Karácsony előtt



A karácsony a/z [szabadon behelyettesíthető szó helye az egyéni meggyőződés és csoportos hagyomány szerint] ünnepe. Az ünnep, amikor azt a rokont, ismerőst is elővakarod, akiről majdnem megfeledkeztél, és aki nélkül egyébként tök jól megvagy. Csakhogy mindig jön valaki aki eszedbe juttatja, mit és hogy ne tegyél ebből a/z [szabadon behelyettesíthető magasztos melléknév helye] alkalomból.


Karácsony előtt

Röpke, megszokáson alapuló telefonhívásnak indult, mint minden héten egyszer. Felcsörgettem anyámékat. Így illik meg amúgy is régen hallottam már felőlük. Mert néha a hetenkénti hívásból kétheti lesz, de akkor többnyire már ők hívnak, hétvégén, mi van velem, élek–e még. Ennél gyakrabban csak akkor emeljük fel a kagylót – azaz akkor söprök jobbra az ujjammal az érintőképernyőn – ha tudom, otthon gond van, és érdekelnek a fejlemények.
Jó, mi? Akkor veszem a fáradtságot, hogy telefonáljak, ha baj van.
Kivételesen észben és kedvben tartottam, beszélnem kéne az otthoniakkal. Az senkit se zavarjon, hogy évek óta az ideiglenes lakcímemen élek életvitelszerűen, és inkább azt nevezhetném az otthonomnak, az állandót meg csak két vagy háromhavonta látogatom, de egy albérletet sose neveznék otthonnak.
Nem az enyém. Csak használom.
Szó szót követett: hogy vagyok, milyen a meló, mit csinálunk, hogyan telik a hétvége. Aztán anyám, aki a jelentéktelen ismerősöknek is észben tartja a neve napját, egyszeriben megkérdezi:
– Ugye, küldtél lapot Éváéknak?
– Milyen lapot? – kapom fel a fejem meglepetten. Éváékkal történetesen igen felületes viszonyt ápoltam. Azaz az ápolás hiányát lehetett volna kitenni a falra egy szép, vastag keretbe, de akkor meg a puszta vakolatot kellett volna otthagyni, vászon helyett, annyira semmilyen volt a kapcsolattartásunk. Talán kihagytam egy szülinapot?
– Karácsonyit, mi mást?
– Nem, nem adtam.
– Ne a végére hagyd, már most tapossák egymást az emberek a postán. Tudd le időben.
– Nem terveztem, hogy írok nekik – közlöm vele közönyösen, pedig tudom jól, ennyi is elég ahhoz, hogy megjósoljam a folytatást. Talán épp ez a cél: megbotránkoztatni, mennyire leszarom, kinek kéne megszokásból lapot küldenem. Olyanoknak is, akik hullára hidegen hagynak, nem érdekelnek.
– Viki, ne hülyéskedj. Írj nekik. A rokonaink.
– Nem érdekel.
Tényleg nem érdekel, csak ezt én ki is mondom körítés nélkül.
– Ezt nem szabad. Végy egy lapot, nem kell rá sokat írni, elég egy kellemes ünnepeket, és kész.
– Nem érted. Egyáltalán nem érdekel. Annyira nem, hogy az akár fájhatna is. A kertszomszédnak se küldök, nekik miért tenném?
– Éváék nem a kertszomszédjaid, hogy mondhatsz ilyet? – kapkod levegő után. – Ők rokonok!
A fülporcom kicsit megfájdul, ahogy hosszasan odatartom a mobilomat. Oldalt váltok, hátha ez segít, átmenetileg.
– És? Csak ezért írnom kéne? Minek? Mert ez a szokás? Azoknak is izzadjak össze két sort, akire amúgy egész évben magasról teszek, és akikkel össze sem járok? Mindezt azért, mert vérségi rokonságban állunk?
Anyám helytelenítően sóhajt és kijelenti:
– Inkább veszek egy lapot és aláírom a nevedben.
Kiegyenesedtem, szigorú éllel felcsattantam:
– Meg ne próbáld! Ekkora baromságot! Tudod, kinek hamisítsd oda az aláírásomat! A nevemben boldog karácsonyt hazudni! Eszem megáll! Hogy juthatnak ilyenek az eszedbe?
– És az szép, hogy nem akarsz lapot küldeni? Ennyit igazán megtehetnél.
– Ja, szép hazug gesztus. Törődés illúziója. Ki a fenének kell ez?
– Ezzel te ne törődj, csak írd meg és add postára még a jövő héten. Akkor még időben megkapják.
– Leszarom, ki mikor mit kap meg! – fakadok ki. – Nem írok, és kész. Nem érdekelnek. Ugyan úgy, ahogy az eljegyzésük se érdekelt, vagy hogy milyen lakást vettek és azt hogy rendezték be. Mondjuk ott se kellett lennem, te mindent elmeséltél. Sosem voltunk szoros kapcsolatban velük, minek játsszam meg magam? Ki a fenét akarunk mi meggyőzni?
Anyám hallgat, én meg dúlok–fúlok. Miért nem lehet elfogadni, nem fogom halott hagyomány miatt eljátszani a mosolygós, felületes rokont? Ha valaki nem érdekel, azzal nem keresem a kapcsolatot. Miért lenne ez alól egy rokon kivétel? Miért kéne kivételként kezelni? Mi a fenéért kell engem nyomni, tartsam be a szokást, legyek jó és illedelmes? Miért akarja elérni, szarul érezzem magam, mert nem követem a rokonvakító játék szabályait?
– Ne légy ilyen, Viki. Nagyon egyedül fogsz maradni.
Felhorkanok:
– Mintha eddig annyira törődtünk volna egymással. Mintha bármikor is rájuk lettem volna szorulva.
Hallgat, de a csendben ott az intelem: még lehetek. Még megbánhatom, hogy ilyeneket mondok.
Nem, kösz.
– Na, jól van, hagyjuk – mondja halkan, lemondóan. Általában rosszkedvű lesz, ha nem az elvárt hozzáállást tanúsítom. Más témára tér át, mint mindig, ha kellemetlen, kényes területre tévedtünk. Anyám remek hárító, de csak magát csapja be az ilyesmivel.
Én meg túlpszichologizálom.
A hívás után percekig a beszélgetésünkön dohogok. Nálam józanabb barátom, aki végig fültanúja volt az egésznek, ennyit mond:
– Tudod, Viki, másoknak a rokonai nem jelentenek terhet, és tényleg törődnek velük. Komolyan gondolják. Számukra fontos gesztus annak is lapot küldeni, akit amúgy a hátuk közepére kívánnak.
– Illembe csomagolt hazugságok.
– Akár hiszed, akár nem, ők ezt nem így fogják fel.

Tessék. Valami, amit szerintem soha a büdös életben nem fogok megérteni. 



Megjegyzések