Élménygyűjtés: női kör

Leány, leányzó, lány, kislány, csaj, fiatalasszony, nőci, csajszi, kiscsaj, lányka, hölgy, kisasszony, bakfis, menyecske, spiné, leányka, bige, kishölgy, kislány, lyány, úrhölgy, kisasszony, nőszemély, hölgy, asszony, hölgyemény,  nő, némber, asszony, nyanya, vénasszony, mamó, mamóka, anyó, anyóka, öregasszony, idős hölgy, néne.



Startolás

Rékának volt egy elképzelése: hozzuk össze a nőket, találjuk meg egymáshoz az utat. Nem ő volt az első, aki ilyesmit szervezett, és nem is ő lesz az utolsó. Mióta a hagyományosnak tartott falusi asszonyközösségeknek leáldozott, egyre-másra alakulnak a női körök. Hogy az most valamely vallás, vagy bizonyos életmód, orientáció köré szerveződő lányokat és asszonyokat jelent, édes mindegy. Elég a neten bármelyik böngészőbe belepötyögni, hogy női kör, vagy asszonykör, és a kidobott találatokból mazsolázhatunk. Amúgy férfi kört is lehet találni, még mielőtt valaki azzal a gyanúperrel élne, körökbe csak nőnemű egyének tömörülnek.
Mire jó? Nőtársaság hiánypótlására. Időtöltésnek sem rossz. Kimozdulni emberek közé így is lehet. Az ismerősszerzés egyik módjává is válhat. Nők egymás között, akik beszélgetnek, megosztják életről, halálról, mindennapokról, terveikről, anyaságról, párkapcsolatról az elképzeléseiket, és egyúttal megismerik a másét. Az már csak a résztvevőkön múlik, hogy megszabadulnak az előítéleteiktől, vagy elmélyítik a meglévőket. Érdemes nyitottan közeledni, mert anélkül nehéz.
Belegondoltam: ha egy nőnek tanácsra van szüksége, hová, kihez fordul? Családtaghoz? Hányan vannak olyan viszonyban akármelyik családtagjukkal, hogy ezt a lépést megtegyék? Barátnőhöz? Van olyan? És ha van is: tud releváns tanácsot adni? Könyvekhez? Ja, ismerem az életet, olvastam róla... Internet...? Ember legyen a talpán, aki onnét kiszűri az igazán hasznos és értékes információt. És akkor miért pont a vadidegen emberekre esik a választás?
Annyira azért nem idegenek. Ugyan azt a nyelvet beszélik, érdeklődési körük részben vagy egészben hasonló. Ha más nem, az XX kromoszóma megléte adott volt kapcsolódási pontnak (nem, senki nem kért DNS tesztet).


Mi keresnivalóm volt ott?

Odakeveredésem oka prózai: kíváncsiság. Szokták volt mondani, egy író legyen nyitott, szerezzen új ismereteket, tekintsen körbe, sose tudhatja, mikor fut bele újdonságba.  Ez úgy a legjobb, ha netes böngészés helyett felemeli a popóját és kivonul a "vadonba". Pardon. Ki a négy fal közül :) Kíváncsiság mellett próbára akartam magam tenni. Való-e nekem a nők köre? Megtalálom-e a helyemet a saját nemem között? Hogyan fogadom az enyémtől eltérő világképű emberek megnyilatkozását? Mennyire, és milyen feltételek mellett tudom magamat toleránsnak elkönyvelni? Mit reagálnak rám mások? Utazás más emberek valóságában, utazás magamban. Minden érintkezés nyomot hagy.


Sok jó ember kis helyen is elfér?

Most kicsit a résztvevőkről. Ha statisztika szagú lenne a dolog, a hasonlóság nem véletlen. Nyolc résztvevőből legalább hat értelmiségi nő volt, lakhely tekintetében zömmel Budapestről, vagy annak 50 km–es vonzáskörzetéből érkeztek. A legmesszebbről a kört szervező, jelenleg Balaton–felvidéken élő Réka jött. Foglalkozás: inkább azokkal kezdem, akik pénzkereső tevékenységet folytató alkalmazottak, mert belőlük volt kevesebb. Leltem közöttük multinál dolgozó és egészségügyben tevékenykedő, gazdaságot igazgató őstermelői tevékenységet folytató hölgyet is. És a többiek? Több gyermek esetén főállású anya, háztartásbeli, önként vállalt, alternatív életet élő munkanélküli. Haha, érdekes szó ez a munkanélküli szó, mert én még munka nélkül élő emberrel nem találkoztam. Legfeljebb bejelentett állással nem rendelkezőnek lehetne elkülöníteni őket, és a legtöbbjük nem tervezi, hogy visszakerüljön a hírekben is emlegetett munka világába. Pontosítok: egyikük sem tervezi.
És mi terelte őket egy helyre? A közös érdeklődés, és a hasonlóan gondolkodó emberek társasága utáni vágy. 


Látjátok feleim, szümtükhel, mik vogymuk…

Isa és por helyett azzal folytatnám, hogy mi volt a leginkább kiemelhető közös pont a megjelent nők között. Mindannyian elkötelezett életmódváltók. Problémájukra egy mai szemmel alternatív életet választottak megoldásnak. Vagy pusztán ezt érzik természetesnek, nem a modern életet. Szeretnének kikerülni a fogyasztói társadalomból, vonzza őket az egyszerű, vidéki élet, a hagyományos női szerepek és foglalatosságok. Foglalkoztatja őket az egészségtudatos, környezettudatos élet, továbbá élénken érdeklődnek az alternatív oktatási rendszerek iránt, legyen az Waldorf/Summerhill/Élet–iskola, vagy otthontanítás.
Egyébként utána olvastam, mi a fene ez a tudatosság. Egyre többször használják, néha már úgy érzem, minden szóhoz hozzá lehet ragasztani. Tudatosnak lenni annyi, mint jelen lenni. Tanulni a múltból ítélkezés nélkül, és észnél lenni, itt és most mit hogyan is miért teszünk. Amit ma az ember gondol, érez, tesz, az lesz később.
Visszatérve a körre eljövőkre. Különböző mértékben elkötelezettjei és gyakorlói az ezotériának, és örömmel tapasztaltam, hogy a szkeptikusokat nem áldozzák fel rögtönzött oltáron füstölők, dobszó gyűrűjében. Még szerencse, a modern okkultizmust csak mértékkel fogyasztom, és nem rejtem véka alá, voltak kételyeim, vajon milyen közös gondolat, eszme, szándék ölt testet, és az hogyan hat vissza az életemre.
Közösséget keresni ösztönös. Aki más, gyakran magára maradhat másságával, ez frusztrálhatja, plusz előítéletet gerjeszt maga körül. A legtöbben igénylik a hasonlóan gondolkodók társaságát, hiszen támaszt, megerősítést nyernek általa. Sokadmagammal könnyebb valamiben részt vennem/véghez vinnem, mint egyedül.
Elképzeléseik, és indokaik gondolat-ébresztőek. Kiragadok pár kérdést. Mi számít természetes életnek, és mi agyonszabályozott mesterségesnek? Mennyire kell és szabad tekintettel lenni az egyén szükségleteire, igényeire? Minden kondicionálás rossz, ember ellen való? Mi célt szolgál az egyik, mit a másik?
Ki-ki a maga vérmérséklete szerint állt ki választott életelvei mellett, mégsem volt térítés szaga a dolognak. A legtöbben családi körben fogtak neki a változásnak: jobban odafigyelnek, mit vásárolnak, mit esznek, mivel töltik a szabadidejüket, hogyan és mire nevelik, tanítják a gyermekeiket, nagyobb gondot fordítanak az önismeretre. Megtudtam, ki honnét indult, mit sikerült elérnie, és milyen kihívásokat támaszt még maga elé. Míg hallgattam őket, ott motoszkált bennem, hogy vajon a szűk körben zajló kezdeményezések mennyire hosszú életűek. A közösség állandó fenntartó, támogató ereje nélkül a legjobb szándék ellenére nincs-e kudarcra ítélve? Mi a garancia arra, hogy a következő generáció a szülei útját követi? És ha csak egy darabig művelik, az sikertelenségnek minősül?


Álmodtam egy világot magamnak

Azt azért szeretném megjegyezni minden rosszindulattól mentesen, hogy a ma alakuló kisközösségek időnként hajlamosak idealizálni, ideologizálni. Én úgy látom – és a tévedés jogát messzemenőkig fenntartom –, hogy minél kevésbé ismernek egy kort, annál könnyebb aranykort csinálni belőle. Adott kor mindig romlottabbnak tűnik az előzőhöz képest. A történelemkönyveket se kezelném szentírásnak. Azt emelik ki bennük, ami az összeszerkesztője érdekében állt, ami passzolt a mondanivalójához. Régen sem volt homogén, demokratikus egy közösség. Lehetne példálózni azzal, mennyire régről beszélek, de a kedvelt hasonlatként felhozott ősközösségekről nincs írásos bizonyíték, valóban olyan idillien éltek, ahogy a ma embere véli. A ma is törzsi ősközösségben élő népek mintáját sem vetíteném rá automatikusan több ezer évvel ezelőtt élő népcsoportokra, mert ez mind feltételezés, találgatás. Nyilván egy történész előnnyel indul velem szemben, de nem vitaindítónak szánom.
Régen mindenhez teljes ember kellett, ma munkamegosztás van funkciókkal, ahol elég gyakran – de nem minden esetben – a személyiség majdhogynem mindegy. A munkamegosztás társadalmi megosztottságot hozott magával. Ezt lehet áldani, lehet átkozni. Vannak előnyei, és hátrányai is, mint mindennek. Hangsúlyozom, mindennek van másik oldala.
Érdekes, hogy épphogy az individualizáció révén ébredhetnek rá páran, hogy ők másképp szeretnék élni az életüket, nem úgy, ahogy a többség. Az individualizmus felszabadít, lehetővé teszi, hogy az egyén függetlenítse magát a közösség támasztotta kényszerektől, de így el is veszíti közösséghez való tartozását.
Tegyük fel, én is elszánom magam, szeretnék új életet kezdeni. Semmi baj, lelek másik közösséget, olyat, ami jobban megfelel az igényeimnek. Az újban könnyen kialakulnak a szerepek, új normákkal ismerkedem meg. Az összetartozás morális kötelezettségeket hoz magával, szerepvállalások teljesítésével szembesít. Rajtam áll, ezekkel tudok-e azonosulni. Ha nem, vagy csak részben, lazulhat a kapcsolat, végső esetben innét is tovább kell mennem.
Az eszmék ragadósak. Közreműködők révén terjednek, és alkalmazásaik során nyerik el minőségüket. Azt az embert lehet elbizonytalanítani, megosztani, aki hagyja magát. Ez egyébként hasznos is lehet, mert nem mindig az az igazság, amit a többség elfogad. Konyhapszichó felfüggesztve.


System error?

Felmerült a rendszerből való kivonulás megvalósíthatósága is. Ez pontosan mit takarna? Lássuk az extrém verziót, azaz a szélsőségesen teljes szeparálódást.
Nincs semmilyen anyakönyvi kivonat: se születési, se házassági, se halotti. Nincs TAJ–kártya, nincs személyi igazolvány, diákigazolvány, jogosítvány, útlevél. Adót nem fizetnek: se jövedelem utánit, se mást (telekadó, építményadó, eladás utáni illetékek, helyi iparűzési adó, gépjárműadó, stb.). A társadalombiztosításhoz sem járulnak hozzá, így ellátási oldalról nem biztosított se a felnőtt, se a gyerek. Nyugdíjrendszerben a család fehér folt. Segélyt nem vesznek igénybe. Se munkanélkülit, se szociálist, se családi pótlékot, gyest, gyedet, vagy más, gyermekek, egészségügyi állapot (megváltozott munkaképesség, fogyatékosság, stb.) miatt járó állami juttatást. Nincs bankszámlaszám, és így bankkártya, nem veszik igénybe a szolgáltatókat (gázművek, villamos művek, vízművek, tévé, internet, mobilszolgáltatók). Nem kérnek se a mentők, se a tűzoltók, se a rendőrök segítő munkájából, hiszen ők rendszeren kívüliek, így nem kérnek a rendszertől semmit.  Mindent maguk készítenek, ruházatot, használati tárgyakat, otthont, és semmit, de semmit nem vesznek igénybe a fogyasztói társadalomból (és így áfát sem fizetnek). Mindent maguk oldanak meg.
Ez simán működhet, ha kiköltöznének a Szaharába, Szibériába, vagy az Amazonas valamely törzsébe, és teljes, totális önfenntartást művelnének a ruházatkészítés alapjaitól az élelmiszer megszerzésén, használati eszközök elkészítésén át a menedék megteremtéséig. Az élet összes aspektusát saját zárt rendszerben illik ilyenkor élni.
Utópisztikus? Meseszerű? És főként: kell ez? Jó ez? Cél ez? Van-e értelme olyasmit űzni, amire senkit sem neveltek közvetlen elődei, és ami ma nem a modernnek tartott mindennapok része? Mennyire érdemes kivonulni a technikai civilizációból? Ezen az alapon a bakonyi indiánokat, és a magyar indián mozgalmat is górcső alá vehetnénk (Aki nem hiszi, nézze meg Csányival az Apacsokat). Mindig voltak kivonulók, néha még a lobogó sem volt más, ami alatt összegyűltek. Tőlem választ senki se várjon.


A kompromisszumokról

Mert van, több is. Kezdjük azzal, hogy egyikük se él vagy akar úgy élni (vagy élhetne), ahogy az előbb felvázoltam. Használati eszközeiket, ruházatukat üzletben veszik. Mind használják a tömegközlekedést. Azt nem kérdeztem, bliccelnek, vagy jegyet vesznek, feltételezem, vesznek. Ha meg nem, munkát adnak az ellenőröknek. Némelyek saját autót birtokolnak, vesznek bele üzemanyagot, és valószínűleg a kötelező biztosításon, gépjárműadón sem spórolnak. Többeknek saját háza/lakása van, azzal meg együtt jár a kommunális adó, építményadó, közös költség. Szinte kivétel nélkül van mobiltelefonjuk, internetjük. Olyan kort élünk, amikor a postagalamb, lovas futár nem működő alternatíva, így csak rászorul az, aki kapcsolatban akar lenni a hozzá hasonló gondolkodású emberekkel, vagy bővíteni szeretné az ismereteit.
Boltba is járnak, igaz nem annyiszor és nem azért, amiért az átlag. Márpedig aki boltba jár, az vásárol (áfát fizet), és egyúttal belead a rendszerbe. Mindegy, hogy állítanak–e ki nyugtát a vásárlásról, vagy sem (NAV–os kollégák szeme ennél a pontnál csillan fel). 
Felmerült a nőkben, hogy ezek megalkuvások vagy ésszerű kompromisszumok? Kérdés az is, mit vesznek el úgy a rendszertől, hogy cserébe nem adnak? És itt álljunk meg egy szóra: tényleg nem adnak, vagy csak úgy tűnik? Ha csak úgy tűnik, akkor hogyan adnak? A ma kivonulóit éppen az a rendszer nevelte ki, amelyiket alkalmasint elkárhoztatnak. Kaptak jót, és rosszat egyaránt. Tartoznak érte hálával, köszönettel, bármivel vagy sem?
Elgondolkoztató jelenség, hogy a közös teherviselést páran megtagadják vagy korlátozzák, de bizonyos juttatásokat fenntartás nélkül (vagy rövid hezitálás után) elfogadnak (pl. családi pótlék).  Komplett eszmerendszer van rá, miért. Még az egészségbiztosítás gyerekekre kiterjesztésétől is elzárkózhatnak, mondván nem arra kell fókuszálni, milyen baj történhet, hanem hogy nem lesz baj és kész. Bárcsak ennyivel el lehetne hessegetni a rajtunk kívül álló baleseteket, történéseket. Én ebben nem hiszek, más viszont meg van róla győződve, hogy szellemi tréninggel és hittel (biztonságtudattal) elég felvértezni magunkat. Akárkinek van vagy nincs igaza, a felnőtt emberek vállalják a döntéseik következményét, és a szülők is felelnek a gyerekeikért.


És a kérdéseknek még nincs vége

Zubogott a szoba az elkülönülés vágyától. Sokak csak A tervvel rendelkeznek, B-vel nem, vagy nem szívesen. Mert hiszik, vallják, nem érheti őket kudarc, és megvalósítják, amit szeretnének. Társuk vagy velük tart, vagy ha nagyon nem egyeznek, akkor kenyértörésre is kerülhet a dolog. Hogy a végső forma mennyire forr ki, rajtuk és igényeiken, no meg azon múlik, mennyit érdemes beáldozni a vágyaikért.
Választásukat, változtatni akaró szándékukat páran túlspiritualizált magyarázattal támasztják alá.  Ez a szememben gyakran ezo–racionalizálásnak hangzott, de ez betudható az én szkeptikus hozzáállásomnak.
A misztikum csak mély önismerettel bíró embereknek való. A bizonytalan könnyen bepalizható. Önmegismerés helyett sokan másoktól várják az űr kitöltését. Nem kérdeznek, csak mélyen hívőn elfogadják a mások által tálalt bizonyosságot, mert első hallásra az nagyon szimpatikus, igaznak tűnő, belső visszhangra lel. Ezzel csak az a bibi, hogy aki nem tudja, kicsoda ő, az nem tudja, mit akar, és ilyenkor arra megy, amerre más szeretné. (És ez gyakori, mert alapvető emberi tulajdonság, hogy amiről úgy gondolom, nekem is jó, az tuti másnak is jó lesz, bebizonyítom neki. Nekem bejött, neked is be fog. Velem is megtörtént, veled is meg fog, csak idő kérdése. Higgy abban, amiben én, és akkor eljutsz oda, érteni fogod, miről beszélek! Közben észre sem veszem, magamból indulok ki. Ismét.)
Elvont dolgokkal kísérletezni a lehetőségek kiterjesztése. Nagy divat, kurzusok és tréningek tucatja épül arra, hogy tudatkiterjesztéssel üzleteljenek. Merem állítani, hogy azok között, aki ezekbe bekapcsolódik, olyan is van szép számmal, aki uralomra vágyik a világ felett, azaz rituálék és technikák révén az lesz, amit ő akar. Ez az én fogalmaim szerint manipuláció, és nem a jobbik fajta. No, de ízlések és pofonok. Ahogy abba sem szólhatok bele, max konstatálhatom, a szokatlan dolgokat ma könnyen minősítik jónak, az újdonság vonzereje tagadhatatlanul nagy. A civilizációs/morális problémákkal együtt terjed. Lényeg a lényegben, jobban el tudom fogadni, ha az emberek magukban keresik döntéseik okát, nem külső forrásban. Utóbbira mindig könnyebb kiterjeszteni a felelősséget, és a zsebből előrántott szerencse/pech, Gondviselés mindig is nagyobb népszerűségnek örvendett. Nem mintha ezt a materialistább felfogásúak nem csinálnák nap mint nap…
A másképp élők öltözködésükkel is jeleznek maguknak és a külvilág számára. Jel, ami révén felismerik egymást, tanúságtétel, ők mások, és egyben figyelemfelhívás is, hogy a kívülállók tisztában legyenek másságukkal. Életmód, világfelfogás, hovatartozás reklámja. Automatikusan, ösztönösen. Nem feszítendő keresztre, ez természetes.
Aztán itt a net: miért blogol valaki az életéről, útválasztásáról? Így szeretne hírt adni arról, másképp is lehet? miért van erre szüksége? Ha valaki követi a példáját, az egyfajta megerősítés is lehet a számára, na, csak jófelé haladok, ő is csatlakozott, ő is ráébredt arra, amire én... Vajon követők nélkül meddig tartanának ki a hírnökök, egyéni változtatók?
Vajon aki külsőségekben (viselet, frizura, egyéb ruházati kellékek) nem fejezi ki önmagát, az gyáván meglapul, vagy szándékosan nem akarja felfedni magát, mert úgy érzi, senkinek semmi köze a dolgaihoz? Védelem, vagy sem? Melyik oldalról közelíthető meg ez a viselkedés? Csak egyről lehet?
Megfigyeltem, amikor valaki fennhangon hirdeti, őt aztán nem érdekli, ki mit gondol róla, pont akkor érdekli igazán, és gyakorta a provokációtól sem riad vissza. Őt vegyék észre. Hallják meg. Még akkor is, ha nem fogadják el, de ne legyen láthatatlan, környezetbe simuló, átlagos, elnyomható, beolvasztható. Aztán a túlzott nem érdeklésnek hátulütője is van. Nem érdekel, a másik mit gondol rólam, de az sem, mit érez, ha én így vagy úgy viselkedem, beszélek… Az öntudatos függetlenedés könnyen önzésbe, felvágásba fordulhat, bár ez sem törvényszerű.


Farkasidők vannak

Vagy nem, felfogás és hozzáállás, valóságértelmezés kérdése. A dolgok vannak. Hogy az jó, vagy rossz, annak az ember ad érzelmi töltetet. Nagyon befolyásol, ki miben nőtt fel, milyen hatások érték. A világ mindenkinek olyan olyan, amilyennek megítéli. Az létezik, amire fókuszálnak. A különféle szavakhoz, képekhez, szimbólumokhoz, eseményekhez mindenki mást rendel hozzá, a saját értelmezésén múlik, mit hoz ki belőle. Így fordulhat elő, hogy vannak, akik elégedettek a világ mostani folyásával, mások vészharangot kongatnak, és egyre többször szólalnak fel amellett, valami nincs rendjén, rossz felé haladunk.
Aki jól érzi magát, azt azzal vádolhatják, nem elég tudatos, rosszul csinálja, homokba dugja a fejét, nem veszi észre az intő jeleket.
Akiben meg szüntelen ott munkál a változtatás vágya, arról könnyen kialakulhat a kép, sajtkukac módjára zsizseg, nem akar nyugton maradni, annak semmi sem elég jó, semmivel sem elégedett, fene jó dolgában azt se tudja, mihez kezdjen.
És még finoman fogalmaztam mindkét oldalról. Ha két oldal van egyáltalán. Ha léteznek oldalak egyáltalán.
Miért akarnak némelyek hátat fordítani a modern életnek? Miért választja valaki a modern életet? Hányfajta élet van? Van egyetemes válasz, vagy csak egyéni élet szintjén érdemes ezt mindenkinek magának megválaszolnia? Miért kell versengeni, meggyőzni egymást, és minősíteni, melyik életmód miért jobb, vagy rosszabb a másiknál? Se a felmagasztosítást, se a leszólást nem kedvelem.
Élhetnek egymás mellett a különböző értékeket valló és gyakorló emberek? Van igényük rá egyáltalán? Igaz az, hogy a változatosság gyönyörködtet, vagy ez egy hatalmas idilli bullshit, amit hangoztatva intellektuálisabbnak, toleránsabbnak tűnünk, pedig valójában a szívünk mélyén azt szeretnénk, mindenki azt vallja, abban éljen, amit ÉN helyesnek tartok? Az énbe mindenki szabadon belehelyettesítheti magát, elfogultságait, hiteit, akármilyét.


Itt a vége, fuss el véle


Most valami olcsó közhellyel, tanulságnak hangzó, elcsépelt okossággal kéne zárnom a soraimat, de kihagyom a ziccert. Hagyott nyomot a találkozó? Hagyott. Ugyan nem kaptam kedvet ahhoz, hogy teherbe essek, kötényt kössek, kenyeret dagasszak és seggig érőre növesszem a hajam, de lehetőséget kaptam megérteni azokat a nőket, akik viszont ezek közül és ezeken kívül többet megcselekedtek. Érdemes volt elmennem? Teljes mértékben. Ahhoz képest, hogy azt hittem, csupa fura New Age-hölgy közé fogok csöppenni, kellemesen csalódtam. Fogok még menni? Ha szükségét érzem, és szívesen látnak, miért is ne?

Képek: Maximilian Lenz, Schlegel Doyle, Bozsok, themodernartist, pinterest, flickr, mymodernmet, acidcow

Megjegyzések