Amíg a készlet tart



Mondják, minden sikeres férfi mögött áll egy nő. Igaz, vagy hamis? Ideje ezt közelebbről is megvizsgálni. Érhetnek meglepetések...


Amíg a készlet tart

Kora tavaszi szélroham sepert végig az utcán, és Enikő már késve nyúlt a kilincsért, hogy csillapítsa az ajtó lendületét; a huzat döngve becsapta mögötte, az utcafront felé néző ablaktáblák is beleremegtek. Fejét a nyaka közé húzva körbepillantott, ám a dorgálás elmaradt. Rövid vállrántást követően odament a recepciós pulthoz, hogy közölje, 10.30-ra találkozója van, de a portán tartózkodó fiút és a pult innenső oldalán könyöklő, kávésbögréjét szorongató, jókora lila fülbevalót viselő nőt jobban érdekelte az emeleten zajló ordítozás, ajtócsapkodás.
Enikőt nem ezért fizették; amúgy sem volt hozzászokva ahhoz, hogy személyesen jelenjen meg egy munka miatt. Könyvtrailer készítőként beérte egy e-mailben küldött szinopszissal is. Megköszörülte a torkát, hátha ezzel sikerül magára terelnie a figyelmet, és a biztonság kedvéért hozzátette:
– Elnézést, konzultációra jöttem.
Azok ketten összerezzentek, a fiú elvörösödött:
– Bocsánat, hányra is szól az időpontja? – nyúlt az előtte lévő számítógép egeréhez.
– Féltizenegyre.
Fent minden elcsendesült.
– Jesszus, ez különösen hangos volt. Ugyan mivel boríthatták ki? – suttogta a fülbevalós nő.
– Kettőt találhatsz – felelte a recepciós anélkül, hogy feltekintett volna a monitorról. – Fogadni mernék rá, hogy @secretvoice egyik művét szerkeszti.
– Miért rá bízzák? Hiszen tudják, hogy falnak megy tőle!
– Ő maga kéri. Ne próbáld megérteni! Biztos látens mazochista.
Enikő éberebbé vált, mióta elhangzott @secretvoice neve. Többször készített már előzeteseket a szokatlan szerzői névvel rendelkező írónak, de egyszer sem fordult meg a fejében, hogy kiakadjon a művei miatt. Kifejezetten tehetségesnek tartották, és az olvasóinak száma napról napra gyarapodott.
A recepciós meglelte, amit keresett, pillantását Enikőre emelte.
– Szatmári Boldizsárhoz jött, ugye?
Bólintott.
A lila fülbevalós felszisszent és egy hajtással ledöntötte a kávéját.
– Őszinte részvétem.
– Ugyan miért?
– Az imént őt hallotta… Határozottan bal lábbal kelt fel.
Enikőt nem olyan fából faragták, hogy megijedjen a saját árnyékától. Ha valaki rossz passzban van, az az ő baja, nem fogja hagyni, hogy bokszzsáknak használják. Határozott léptekkel felment az emeltre, és amikor bekopogott Szatmári Boldizsár ajtaján, igyekezett nem tudomást venni a kiadó alkalmazottainak leskelődéséről,.
Senki nem felelt. Enikő számára a hallgatás beleegyezés, ezért benyitott.
A torzonborz hajú szerkesztőt egy leharcolt asztali számítógép monitorja előtt találta, ahogy összevont szemöldökkel a képernyőre meredt:
– Úgy van, te mocskos kurafi, szép kis körmondat! – dünnyögte az orra alatt. – Hogy száradna le a kezed azért, mert még működik is! Eh, mindjárt agyvérzést kapok! – tolta félre a billentyűzetet és az íróasztala előtt álló Enikőre meredt: – Hát maga? Ki mondta, hogy bejöhet?
– Az óradíjam. Habár ha jól meggondolom, kint is megvárhatom, amíg lehiggad, de minden egyes percet fel fogok számolni érte.
Szatmári Boldizsár összébb vonta a szemöldökét és beletúrt naptárának lapjai közé.
– Á, maga a könyvtraileres. Jött, hogy megkapja ennek a rohadéknak a szinopszisát! A változatosság kedvéért egy érzelmekkel gazdagon átszőtt, drámai hangvételű irománnyal áztatja el női olvasóinak zsebkendőjét, némely részeknél a bugyiját is!
Enikő nagy levegőt vett, és visszanyelte a nyelvére kívánkozó rendreutasítást a férfi szabadszájúsága miatt. Ha nem akadékoskodik, hamarább szabadul.
– Elküldhette volna e-mailben is, ahogy máskor.
– Őkelme, a szerző, nem küldte el időben, hogy továbbíthassam. Amilyen könnyen halad a sztorijaival, olyan nehezen szül meg egy oldal összegzést! Mindjárt kinyomtatom, és viheti is.
Amíg Szatmári Boldizsár azon ügyködött, hogy a kérdéses dokumentumot nyomtatóra küldje, Enikő a helyiség polcainak egyikéhez lépett. Ahogy ez, úgy a többi is padlótól mennyezetig nyúlt, és telis-tele volt jegyzetekkel, mappákkal, dossziékkal, tanulmányokkal, szerkesztési segédletekkel, és kész, kiadott művekkel. Ott sorakoztak @secretvoice könyvei is, erről Enikőnek eszébe jutott egy fontos kérdés:
– Miért utálja @secretvoice írásait?
Szatmári Boldizsár kipillantott a monitor mögül:
– Az lenne a jó kérdés, hogy miért ne utáljam őket! Látott már maga olyan szerzőt, akinek egy tollvonást nem kellett még szerkeszteni a firkálmányain? Még a legbefutottabb író is rászorul a munkámra, csak a nyájas publikumnak halványlila segédfogalma sincs arról, mennyit dolgozunk a bestsellereken. Egy rutinos írónál általában kevesebbet kell kotlanunk, erre jött ez a Twitteren felcseperedett szarházi, és szórakozik velem! Azt hiszi, nem veszem észre, hogy előszerkesztve kerülnek elém a regényei? Mert azt senki ne akarja beadni , hogy minden sort, mondatot elsőre így vet a papírra! Kérdem én: minek fut velem felesleges köröket?! Bárcsak bevallaná, hogy zsebből egy bérszerkesztőt alkalmaz, nekem is lenne annál jobb dolgom, minthogy egy szakmabeli munkája felett üssön meg a guta!
– Ja, csak ennyi a baja? – hunyt ki az érdeklődés szikrája Enikőben. Azt hitte, valami komolyabb áll a háttérben.
– Csak ennyi?! – kerekedett ki a szerkesztő szeme, és figyelmen kívül hagyta a nyomtató jelzését, miszerint kifogyott a papírból. – Olvasott már egyetlen egy @secretvoice könyvet is?
– Nem, és könyvtrailer készítőként nem is elvárás. Erre való a szinopszis. A romantikus irodalom amúgy sem az én asztalom.
– És mit szól a S. Voiceként publikált regényeihez?
– A szépirodalmi alkotásai egész jók. A Csupasz Nap azt is megélte, hogy végigolvassam.
Szatmári Boldizsár vonásait eltorzította az undor.
– A fellépése után azt hittem, van stílusa. Az a könyv egy okádék.
– Túloz.
– Frászt. Finoman fogalmaztam. Azt mondja, amit az ember hallani akar. Maximálisan manipulál az érzelmekkel, kiszolgálja a közízlést. Szájbarágósan jelzi, éppen hol és min kell meghatódni. Afféle Coelho-klón lett, teletűzdelve instant életbölcsességekkel. Az ilyesmi arra való, hogy az olvasó azt higgye, értéket kapott, és térdre zuhanjon a katarzistól. Érték nulla, csak annak illúziója rohad benne.
– Piaci szempontból sikeres lett. Viszik, mint a cukrot. A kiadó örül, mert profitot termel, mi itt a baj? Hogy az olvasók ilyen felszínesek? Mit tegyünk, ha ebben van a nagy pénz?
– Van egy szint, ami felett a tartalomra is adni lehetne.
– Alapítson kiadót! – hunyorított Enikő a férfira. – Akkor nem kell előadni a bukott, keserű, meg nem értett értelmiségi irodalmár sirámát, hogy hová fajul ez a világ.
Már amikor kimondta, akkor tudta, hogy túl messzire ment. A levegő megfagyott, Szatmári Boldizsár összeszűkült szemmel, kimérten a nyomtatóhoz lépdelt és teletöltötte papírral. A szerkezet lelkesen kihúzta a legfelső lapot, hogy elvégezze a tőle kért utasítást.
– Mondták már magának, hogy szarkasztikus?
Enikő a nyomtatóból kicsúszó papírt fixírozta. Úgy vélte, innentől minden egyes kimondott szó csak rontana a helyzetén. A szerkesztő szótlanul a kezébe nyomta a még meleg papírlapot és visszaült az asztalához. A fejlécen az állt: Halálveszély.
– Ha már magasirodalom után éhezőnek tart, épp most fogja kezében a közeljövő legnagyobb intellektuális önkielégítését. S. Voice igazán kitett magáért, dúskálhatunk az émelyítő elmélkedésekben! Olvasson bele: a hatásvadász címen kívül egy szavam nem lehet. A szerző páratlan érzékkel leli meg a különböző piaci réseket.
Enikő eredeti, köszön és letapos tervével ellentétben gyorsan átfutotta a szinopszist.
– Biztos, hogy ezt ő írta?
– Kételkedik? – könyökölt fel szórakozottan Szatmári Boldizsár. – Vigyázzon, nehogy magát is irigységből fakadó paranoiával gyanúsítsák meg.
– Hát, a Drágakő-sorozat után, ahol egy Ametiszt, majd egy Gyémánt, Jáde, Opál, Rubin nevű nő szerelmi életét és bánatát ismerhettük meg a legmesszemenőbb természetességgel és aprólékossággal, aligha hiszem el, hogy képes lenne mást is kipréselni magából. Túl nagy stílusváltás ez a dagályos romantikától.
– Ugye? Mintha egy otthonülő, kiégett feleség átnyergelne álmai férfijának különféle helyzetekben való bemutatásáról egy kőkemény, férfias, eseménydús, szerelmi románctól mentes történelmi háborús történetre. Ehhez már nem passzolnak az addiktív nihiltől lelkesedő ajánlók, és a köszönetnyilvánításnak nevezett irritáló ömlengések.
– Tőlem ragozhatja az ellenszenvét, ahogy akarja, viszont amondó vagyok, hogy ezt nem ő írta. Sem ezt, sem még jó párat.
– És ezt mire alapozza?
– Arra, hogy túl sok zsánerben alkot.
Szatmári Boldizsár elhúzta a száját:
– Ezt hívják tehetségnek.
– Vagy plágiumnak.
A szerkesztő az állát simogatta.
– Folytassa. Miből gondolja, hogy @secretvoice plagizál?
– Szerkesztőként minden művét olvasta már. Azt ne mondja, nem tűnt fel, hogy szinte semmitől nem jön zavarba.
– Való igaz, hogy zsánerenként váltogatja írói hangját: ha szépíró, akkor egy 60-at is betöltött, komoly asszonyt hallok ki a sorok közül; ha a párkeresés zegzugos útját mutatja be, akkor lelki szemeim előtt egy magányos, szexuálisan elhanyagolt, hájas seggű szingli ölt testet; ha pedig sci-fire adja a fejét, egy harmincas mérnök-fizikust is kenterbe ver. Mesteri alakváltóként emlegetik.
– És a termékenységéről nem is szóltunk: normális az, ha évente két, nem ritkán három, egyenként minimum 500 oldalas regényre valóval is jelentkezik? Hiszen az egyik legsikeresebbnek tartott fantasy szerző nem rest egy részre öt vagy hat évet is rászánni! Hogy képes @secretvoice ekkora teljesítményre?
– Ha engem kérdez, sehogy. Legalább két-három év, hacsak nem több szükséges egy mű megírására, pihentetésére, készre igazítására.
– A kiadót nem izgatja, honnét ez a párját ritkító ihletettség? Nem érné nagy érvágásnak, ha kiderülne, a szerzőjük közönséges tolvaj?


– Eddig még senkitől sem érkezett panasz – állt fel a szerkesztő, hogy leemelje a polcról S. Voice, @secretvoice és [S.V.] könyveit. Egymás mellé tette őket, öklével alátámasztott állal mustrálta a borítókat: – Már csak arra volnék kíváncsi, melyik ő? Ki ő eredetileg? A házasságba belefásult ábrándozó? Az irodalmi Nobel-díjra törekvő kortárs művész? Vagy a sci-fi aláaknázására készülő újító?
Enikő elmosolyodott:
– Derítsük ki.
– Pardon?
– Menjünk el hozzá. Tudja a címét, nem?
– Rossz ötletnek tartom. A kiadó dolgozói nem szokták otthonukban zavarni az írókat.
– Jobb szeretné telefonon közölni vele a gyanúját? Vagy a cselekvés helyett marad a kényelmes szitkozódásnál?
– Nincs a kezünkben elég bizonyíték.
– Szerintem van. Kicsit sem érdekli, hogyan néz ki az a személy, akit előszeretettel aláz a sárga földig?
A szerkesztő amilyen nagylegény volt az irodájában, olyannyira csendbe burkolózott a @secretvoice címe felé haladó taxiban. Enikő magára vállalta, hogy egy telefonhívással leellenőrzi, otthon tartózkodik-e az író. A készülék kicsengett, egy fáradt férfi vette fel, ő meg egy szó nélkül letette a kagylót.
– Azt már tudjuk, hogy S. Voice hétköznapi emberként férfi.
Minél közelebb értek úti céljukhoz, annál kevésbé találta Enikő jó ötletnek az egészet. Arra készült, hogy szabotálja a megbízását. Anyja szerint bajkeverő volt, most sem okozott csalódást. Maradhatott volna a fenekén, de sértette az önérzetét, hogy egy csaló művén dolgozzon. Ki tudja, hány tehetség művét orozta el, hogy maga seperje be a dicsőséget?
Arra gondolni sem mert, mi lesz, ha téved. A hitelrontás komoly vád…
A tízemeletes panel előtt állva Szatmári Boldizsár rágyújtott egy cigire.
– Ennél szokványosabb helyen nem is élhetne. Vajon az anyja vele lakik?
– Most jön, vagy mi lesz?
– Bátorságot merítek; kibírná egy fél percre, hogy nem jár a szája?
Enikő haját reménytelenül összetúrta a szél, mire végre bejutottak a lépcsőházba. Fel se kellett csengetniük, egy karikás szemű melós kinyitotta nekik az ajtót.
@secretvoice a hatodikon lakott. Az ajtótábla tanúsága szerint polgári nevén a Bartók Szabolcs névre hallgatott. A csengetésre egy keskeny, gyanakvó arc jelent meg a lánccal beakasztott ajtó résében:
– Mit akarnak?
– Ön S. Voice, az író? A kiadótól jöttünk.
A fiatal férfi égszínkék szeme megrebbent, benedvesítette az ajkát.
– Mit szeretnének tőle?
– Legújabb kéziratáról, a Halálveszélyről lenne szó – vette át a szót Szatmári Boldizsár.
– Tudják a számom, felhívhattak volna.
– Ez személyes konzultációt igényel.
Bartók Szabolcs bizalmatlannak tűnt, ezért Enikő elővette legragyogóbb mosolyát:
– Mellesleg örülök, hogy megismerhettem. Mindig is szerettem volna találkozni azzal az emberrel, akinek a könyveihez az előzeteseket készítem.
A férfi érdeklődve félrebillentette a fejét:
– Maga a traileres? Láttam a videókat, profik.
– Bemehetnénk?
Az író gyanakodva végignézett kettőjükön, majd becsukta az ajtót. Lánc csörgött, a bejárat sarkig tárult. A félhomályba burkolózott, keskeny előszobán át bevezette őket a másfélszobás legénylakás nappalinak kinevezett helyiségébe. Enikő egyből észrevette a szekrénysor polcára kikészített, fedőlappal ellátott két kéziratkupacot.
– Ezek a következő munkái? – sietett oda, ügyet se véve Bartók Szabolcs tiltakozó kézmozdulatára. – Mikor küldi be őket a kiadóba? Régen írt már sci-fit. Ugye az egyik az?
– No de kérem! – nevetetett fel a szerkesztő. – Jöjjön ide, a frászt hozza rá!
Enikőnek nem sok kellett volna ahhoz, hogy leemelje a fedőlapot, de Szatmári Boldizsár ideges heherészése visszatartotta. Csalódottan hátat fordított a kéziratos polcnak és zsebre vágta a kezét.
– Tudják…, tudják ez olyan babonaféle, mint a festőknél – törölgette Bartók Szabolcs a verejtéktől fénylő homlokát. – Amíg egy még nincs kész, nem szabad megnézni. Én úgy vagyok vele, hogy a regényeimet a kiadó előtt nem láthatja senki.
Enikő szemöldöke a magasba ugrott:
– És a tesztolvasók?
– A micsodák?
– Tudja, az előolvasók. Azokkal mi lesz? Minden írónak vannak előolvasói…
S. Voice lesütötte a szemét:
– Nekem nincs. Nincs rá szükség.
Szatmári Boldizsár szemmel láthatóan egy szavát se hitte:
– Kizárt dolog. Amilyen jól megírt művek, biztos, hogy többel is rendelkezik. Mérget vennék rá, hogy közülük egy vérbeli szerkesztő.
A fiatalember arcán vidámság suhant át. Pillantását Enikő cipőjének orrán felejtette, aztán sutba dobva iménti félszegségét kihúzta magát:
– Fején találta a szöget. Én volnék az.
– Amellett, hogy ír, szerkeszt is? – kérdezte Szatmári Boldizsár. – Gyakori felállás, de még így is elkél a szakmai segítség.
A fiatalember kényelmesen helyet foglalt a nappali egyik mohazöld fotelében és összefűzött ujjakkal hátradőlt:
– Félreértett. Sosem nevezném magamat írónak, beérem mások alkotásainak helyrepofozásával. Ha én nem volnék, Szabolcs aligha vitte volna idáig.
Enikő és a szerkesztő értetlenül összenézett, a lány volt az, aki hamarább meglelte a hangját:
– Ezt most nem értem. Ön Bartók Szabolcs.
– Tévedés. Az én nevem Jókai Márton, hivatásos fordító és szerkesztő. Négy nyelven hibátlanul írok és beszélek.
– De az ajtón álló név…
– A Szabolcsé. Egy helyen lakunk. Mi több, ez egy többszörös társbérlet. Megosztjuk még három nagyon kedves és figyelemreméltó íróval.
Enikő szeme felcsillant. Megvagy, Szabolcs!
– Tisztában vannak ezek az írók, hogy a hátuk mögött Szabolcs S. Voice, @secretvoice, illetve [S.V.] néven visszaél a művekkel?
Jókai Márton ajka mosolyra görbült, futólag a szobaablakra pillantott, aztán vissza Enikőre:
– Nemcsak tudják, de helyeslik is! Ha szerencséjük lesz, összefuthatnak Kováts Mária Annával. Imádja az érzelmes történeteket. Szerkesztőként ön munkásságának több darabjával is találkozott – bólintott szívélyesen a megrökönyödve ácsorgó Szatmári Boldizsárra. – Aztán néhanapján benéz ide jó barátunk, Nemes-Kiss Attila, akinek fantasztikus történetei igazán eredetiek és kihagyhatatlanok. A kedvencem Varga B. Éva, aki lélegzetelállító, hibátlan szépírói vénájával mindig elkápráztat.
Enikő zavartan körbepillantott.
– Ennyi ember egyetlen, másfélszobás lakásban?
– De hiszen itt ülünk ön előtt, kisasszony! – nevetett fel Jókai Márton. Előrébb hajolt, hogy jobban hallhassák őt:
– Szabolcs segít nekünk, hogy kibontakoztathassuk a képességeinket. Nélküle sose jutottak volna el a többiek alkotásai az olvasókhoz. Habár Éva nehezen egyezett bele, hogy írásai Szabolcs nevén jelenjenek meg, én megértettem vele, hogy így lesz a legjobb. Sajnos Szabolcs nem tudja, hogy lángelmékkel osztozik az életén, de úgy ítéltem meg, ez a legbiztonságosabb, ha csak én ismerek mindenkit. Tudják, a szerkesztő élete igen nehéz: rendet kell vágnia a káoszban, ráadásul úgy, mindenki jól érezze magát, és elégedetten távozzék.
Szatmári Boldizsár arca krétafehér színre váltott, riadtan sandított Enikőre, aki leesett állal ereszkedett le az ugyancsak mohazöld kanapéra. Képtelen volt levenni a szemét Szabolcsról, azaz Jókai Mártonról.
– Te szentséges Atya Úr Isten!
– Maga… maga… – hebegte Enikő, mire a férfi felállt, és a konyhába érve újra Bartók Szabolcs fordult vissza hozzájuk:
– Mit kérnek: ásványvizet vagy narancslevet? Mindig örülök a szakmabeli vendégeknek!


Képek: wickedhalo, celticmythmoon, crump3t

Megjegyzések

  1. Jó, volt, tetszett a végén a skizofrén csattanó.
    Bár könyvek világa, könyvírás mikéntje iránt kevésbé érdeklődő olvasók, nem biztos hogy végigolvassák.

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése