A kutatók 12. parancsolata


Elvileg kutatói szakon végeztem hajdanán a KLTE (később DE) TTK-ján. Éretlenül vágtam bele, mostani ésszel sokkal jobban tudnám értékelni az ottani miliőt, sokkal jobban tudnék élni a lehetőségekkel, és talpraesettebben teremtenék magamnak újakat. Rengeteg mindent tanítottak - elméletet - és semmit sem - gyakorlatot. Minden tudtunk és semmit sem. Megkaptuk a zanzásított alapokat, eszmék tengerét, és az járt jól, akinek belső iránytűje sziklaszilárdan mutatott is valahova, nem más pöckölte egy adott irányba. Elmélyülés nélkül frászt se ért az egész. De elmélyülni nagyon nem elég. Szenvedélyesen pártolni egy területet mégúgy sem. Minden pályának megvan a maga jellegzetessége, viszonya, uralkodó trendje, és ez alól a tudományos világ sem vonhatja ki magát. Magasröptű tudományos hozzáállás, intelligenciát imádó laborokban felállított aszeptikus szentélyek, emberiséget megváltó gondolatok ide vagy oda, a kutatást is emberek űzik, a maguk gyarlóságaival. Aki pedig ismeri összemosódó elveik rendszerét, és a trükköt, hogyan lehet egyensúlyban tartani az egészet, megkoronázhatja magát iratmegsemmisítőből előbányászott, koszorúvá font deviációk papírfüzéreivel.


A kutatók 12. parancsolata

1. Őrizd meg kíváncsiságod határtalanságát!
2. Tartsd szem előtt, hogy végső válasz nem létezik!
3. Ne hidd, hogy kutatás révén mindent felfedezhetsz és megérthetsz!
Veles ezeket tartotta a legfontosabbnak abból a tizenkettőből, amihez kutatóként tartania kellett magát. Akkor is ezekkel töltekezett fel, amikor átlépte a Kutatók Tornyának küszöbét, és kis híján fellökte őt egy onnét zokogva elviharzó fiatal nő.
A csontszínű épület aulájához annyira hozzátartozott a csalódott sírás vagy a felháborodott mérgelődés, mint tavaszi reggelekhez a madárcsicsergés. Veles oda se figyelne rá, ám a kirohanó nőben kedves munkatársára, Zoryára ismer.
Veles máskor magabiztos lépte, mellyel naponta többször keresztülvágott a padokkal szegélyezett tágas fogadótermen, lelassult, a távolodó Zoryát figyelve végül megállt.
Zornitra, a hűvös értelem két lábon járó szobra és a látszólag együtt érző, de örökké kiismerhetetlen tekintetű Marzanna némán csatlakozott hozzá. Veles még mindig nem tudta kiverni fejéből a kisírt szemű Zorya távozását, elképedve fordult társaihoz:
– Mi történt?
– A szokásos. Nem telik el nap kutatói címfosztás nélkül – felelte Zornitra.
– Mi ellen vétett? Ugye, nem kötött bele Perun professzor a kutatási témájába?
– Miért, az min változtatna?
– Zorya érzékeny. Feltételezem, egy erősebb kritikára kiborulna és feladná, így viszont megszegné a 6. parancsolatot, amiben az áll, „Dolgozz akkor is, ha senki sem fogad el!”
– Nem, de ez lett volna a következő, amiben hibázik – vont vállat Marzanna, és Velesnek nem tetszett a nő túlzott közönye. – Zorya elismerés nélkül amúgy is nehezen haladt.
– Kiböknéd végre, hogy miért zárták ki?
– De hiszen épp most mondtad ki: szüksége volt a támogatásra. Sokat tartózkodott együtt a légkört vizsgáló Koliadával – felelte a kérdezett helyett Zornitra. Veles értetlenül széttárta a kezét:
– Nincs ebben semmi különös, Zorya gyakran értekezett vele, hiszen mindig ő adta a legjobb tippeket a csillagászati vizsgálatok végzéséhez.
– Ez igaz, de Koliada rákapott arra, hogy véleményezze Zorya munkájához. Ennek hatására torzultak az eredményei. Nem hiába mondja ki a 4. parancsolat: „Ne keresd az elismerést és a támogatást!”. Ha valaki hagyja, hogy mások eltérítsék az eredeti útjáról, vagy más jelölje ki, merre haladjon tovább, akkor az nem való a Kutatók Tornyába.
Veles hirtelenjében képes lett volna Koliadát egy kanál vízben megfojtani. Akkor is, ha tudta, az egészért az ingatag Zorya a felelős.
– Fogadjunk, ügyeletes meteorológusunk viszont maradt a helyén és vígan éli világát.
– Annyira azért nem. Ő is jelen volt Zorya elutasításkor, szégyenkezve bezárkózott a laborba. Valami olyat motyogott, hogy nem tudhatta, a Torony ilyen szigorúan veszi a dicséretet.
– Azzal bezzeg tisztában volt, hogy Zorya befolyásolható! – kiáltott fel Veles, keserűségében fel és alá járkált. Mindeme hibája ellenére nagyon lelkes, érdeklődő lánynak ismerte Zoryát, és épp ezért különösen fájlalta, hogy így kellett távoznia.
– Aki befolyásolható, annak bukása csak idő kérdése, Veles – zengte Zornitra. – Ha sokáig emészti magát az eset miatt Koliada, akkor nem fog tudni a feladatára koncentrálni, és hamarosan követi Zoryát.
– Téged semmi sem érint meg? – kérdezte Marzanna a férfit, aki ezt hallva hidegen elmosolyodott:
– Pont az kérdezi ezt, aki olyan kíméletlenséggel és precizitással boncolja a halál és az álmok birodalmát, mint ahogy egy anatómus a hullákat?
Veles idegesen figyelte társai párbeszédét, idejét látta közbelépni:
– Fejezzétek be, vagy a személyes ellentétek miatt mindkettőtöket kizárnak!
– Veles, a Torony a versengést, és az általa megfogalmazódó kérdések feltevését kifejezetten pártolja. Ez viszi előrébb a tudományt: a véleménykülönbség és a kételkedés. Ha mindig mindenki mindenben egyetértene, és mindennel megelégedne úgy, ahogy a másik állítja, akkor sehová sem jutnánk, pusztán egymás felfedezését ismételgetnénk. Ha nem lennének ellentétek, megfúlnánk egymás imádatában.
– Vagy a tekintély irányította zsarolásban – tette hozzá Marzanna.
A nő jelentőségteljesen Velesre pillantott, aki jobbnak látta elköszönni tőlük és a dolga után nézni. Zorya esete után semmi kedve nem volt felidézni azt a napot, amikor Perun professzor megfenyegette, ha nem tesz le a kutatási tárgyául választott primitív bolygó tanulmányozásáról, akkor tesz róla, hogy kirúgják. Veles nem értette, miért zavarja a professzort az a kicsi, hozzájuk képest eltolt dimenzióban létező golyóbis; azzal viszont tisztában volt, hogyha enged a tekintély nyomásának, és a professzor kedvéért kétségbe vonja a megfigyeléseit, akkor ő lesz az, akit legközelebb kipenderítenek a Toronyból.
Veles az aula túlsó végén magasodó, zártalan, dísztelen, igen magas, falba süllyesztett kapuhoz sétált. Egy pillanatra megállt az előtte lévő mélyedésben, melyet kutatók lábának százai koptattak ki a csontszínű előcsarnok padlójába. Valahányszor bebocsájtást akart valaki nyerni a Torony belső részeibe, ott kellett kiállnia az épület mércéjét. Aki előtt a kapu feltárult, azt lélekben alkalmasnak találtatott a bent folyó munkára, ha viszont csukva maradt, azt örökre kirekesztették.
Alig töltött el egy kis időt a mélyedésben, a kapu máris megelevenedett. Jellegtelen, matt felszínét faragások lepték el, jelezve, a kapu anyaga átjárható.


Veles átkelt, és egyenesen a laborjába egy kicsiny, csontszínű helyiségbe ment, melynek fekete ablakán át megidézhette a kis planéta képét. Most is ezzel kezdte, és a maga alá húzott kényelmes széken képes volt órákon át csodálni a hely kőzeteit, ásványait, növényeit, állatait. Ha a kép elhomályosodott, akkor finomhangolást végzett, nehogy elvesszen a kedves kis bolygó a világegyetem végtelen, csillaghalmazokkal teli óceánjában.
Eredetileg a lemeztektonikával kellett volna foglalkoznia, de egyre gyakrabban kapta magát azon, hogy elidőz a bolygót lakó, négy végtagú, rövid nyakú, csupasz bőrű faj mindennapjain. Bele-belelesett felfedezéseikbe, kudarcaikba, népeik változásaiba, kultúrájuk sokszínűségébe. Egy kicsit mind ugyan úgy néztek ki és egyformán reagáltak mindenre, mégis szórakoztatónak találta tevékenységeiket.
Az utóbbi időben észrevette, ha elég soká figyeli egyes tagjaikat, akkor azok abbahagyták, amit éppen csináltak és visszanéztek rá. Az egész nem tartott túl sokáig, a megfigyelt személy pedig részben elfelejtette a vele történteket és enyhe zavarodottság kíséretében visszatért félbehagyott elfoglaltságához. Veles furcsállta a jelenséget, sokat töprengett az okán.
Egy másik világból, láthatatlanul szemlélődött, így azt eleve kizártnak tartotta, hogy lakói tudatában volnának annak, figyeli őket. Ez az, amivel Perun professzor nem értett egyet, amikor rajtakapta, mivel üti el Veles az időt a feladata helyett:
– Veszélyes, amit csinál. Elég ideje dolgozik a Kutatók Tornyában ahhoz, hogy tudja, az ön figyelő tevékenysége befolyásolja magát a megfigyeltet. A vizsgáló hat a vizsgálatra és fordítva! Minél gyakrabban ismétli az eljárást, annál nagyobb ennek a valószínűsége! Maradjon a területénél és ne tegyen kitérőket!
De Veles nem bírt magával. Fúrta az oldalát a sajátos életet élő bolygó és lakói. Amint leült, egyből megkereste az őrá néha visszapillantó fajt, kíváncsi volt, most vajon mi fogadja.
Egy ideje nem tudott a munkájával foglalkozni, így arra számított, jelentős változások várják. A kis bolygón másképp telt az idő, mint Velesnél. Megfigyelései szerint ami nála hat napnak felelt meg, azalatt a bolygót lakó lények egy generációja leélte az életét. Nagyon hamar megvénültek, korán haltak, viszont volt ebben a rohanásban valami jó is. Veles földtani vizsgálatainál előnyt jelentett, és általa a lények fejlődését is kitűnően nyomon követhette.
Próbált ő lassítani a másik világ gyors pörgésén, de csak annyi telt tőle, hogy felvételt készített az ottani eseményekről és azt lassítva visszajátszotta. Az majdnem olyan volt, mintha valós időben látná a történéseket.
Legutóbb ott tartottak, hogy bevezetnek egy oltást, ami minden betegségtől megvéd. Veles már a gondolatra is elnézően ingatta a fejét, szerinte rossz oldalról közelítették meg az egészet. Ahhoz viszont, hogy a kezelés szemlélete megelőzésbe forduljon, és új alapokra fektethessék az orvoslást, talán elölről kéne mindent kezdeniük.
 Velesnek elég volt felidézni a bolygó képét, és a megfigyelőablak behozta a kívánt világot. Ahogy számított rá, távolléte alatt ránézésre is változott a bolygó megjelenése: éjszakába borult felén nem pislákolt városok fénye, és napsütötte oldalán zöld erdőségek burjánoztak. Homlokráncolva elindította a felvételt, és finomított a felbontáson, hogy lássa, mi zajlik odaát.
Sehol egy város, sehol egy aszfaltozott út, és ami még ijesztőbb, a bolygó körül egyetlen műholdat sem látott keringeni. Velest rosszullét kerülgette. Bármerre keresgélt, sehol sem lelt egyetlen élő példányt sem a lények közül. Rémülten nézetet váltott, és amivel máskor földtani méréseket végzett, most maradványok után kutatott. Így már sikerrel járt, de a kapott eredmény kétségbe ejtette. A teremtmények, akik magukat embernek nevezték, és akiknek küzdelmes életét érdeklődéssel figyelte, odalettek. Minden olybá tűnt, mintha az emberek kora meg se történt volna: a levegő, a víz megtisztult, a városokat elnyelte a természet; egyedül csak a talajban nyugvó csontok árulkodtak ennek ellenkezőjéről.
Szörnyű sejtése támadt: a bolygó alaphelyzetbe állt.
Sápadtan felidézte Perun professzor figyelmeztetését: „A vizsgáló hat a vizsgálatra és fordítva! Minél gyakrabban ismétli az eljárást, annál nagyobb ennek a valószínűsége!”
Egy intéssel kikapcsolta a megfigyelésre használt fekete ablakot.
– Mi lesz most? Csak nem azzal követtem el hibát, mert eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ha az emberek mindent elölről kezdhetnének?
Rettegve várta a Kutatók Tornyának mély, figyelmeztető búgását, a kutatói pályájának végét jelző hangot. Képzeletben már el is döntötte, melyik parancsolat megszegését fogják a nyakába varrni: 12. Tartózkodj a rögeszméktől, mert előítéleteid befolyásolják kutatásod eredményét!
Várt, várakozott, de csak nem következett be, amitől tartott. Ehelyett Marzanna ugrott be hozzá lelkesedéstől kipirult arccal, hogy elújságolja:
– Nem fogod elhinni, Perun professzor egy teljesen új, nagyszabású programot indított! Azt mondja, talált egy bolygót ígéretes lakókkal és körülményekkel. Az az ötlete támadt, hogy új alapokra helyezi a civilizációjukat. Nagyon érdekli, hogy más fajjal is lemodellezhető-e az életünk, vagy sem.
– Egy ötlete? – nyelt nagyot Veles. – Perun professzornak nem szoktak csak úgy ötletei támadni, szigorúan ragaszkodik az előrekalkulált tervekhez.
– Ő is alig hitte el, hogy megtörténhet vele ilyesmi, de az egész úgy érte, mint egy villámcsapás! Nyomban megteremtette a starthoz szükséges körülményeket, mindjárt kezdődik! Gyere! Vagy te nem akarod látni az elejétől fogva?
Velest letaglózta a hír, egy szót sem bírt kinyögni. Minél jobban belegondolt, annál inkább arra a következtetésre jutott, Perun professzor valamiképpen az ő ötletének áldozata lett. Vagy véletlen lenne, hogy ugyan azt valósítja meg, ami Velesnek is eszébe jutott? Ki hatott kire? Ő a professzorra, vagy a professzor csente az ötletet Velestől?
Marzanna eltelt a lelkesedéstől, futott tovább, hogy másokkal is megossza az izgalmas kutatási projekt hírét. Veles segélykérően a Torony csontszínű falára meredt. Döntse el az, mi történt! Konduljon meg, zavarja el őt, vagy a professzort, de az se baj, ha mindkettőjüket kiutasítja!
 Nyúltak a percek, és amikor megunta, hogy nem történik semmi, Veles törődötten felállt. A kijárat felé botorkált, haza akart menni. Nem érintette meg társai lelkendezése, nem akart tudomást venni a bent folyó eseményekről. Mintha a Kutatók Tornya csöndes összeesküvő szerepét öltötte volna magára, Velest az sem lepte volna meg, ha az öntudattal bíró épület tehetne erről az egész felfordulásról.
Keresztül akart lépni a főkapun, hogy az előcsarnokon át elhagyja a Tornyot, ám kemény falba ütközött. Meghökkenve tapogatta a kapu tömör falát, nem tudta mire vélni a kilépés megtagadását. Ő még ilyet nem tapasztalt. Újra nekifeszítette kezét a kapunak, most legalább keresztülszaladtak az ujjai annak képlékeny anyagán.
– Na azért, jó, hogy észbe kapsz – sóhajtotta és megnyugodva előre lépett.
Veles sosem pillantotta meg a kapu túloldalán elterülő csarnokot, a kapu belépéskor felvillanó, bonyolult cikornyái pedig egy újabb kaccsal lettek gazdagabbak.


Képek: ~ChristianPearce, Flickr, ~RovinaCai

Megjegyzések