íme, szerkesztő olvassa a művünket, íme, elbírálta, és ennek vagy annak a kiadónak a színeiben/logójával fog megjelenni! Méltók vagyunk rá, méltó a művünk, jeee!!! Író vagyok, elismertek! Erre azért már büszkének lehet lenni, mégsem olyan, mint bejelenteni: ja, feltettem a legfrissebb fejezetet a blogomra.... Hiába mondjuk tízezres nagyságrendű a látogatottság, és töméntelen a rajongó, papírban azért minden más... Legyezgeti a személyes hiúságot, na, és ha még pénz is csurran belőle, ki állna ennek neki? Egyáltalán: miért kéne ellenállni?

Állítólag önellentmondásba keveredtem. Én ezt mellesleg nem bánom, senki se várhatja el, mindig  minden élethelyzetben és életterületen logikusan felépített eszmerendszerem legyen. A lényeg: kijelentettem, hogy nem hiszek a sorsban, eleve elrendelésben, pedig íróként pont ezt művelem a karaktereimmel. Azaz állítólag az első tíz oldalban már kialakul a főszereplő maga (önálló életre kel), és onnantól kezdve ő írja a regényt, magyarán ő határozza meg, mi történjék vele.
Véletlenül sem én? Ki vezet a kezem, amikor leütöm a billentyűket? Ki, vagy mi dönt? Mert a dolgok nem csak úgy megtörténnek és nem puszta külső szemlélő vagyok. Döntök.  Döntéseknek meg következményei vannak. Ez a döntés gyakorta egyéni, szerzői ízlésből fakad. Mi köze ennek a karakternek, vagy a sorsnak? Az ízlésem inkább befolyásol. Szerepjátékban és írásban is. Azért történik vagy nem történik valami a karakterrel, mert én nem akarom, másképp nem tetszene nekem. Olyat meg nem írok, ami nekem nem tetszik, mert végigszenvedném, húzogatnám a szám, dohognék. Még akkor is, ha a nekem nem szimpatikus felállás mondjuk épp illene a karakterhez (beleférne), és érdekesebb oldalát is kibonthatnám. Figyelem, ez nem egyenértékű azzal, hogy mindig csak olyan dolog történik a szereplőkkel, ami kíméli őket. Ha épp az erőfeszítéseikben, problémamegoldásukban tetszenek, akkor megkapják.
Nyúl vagyok, hogy jobban próbára tegyem a kedvenceimet? Megtanulhatnám élvezni azt is, ami nem tetszik, mert a végén kisülne, nem is olyan rossz az?

Terítékre került a külföldi kiadás nehézsége egy magyar számára (akkor is, ha idehaza elismert és befutott szerzőként tartják számon), a pszichodráma, és még sok egyéb, aminek nem voltam fültanúja.

Ha máskor is lesz ilyen vagy ehhez hasonló találkozó - és mondjuk vasárnapra esne, nekem az felelne meg igazán a munkarendemből adódóan -, biztos elmennék rá.

*

Utóajándék: görög ismerősöm, Georgios Ampatzidis felhívta figyelmem a 2012-es Tengernyi Szó novellapályázat döntőseinek közös kiadványba szerkesztett munkáira, mely letölthető az IEMED oldaláról.


Kép: saját

Megjegyzések

  1. Véleményem szerint az emberek többsége ha kikapcsolódási célból olvas, azt papírkönyvvel teszi. És mivel ezzel teszi, ez árucikk, amiben pénz van. (Persze nem feltétlenül az írószámára kedvező arányban...)
    Nagyon elfajzott technomán, aki a tenyérnyi tabletjét, e-book olvasóját preferálja, mondjuk egy strandon 30 fokban, verőfényben, pléden hasalva. A papírkönyv kontra e-book témában monstre hosszúságú hozzászólás háború zajlott az LFG.hu fórumain, egyesek már odáig mentek, hogy milyen maradiak vagyunk, hogy még kézírásra oktatjuk gyermekeinket, vagy hogy a tableteket miért nem vonják be tömegesen az elemi oktatásba.
    Szerintem Magyarországon olyan hogy főállású író nem létezik. Pontosabban egy kezemen meg tudnám számlálni azokat a neveket, akikről közismert hogy csak ebből élnek. Az írói pálya mint egzisztencia nem működik, jobb esetben csak kisebb-nagyobb bevételekhez juthatsz általa, rosszabb esetben még te fizetsz rá. Esetedben is úgy sejtem, mínuszos a mérleg. Sajnos nem hinném hogy visszajöttek azok a százezrek, amiket Lamast kiadásba fektettél, és szó sincs arról hogy azért mert rossz az amit csináltál. Az átlagkeresetűeknek az új könyv sajnos luxuscikk, én a mai napig antikváriumokból bővítem a gyűjteményem, vagy könyvtárból kikölcsönzöm ami érdekel. Nagyon ritkán veszek új könyvet, sokallom érte az átlag 3000 Ft-ot amibe egy-egy nivós kötet kerül. Szerintem az ár a fő oka annak, hogy a piacba (pontosabban a szórakoztató irodalomi szegmensébe) nem forog akkora pénz, hogy abból írónak tartós, stabil jövedelme egzisztenciája legyen. Az emberek a szórakozásra, kultúrára fordított pénzeken spórolnak először. Az embereknek kevés a pénzük, a könyvek meg drágák.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Véleményem szerint az emberek többsége ha kikapcsolódási célból olvas, azt papírkönyvvel teszi.

      Vagy leszedi netről, feketén, és az is digitális formátumú. Mert ennek is nagy divatja van.

      A magam részéről úgy vagyok ezzel az e-könyv papír könyv vitával, hogy felesleges vitázni rajta. Szépen megfér egymás mellett, az más kérdés, hogyha maga a kiadó, aki e-publikálásra vállalkozik, nem veszi komolyan ezt a technológiát, nem fektet bele annyi szerkesztői, marketing, népszerűsítési munkát, mint amennyit a papír termékeibe tenne, akkor kár csodálkozni azon, hogy az olcsóbban megszerezhető e-könyv alig fogy. Ha fogy, mert a találkozón erről is szó esett... Ha a kiadó is bottal piszkálja és a digitális kor nyomásaként vállalja csak be, senki se csodálkozzon, hogy az olvasók többsége is ezt teszik vele.

      Kihagyni a kézírást és elég csak gépelni tudni? Ezt azért egyeztessék orvosokkal is, úgy tudom, a kézírással járó finom mozdulatok elsajátítása fontos az agy idegi kapcsolatainak kialakulása szempontjából, a gondolkodásról nem is beszélve.

      http://index.hu/belfold/2012/08/28/a_keziras_vagy_a_folyoiras_hal_meg/
      http://www.grafologia.hu/minek_kezzel_irni/

      Az viszont tény, változás van.

      http://www.nyest.hu/hirek/vege-a-civilizacionak




      Szerintem Magyarországon olyan hogy főállású író nem létezik.

      Nincs bizony. Még Lőrincz L. László sem csak ebből él, de a Brandon Hackettként alkotó szerző sem. Mellékkereset az írás, ha csurran-cseppen belőle.
      A Lamast öröksége volt a tanulópénz. Azóta sem bántam meg a döntésem, mert különben hogy szereztem volna tapasztalatot?

      Voltam a könyvfeszten, simán voltak ott ránézésre átlagkeresetűek, és szép számmal vásároltak. Más az, amit a statisztikákban lobogtatnak, és más az, amit az életben látok. Inkább nem általánosítanék, nyílik a buksza a szórakozáskor is, ezt főleg mozis korszakomban tapasztaltam meg. Mondhatni láttam én hó végén tízezrest lobogtatni és nem a kőgazdag szegmens tagjától. Azaz van, aki spórol, ha kultúráról van szó, és van, aki nem. Amikor nem volt munkám, és igencsak vékony volt a tárcám, akkor is elmentem moziba, kulturális rendezvényekre, mert volt rá igényem.Így szerintem a személyes igény az, ami meghatározó, nem csupán a rá fordítható pénz.

      Hidegen hagy a halott tárgyak, ezek között a könyvek felhalmozása, gyűjtése is, így én ritkán vásárlok. Ha tehetem, a könyvtárból kölcsönzök. Ha egy mű nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, fogom, és visszaviszem a könyvtárba, nem faragok vele rá.

      Törlés

Megjegyzés küldése