Díja(nyá)zás



Díj: a közösségi elismerés intézményesített formája. Jóllehet rendszerint anyagi juttatáshoz van kötve, igazi vonzóereje a még eredményesebb munkára serkentő erkölcsi sikerélmény. - Wikipedia 
Az irodalmi díj egy olyan díj, melyet olyan szerzőknek adnak, akik valamilyen kiemelkedő művet vagy műveket hoztak létre. A költészettől a regényig számtalan formában szokás irodalmi díjat osztani. Sok díj kifejezetten egy bizonyos kategóriára vagy műfajra koncentrál, míg mások általánosabb kereteket szabnak. A legtöbb irodalmi díj párosul egy díjátadó ünnepséggel és anyagi jellegű juttatással is. - Wikipedia
… már tizenkettőre nőtt a díjat visszaadók száma, akik elfogadhatatlannak tartják, hogy … ilyen helyzetbe kerültek. Valamennyien elképzelhetetlennek vélik azonban, hogy olyan társasághoz tartozzanak, amelyben …


"Engem … mélységes felháborít, hogy ez az elismerés ennyire felvizeződött." 

"egy … díj értelmét veszti, ha olyanok is megkaphatják, akiknek sem az …íráshoz, sem az …írás céljaihoz és annak szabályaihoz nincs közük".

"Innentől kezdve hívják nyugodtan …-díjnak"
"Ez a lépés önmagáért beszél, nem szeretném kommentálni"
"Emberek, akik egy ilyen díjat megszolgáltak, abba a helyzetbe hozzák, hogy meg kell tagadniuk, és ki kell lépniük egy olyan tiszteletre méltó klubból, aminek eddig tagjai lehettek".
"Elfogadhatatlan számomra, hogy olyan valakivel legyek egy sorban, akinek szinte egyetlen gondolatával sem tudok egyetérteni" 
"Fájt erről lemondani, de van olyan helyzet, amikor nem lehet mást tenni".
"Nem akarok egy ilyen társasághoz tartozni"
"Tudom, hogy ez ma már nem jelent semmit, de … nem szeretnék …-díjas lenni …. Tiltakozni felesleges mert akik úgy gondolták, hogy munkájával szellemiségével kiérdemelte a kitüntetést, azoknál ennek a lépésnek semmilyen szimbolikus ereje nincs. Inkább megkönnyebbülnek. Tessék, lehet" 

„Ha az ember megteheti, megválogatja a társaságát" - eszakhirnok.com
Avagy minden díjnak megvan a maga kavarása, mindegy, hogy éppen mi okból kifolyólag. Ennek is fentebb, amit alaposan kiretusáltam. Az eredeti szöveg a 2013-as Táncsics-díjról szól, ami egy újságírói elismerés, semmi köze a Zsoldos Péter díjhoz. A kép után általában a díjakról, díjazásról írok, nem konkrét díjról, díjazási rendszerről.


Még idén márciusban szőrmentén érintettem az irodalmi díjak témáját, és aki volt már bármilyen díj szervezője, zsűritagja, az biztos sokat tudna mesélni arról, néha milyen meccsek vannak a háttérben. Akkor is, ha kistelepülés életmű díjáról van szó, akkor is, ha nívósabb, nemzetközi viszonylatúról. Mindegy, hogy x-gyűrű, y-érme, w-plakett, z-díj az elismerés anyagiasult formája.
Tipikus, hogy egy alapjában véve jó és értékes kezdeményezés az emberi tényező miatt milyen gyönyörűen ki tud siklani. Ez igaz politikai rendszerekre is, nem csak a különféle díjakra!

Mire jók a díjak egyáltalán? Ha őszinte akarnék lenni, azt mondanám, semmire. Ez viszont nem igaz, mert ez egy eszköz. Hogy éppen mire, az attól függ, mi a célja a vele annak, aki létrehozta.

Ösztönözni akarja az arra méltó kezdőket? Bizony, nekik komoly jelzés értéke lehet, és támogatás, amit csinál, az jó, annak van értelme, annak van helye, érdemes csinálnia. Az amatőrök nagyon sokat adnak a pozitív, tárgyiasult visszajelzésekre, elégedetten büszkélkednek vele, és önigazolást kapnak általa.

Megtisztelni a haladókat? Miért is ne? A neves díjak odavonzzák a pályatársakat, és különféle kurzusokat, szemináriumokat lehet szervezni az eseményhez kapcsolódóan. Közösségi esemény, nem annyiból áll, hogy összegyűl a zsűri, a díjazandók, lemegy a díjazás aktusa, elkattan pár beállított, kézfogós, ölelős, arcpuszilós, díjjal pózolós fotó, betömünk pár pogácsát, iszunk pár pohár ásványvizet/pezsgőt aztán mindenki mehet haza! Az ilyen rendezvényeken az érdeklődőknek is lehetősége nyílik közelebb kerülni a nevezettekhez, a díjazottakhoz, a zsűrihez, stb. Kapcsolatépítés! Ez a szakmai konferenciák fő értelme is, maga az előadás csak egy ürügy, hogy összegyűljenek.

Kiemelkedni a tömegből? Akinek van, az Valaki, mindenki más, csak szeretné, hogy egy nap a kivételezettek kicsiny csoportjába tartozzék.  Mikor fordul át egy díj birtoklása sznobizmusba? Mikor lesz belőle komoly lobbi, öntömjén, az ismerősök agyondíjazása, hogy hízzon még kicsit a májuk? Te is akarsz 4 Csillió-díj tulajdonosa lenni? Tessék, mutass jobbat, érd utol a szintünket, érdemeld ki! Ha hagyjuk. Mert a nevezhetők köre is olyan szűk keresztmetszet, hogy akárki nem kerülhet bele, és nem azért, mert magára a díjra nem lenne méltó, hanem mert nem valakinek a valakije, mert a zsűrinek nem áll érdekében őt beemelni. Ilyenkor már a díj nem is arról szól, amiért létrehozták, csak egy eszköz arra, benyaljanak.

Minden díjnak van életmenete. Ha stagnál, évek óta ugyan olyan, nem újul meg, az intő jel lehet. Változás, frissülés nélkül meghal, becsontosodik az egész. A frissülés lehet a díj teljes újragondolása, új cél kitűzése, új bírálási rendszer kidolgozása, a zsűri összetételét részben vagy egészben lecserélni, a benyújtható nevezési feltételek és a nevezők körének újraalkotása. Meg minden olyasmi, ami most nem jutott az eszembe.

Díjat kapni akár jó is lehet. Engem itt elismernek. Engem itt szeretnek, biztatnak. Mindegy, hogy mennyire volt szubjektív a megítélés, és kompetens akár a zsűri, akár az egész díjazás, kaptam és kész. Megfelelési, elfogadási kényszer? Pszichósok ezt sokkal mélyebben és szakmaibban megfogalmaznák.

Díjak nélkül sivárabb lenne az élet. Valóban? Díjat kapni egyben kitűnni vágyás is. Én más vagyok. Én Jobb, Több vagyok. Valamiben, mindegy miben, de az az Enyém. Azt mondják, egyformák vagyunk, és ez így a jó, de ez igazából fúj, én különleges akarok lenni! Ki akarok tűnni! Nyomot akarok hagyni, emlékezzenek rám! Ha másról nem, akkor  a könyvemről, de végül akkor is eljutnak Hozzám! 
Hozzám. Nagybetűvel. Mert lecsupaszítva erről van szó. Rólam van szó. RÓLAM!
Akkor is, ha díjat kapok, akkor is, ha adom. Egyén. Individuum. Egó?
Díjak nélkül ez nem menne?
Eszközök nélkül nem menne?


Partvonalról a legkönnyebb okoskodni. Ezzel most magam ellen szólok, de ez van. Az okoskodással kikerülhető a felelősség. Ugye, milyen kényelmes? Kívülről megmondani a tutit, kinek hogy kéne, mint kéne. Kéne. Elképzelések, álmok azok vannak, a valóság viszont az, hogy puszta szájtépésből nem lesz semmi. Tettek kellenek. Kellenének. Kellenének...?
Na, odáig ki merészkedik el? Ki veszi nyakába a tettekkel járó felelősséget, szervezést, érdekegyeztetést? Mert ezért szervezni, talpalni kéne, belenyúlni, és fenekestül felforgatni a darázsfészket (ha van), akár van értelme, akár nem. Nem csak a monitor mögül értelmiségi, felforgató/elméleti szólamokat zengeni.
Élnék egy gagyi példával. Ez kábé olyan, mintha egy csoport áll egy láda fölött, arról tanakodna, fel kéne emelni, még módszereket is kidolgoznak rá, kiknek, hogyan kéne véghezvinni, felvázolnák a dolog előnyeit, hátrányait, de még mindig csak beszélnek róla. Ki, kik lesznek azok, akik duma helyett egyszerűen lehajolnak és felemelik azt a ládát? Lehet ezt egyszerűen, vagy ha elhamarkodja, jól meghúzza a derekát...?

Ui: húzzon mindenki alkotni. Dolgozni, tenni, amit szokott. Hagyja a díjakat a  csudába. Ne azok miatt, ne azokért gürcöljön. Ha netalántán egy nap felajánlanak neki egyet, mérlegeljen. Ha kell neki, kell, ha nem, akkor meg nem. Ennyi.

Képek: etsy.com, pinterest

Megjegyzések