Sorok mögött: bevarrt elmék

#
via Deviantart
Történt már veled olyan, hogy valamit azért nem írtál bele a sztoridba, mert tartottál attól, hogyan fogadják? Itt most nem arra gondolok, vajon megértik-e az olvasóid, mit akarsz a tudtukra adni, vagy hogy tudományosan javarészt korrekt lesz–e a felvetésed a sci-fidben, illetve bejön-e a rajongóidnak a legújabb alkotásod. Még csak nem is a lámpalázról volna szó, hanem gyomrot görcsbe rántó, képzeletet megakasztó, torzító fékről, ami rávesz, módosíts, mert mégis: ezt nem írhatod le. Így nem. Sőt, egyáltalán nem. Nem illik. Nem szabad.


A véleményvezérek diszkrét tévedése

Rossz hírem van magamhoz. Az olvasóim tojnak rá, miről mit gondolok, és azt hogyan igyekszem jól–rosszul beleszőni a műveimbe. A világképem, a véleményem teljesen lényegtelen. Nem azért böngészik írásomat a webshopon, nem ezért emelik le a könyvesboltok polcáról, hogy éppen milyen cizellált formában adom a világ tudtára pengeéles értékítéletem, rozetta alakúra csiszolt sokkarátos gyémántértékű véleményem. Akkor sem, ha nekem ez megdönthetetlen bizonyosságom.
Kivéve, ha Kedves Vezetőként / életvezetési tanácsadóként / jól megmondó instant guruként üdvözölnének minden nap, de ez az eset nem áll fenn.

Apropó kivételek. Szerintem ők se azt mondják/írják, amit igazán gondolnak. Azt viszont bőven hangoztatják, amit mondani szokás. Mennyi minden ilyen van!
Gratulálj, ha azt hallod, valakit eljegyeztek, ha valakik összeházasodtak, a gyermeket várnak, ha tologatják babakocsiban a babát. Fejezd ki részvéted, ha valaki meghalt, illetve kívánj jobbulást, ha valakinek betegséghírét veszed.
És ezek még olyan ártatlan kis dolgok, az együttélésből adódó udvariassági formulák. Udvariasság, amit néha komolyan is gondolok. Mondok valamit, ami lehet, nekem nem jelent túl sokat, de a másiknak, aki hallja, annak annál többet. Mínuszolom az egót, fokozom az önzetlenséget, egy kicsi jót teszek.

Szerintem és társai akcióba lendülnek

Észrevetted feljebb, hogy dőlt betűvel szedtem a szerintem szót? Vajon mennyit érnek azok a kijelentések, mekkora súllyal esnek latba, amik így indulnak? Mit számít, mi a véleményem, hogy mit gondolok valamiről? A vélemény, olyan, mint a segglyuk, nem? Mindenkinek van, de senkit se érdekel igazán a másiké. Főleg, ha laikus fröcsögés az egész.
És mi van azzal, amit nem mondok ki? Valóban az önzetlenség vezet? Vagy az elfogadásra, a közösség megtartó erejére pályázok? Esetleg szimplán kerülöm a konfliktust és épp itt az ideje, hogy vegyek egy jó kis önérvényesítő tréninget?

Megint túl messziről esek ennek neki, és többet látok bele a témába. Ebből is látszik, soha a büdös életben nem kellett komolyabb olvasói ellenállásba ütköznöm. Sosem szerepeltem a hírekben botránykönyvvel, nem hördültek fel érdekvédelmi szervezetek a tevékenységem láttán, nem mondtak ki rám fatwát, és Brüsszellel sem levelezem. Senki lábára még nem tapostam rá, tapicskolok az átlagban.

Pedig íróként itt a kínálkozó lehetőség! Eszközt faraghatnék bármelyik szereplőmből. Szócsőként ütköztethetek számos nézőpontot, világképet, és lehet találgatni, mely az enyém. Vagy melyek. Beleélhetem magam az enyémtől távoli felfogásokba, fürdőzhetem a sajátomban, és ha ehhez még jó kerettörténetet is rittyentek, akkor meg van az esély rá, más is élvezni fogja rajtam kívül. Elvihetem a szélsőségek irányába, teremthetek utópiát, disztópiát, és ami ma korunk forró pontja, azt szabadon, nyilvánosan élve boncolhatom. Bele az olvasó képébe, hogy a hátán felálljon a szőr. Mondjuk ehhez profin kell megírni az egészet, vagy csúfosan lecsörömpöl az egész.

via Deviantart

Írás határok nélkül

Ez az, ami nincs. Persze, jogom van bármit írásba foglalni, de másnak meg joga van nemet mondani rá. Mondjuk a tesztolvasóknak, szerkesztőnek, a kiadónak, vagy ha ezeken a rostákon átment, a reménybeli olvasóknak. Szelektálnak, de keményen. Mely mondanivaló maradjon fenn és jusson el másokhoz, és melyek csak a közvetlen haverokhoz, családtagokhoz. Mint egy mém, terjed, ha terjesztik, de kivégzik, ha alkalmatlannak, méltatlannak találják. Nincs ebben semmi cenzúra, mindenhol van szelekció.

De a kisördög nem alszik. Elfogadva lenni jó. Néha eszembe jut: mi volna, ha olyasmit írnék, amiről tudnám, bejönne? Érzékeny, mégis elfogadásra váló témákról, amit hátára kaphat az a kör, aminek ez fontos. Először azt írtam, nincs az a pénz, aztán eszembe jutottam, némely irodalmi pályázat pont ezt a célt szolgálja. Nyilván a témakiírást pozitívan megközelítő alkotásokkal lehet nagyot szakítani, nem a kritikus hangvételűekkel.

És ha szimplán csak szeretném, hogy ne bántsanak, és ne azonosítsanak a műveimben szereplő elvekkel, mert már elfáradtam és hullára más a célom? Ilyen esetben józan megfontolást, bölcs kitérést, vagy képzeletem megerőszakolását élem meg? Nézőpont kérdése?

És ha köpök az egészre? Pár művemmel – főleg novellákkal – feszegetem a határokat, ismerkedem a lehetőségeimmel. Szórakoztatni jó, de nyomot hagyni, elgondolkoztatni még jobb. A kényelem fáraszt. A már jól ismert, elcsépelt értékek ismételgetése, fényezése untat. A szellemi renyheség, a készen kapott felfogások és irányok automatikus bekebelezése és követése, mely el–elkap még engem is, elkeserít, taszít. Sajátot gondolni, megrágni a máshonnan vettet és lenyelni, ha valóban tetszik és egyet értek vele, ám kiköpni, ha nem veszi be a gyomrom: ez gyakorlat és éber tudat kérdése. Nagyfokú önismeret se rossz, ha van a fiókban. A régi dolgok új megközelítése kincset érhet. Úgy vélem, a művészet, és az értékteremtés valahol ezekben a részletekben lakozik.
Nem rengetek eget, és nem is olvastam el Machiavelli Fejedelmét ahhoz, komplett stratégiát építsek fel. Ám írjak bármiről, megtalálom a magam közegét. Minden írás szól/nem szól valakihez, megtalál/elkerül valakit, tetszik/nem tetszik valakinek.  Akkor már csak az a kérdés, valóban oda akartam-e eljutni vele, ahova vágytam, és mihez kezdek az egésszel.
Mások láncai:

Megjegyzések

Megjegyzés küldése