Erre csörög a dió!

Minden anya szereti a gyerekét. Ez ugyan annyira nem igaz, minthogy egyik sem szereti. Elvárt érzelmek, elvárt kötelességek... Elvárások, amik felemelnek, vagy épp ellenkezőleg, letaszítanak egy nőt.



Erre csörög a dió!


Ahogy kiléptem nagyanyám házának ajtaján, tudtam, hogy soha többé nem teszem be ide a lábamat. Egyedül csak azt sajnáltam, hogy nem tagadhatom őt ki a rokonaim közül. Az ilyesmi csak az örökhagyótól működött az örökös felé.
– Tőletek akár meg is dögölhetek! – fogadott minket a négyszintes téglából készült társasház negyedik emeletének lépcsőfordulójában. A mosoly anyám arcára fagyott. – Egy hónapja felém se néztek!
– Ne mondd már, anyu, két hete voltunk itt Balázzsal!
Nagy szatyrokkal megrakodva bementünk a másfél szobás lakás keskeny konyhájába. Volt azokban zöldség, gyümölcs, anya által főzött étel, és mindaz, amit nagyi két héttel ezelőtt kért.
Nagyi mellém tipegett, arcát felém fordítva jelezte, várja az ilyenkor szokásos puszit. Tudta, hogy nem vagyok puszilkodós, mégis erőltette.
– Apád hol van, nem jön fel?
– Nem kocsival jöttünk, Balázs megrendelést kapott, dolgozik – szólt közbe anyám és kitárta a hűtőt. Ellenőrizte, hogy mit tárol nagyi benne, hetvenen túl néha elfeledkezik az ember a lejárt szavatosságú termékekről. Nagyi odaállt mellé. Vártam, mikor teszi szóvá, hogy nincs ott mit nézelődni, minden rendben van. Ehelyett felháborodott ábrázattal közölte:
– Képzeld, hogy jártam, Fanni, a fodrásznő lopott tőlem!
– Miért lopott volna tőled? – szaladt ráncba anyám homloka. Mivel nagyanyám lába fájt, nem ő ment a fodrászhoz daueroltatni a haját, hanem az járt hozzá házhoz. Ez ugyan többletkiadást jelentett, de nagyanyám nem bánta.
– Eltűnt a pénztárcámból a húszezres!
Anyám gyanakodva elvette a konyhaasztalról nagyanyám tárcáját és minden egyes rekeszt átvizsgált. Addig kotorászott, míg egy csomó áruházi nyugta között meglelte az ellopottnak vélt pénzt.
– Tessék, anyu, itt van! Remélem, nem gyanúsítottad meg a fodrászt! Egyáltalán, minek őrizgeted ezeket a nyugtákat? – szórta ki a fecniket a konyhaasztalra. Volt közöttük kifakult tavalyi is.
– Akkor is azt mondom, hogy lopnak ebben a házban! Az egyik muskátlimnak is lába kélt, biztos a szemközt lakó Marika vitte el! Amúgy az egy nagyon rosszmájú asszony – vetette rám ítélettől terhes pillantását.
Ismertem Marika nénit, áldott jó lélek volt, sokat nyelt nehéz természetű nagyanyámtól. Aligha lehetett elképzelni róla, hogy megrögzött muskátli tolvaj.
Egyik panaszt követte a másik. Ilus néni varrógépe éjjel-nappal zakatolt, az eggyel lentebb lakó nénivel összeszólalkozott. Rendre úgy zárult a történet, hogy nagyanyámban hiba nincs, és hol ez a lakó kiállhatatlan, hol az néz rá ferdén. Ami akár igaz is lehetett, csak ismerve nagyit, ő lehetett a konfliktus forrása.
– Nem kell velük foglalkozni, biztos rossz napjuk volt.
– Azt is mondják, hogy rám se nézel, alig látogatsz meg.
Anyám arcán elmélyültek a ráncok, ez igazán nem volt szép.
– Ez nem igaz – mondtam. – Anya minden második héten feljön hozzád. Miért mondasz ilyeneket?
– Én mondom nekik, de nem hiszik el! – tárta szét a kezeit, közben meg mintha mosolyra rándult volna az ajka. Mintha kifejezetten élvezte volna, hogy bántó dolgokat részletezhet a saját lánya füle hallatára.
– Azt beszélik, egyszer majd úgy jössz, hogy elviszel és otthonba dugsz.
– Ki mondta ezt? – állt meg anya keze a szatyrok pakolása közben, én karba tettem a kezemet.
– Mit számít az, hogy ki mondta? – nézett ki nagyanyám résnyire nyílt szemhéja alól, végig a lányát fürkészte.
– Tudd meg, hogy számít! Tudni akarom, hogy ki állít valótlanságot!
– Sok itt a bolond nő, nem kell rájuk odafigyelni!
– Te mégis odafigyelsz és visszamondod, amit tőlük hallasz.
– Ha mondtak ilyet egyáltalán – teszem hozzá és szememet nagyanyámon tartottam.
– Miért hazudnék? – kérte ki magának. – Mondtam nekik, hogy Fanni nem olyan, ő tudja mi a dolga, gondoz engem.
– Egyik héten ezt mondod, a másikon meg mást.
Mintha ki se nyitottam volna a számat, úgy folytatta:
– Aki szereti az anyját, az nem teszi otthonba, nem hagyja el.
– Csakhogy az sem működik, hogy anya minden hétvégét nálad tölt. Munkája van, hétköznap nem ugrálhat fel Miskolcra, ha te kitalálsz valamit! Ugráltatod.
Legyintett.
– Ugráltatja a fene. Most mondjam, hogy ne jöjjön, ha jönni akar?
– Jövök, anya, mert ha meg nem teszem, nekiállsz terjeszteni a házban, hogy rád se nyitom az ajtót, ott fogsz beleszáradni a kádba! – mondta anyám.
– Majd megtudod te is, hogy milyen kiszolgáltatottnak lenni!
– Te most komolyan rosszat kívánsz a saját lányodnak?! – kérdeztem, de anyám leintett:
– Maradj ki ebből. Anyu, ezt igazán nem érdemeltem meg.
– De nem ám – helyeseltem. – Gyere, menjünk. Pakolj ki az asztalra, ideje távoznunk.
– Nem, ezt még a helyére kell tenni – tartott markában egy hálónyi mandarint.
– Majd elteszi egyedül. Menjünk, mert megint kezdi a szokásosat.
Nagy nehezen rábeszéltem, nagyanyám pedig kíváncsian felnézett:
– Miért mentek? Hiszen csak most jöttetek!
– Megyünk anyu, mert megint kezded!
Látszólag értetlenül állt, ugyan miről lehet szó, mialatt le sem olvadt szájáról a sanda félmosoly.
Mielőtt kiléptünk a lépcsőházba, tudni akarta, hogy mikor jövünk legközelebb. Anya csak annyit felelt:
– Ha majd megtanulsz viselkedni!
– Ilyet mondani a saját anyádnak! – hápogott, de mi már lefelé tartottunk a harmadikra.
– Azt ugye tudod, hogy kihasznál? Csak arra kellesz neki, hogy ellásd – kérdeztem az épületen kívül a buszpályaudvar felé sétálva. Anyám végig előre tekintett, egy pillanatra sem nézett rám.
– Megszoktam. Szeret dirigálni. Egész életében ezt csinálta, mind a munkahelyén, mind otthon. A házban nem a nénikkel van a baj, hanem vele. Kiállhatatlan lett öregségére, mindenkit elmar maga mellől.
– Ne vedd a szívedre: agyér-elmeszesedése van.
– Mégse gondoltam volna, lopással vádolja a fodrászt vagy Marika nénit…
– Láttad, hogy vigyorgott az egészen? Szerintem élvezte. Hogy lehet ilyen rosszindulatú?
Nem felelt, én nem nyugodtam:
– És amit veled csinált! Nem veszi észre, hogy megbántott?
– Fejezd be, beszéljünk valami másról.
Egy darabig hallgattam, aztán óvatosan kimondtam:
– Anya, szerintem nagyi nem szeret téged.
Ha azt hittem, ezzel felháborítom, alaposan tévedtem.
– Tudom – jött a tompa hangú felelet. – Sose szeretett. Nem is értem, hogy miért vállalt gyereket.
Ez szíven ütött. Milyen érzés lehet úgy élni, hogy tudod, a saját anyád nem szeret? Újra felidéztem nagyanyám kárörvendő mosolyát, és figyelő szemeit, ahogy szavai hatását leste anyám arcán. Olyan döntést hoztam, amit nem tételeztem volna fel magamról a látogatás előtt:
– Ma volt az utolsó alkalom, amikor eljöttem hozzá. Ez a nagyi már nem az, akit gyerekként szerettem.
Anyám bólintott, és mintha egy újabb réteg bánat rakódott volna rá.


Pictures: Walnuts, Fernanda Suarez

Megjegyzések

Megjegyzés küldése