Sorok mögött: bevarrt elmék
![]() |
via Deviantart |
A véleményvezérek
diszkrét tévedése
Rossz hírem van
magamhoz. Az olvasóim tojnak rá, miről mit gondolok, és azt hogyan igyekszem
jól–rosszul beleszőni a műveimbe. A világképem, a véleményem teljesen lényegtelen.
Nem azért böngészik írásomat a webshopon, nem ezért emelik le a könyvesboltok polcáról,
hogy éppen milyen cizellált formában adom a világ tudtára pengeéles
értékítéletem, rozetta alakúra csiszolt sokkarátos gyémántértékű véleményem.
Akkor sem, ha nekem ez megdönthetetlen bizonyosságom.
Kivéve, ha Kedves
Vezetőként / életvezetési tanácsadóként / jól megmondó instant guruként
üdvözölnének minden nap, de ez az eset nem áll fenn.
Apropó kivételek.
Szerintem ők se azt mondják/írják,
amit igazán gondolnak. Azt viszont bőven hangoztatják, amit mondani szokás.
Mennyi minden ilyen van!
Gratulálj, ha azt
hallod, valakit eljegyeztek, ha valakik összeházasodtak, a gyermeket várnak, ha
tologatják babakocsiban a babát. Fejezd ki részvéted, ha valaki meghalt, illetve
kívánj jobbulást, ha valakinek betegséghírét veszed.
És ezek még olyan
ártatlan kis dolgok, az együttélésből adódó udvariassági formulák. Udvariasság,
amit néha komolyan is gondolok. Mondok valamit, ami lehet, nekem nem jelent túl
sokat, de a másiknak, aki hallja, annak annál többet. Mínuszolom az egót, fokozom
az önzetlenséget, egy kicsi jót teszek.
Szerintem és
társai akcióba lendülnek
Észrevetted
feljebb, hogy dőlt betűvel szedtem a szerintem szót? Vajon mennyit érnek azok a
kijelentések, mekkora súllyal esnek latba, amik így indulnak? Mit számít, mi a
véleményem, hogy mit gondolok valamiről? A vélemény, olyan, mint a segglyuk,
nem? Mindenkinek van, de senkit se érdekel igazán a másiké. Főleg, ha laikus
fröcsögés az egész.
És mi van azzal,
amit nem mondok ki? Valóban az önzetlenség vezet? Vagy az elfogadásra, a
közösség megtartó erejére pályázok? Esetleg szimplán kerülöm a konfliktust és
épp itt az ideje, hogy vegyek egy jó kis önérvényesítő tréninget?
Megint túl
messziről esek ennek neki, és többet látok bele a témába. Ebből is látszik,
soha a büdös életben nem kellett komolyabb olvasói ellenállásba ütköznöm. Sosem
szerepeltem a hírekben botránykönyvvel, nem hördültek fel érdekvédelmi
szervezetek a tevékenységem láttán, nem mondtak ki rám fatwát, és Brüsszellel
sem levelezem. Senki lábára még nem tapostam rá, tapicskolok az átlagban.
Pedig íróként itt
a kínálkozó lehetőség! Eszközt faraghatnék bármelyik szereplőmből. Szócsőként
ütköztethetek számos nézőpontot, világképet, és lehet találgatni, mely az
enyém. Vagy melyek. Beleélhetem magam az enyémtől távoli felfogásokba,
fürdőzhetem a sajátomban, és ha ehhez még jó kerettörténetet is rittyentek,
akkor meg van az esély rá, más is élvezni fogja rajtam kívül. Elvihetem a
szélsőségek irányába, teremthetek utópiát, disztópiát, és ami ma korunk forró
pontja, azt szabadon, nyilvánosan élve boncolhatom. Bele az olvasó képébe, hogy
a hátán felálljon a szőr. Mondjuk ehhez profin kell megírni az egészet, vagy
csúfosan lecsörömpöl az egész.
![]() |
via Deviantart |
Írás határok
nélkül
Ez az, ami nincs.
Persze, jogom van bármit írásba foglalni, de másnak meg joga van nemet mondani
rá. Mondjuk a tesztolvasóknak, szerkesztőnek, a kiadónak, vagy ha ezeken a rostákon
átment, a reménybeli olvasóknak. Szelektálnak, de keményen. Mely mondanivaló
maradjon fenn és jusson el másokhoz, és melyek csak a közvetlen haverokhoz,
családtagokhoz. Mint egy mém, terjed, ha terjesztik, de kivégzik, ha
alkalmatlannak, méltatlannak találják. Nincs ebben semmi cenzúra, mindenhol van
szelekció.
De a kisördög nem
alszik. Elfogadva lenni jó. Néha eszembe jut: mi volna, ha olyasmit írnék,
amiről tudnám, bejönne? Érzékeny, mégis elfogadásra váló témákról, amit hátára
kaphat az a kör, aminek ez fontos. Először azt írtam, nincs az a pénz, aztán eszembe
jutottam, némely irodalmi pályázat pont ezt a célt szolgálja. Nyilván a
témakiírást pozitívan megközelítő alkotásokkal lehet nagyot szakítani, nem a
kritikus hangvételűekkel.
És ha szimplán
csak szeretném, hogy ne bántsanak, és ne azonosítsanak a műveimben szereplő
elvekkel, mert már elfáradtam és hullára más a célom? Ilyen esetben józan
megfontolást, bölcs kitérést, vagy képzeletem megerőszakolását élem meg? Nézőpont
kérdése?
És ha köpök az
egészre? Pár művemmel – főleg novellákkal – feszegetem a határokat, ismerkedem
a lehetőségeimmel. Szórakoztatni jó, de nyomot hagyni, elgondolkoztatni még jobb.
A kényelem fáraszt. A már jól ismert, elcsépelt értékek ismételgetése,
fényezése untat. A szellemi renyheség, a készen kapott felfogások és irányok
automatikus bekebelezése és követése, mely el–elkap még engem is, elkeserít,
taszít. Sajátot gondolni, megrágni a máshonnan vettet és lenyelni, ha valóban
tetszik és egyet értek vele, ám kiköpni, ha nem veszi be a gyomrom: ez gyakorlat
és éber tudat kérdése. Nagyfokú önismeret se rossz, ha van a fiókban. A régi dolgok
új megközelítése kincset érhet. Úgy vélem, a művészet, és az értékteremtés
valahol ezekben a részletekben lakozik.
Nem rengetek
eget, és nem is olvastam el Machiavelli Fejedelmét ahhoz, komplett stratégiát építsek
fel. Ám írjak bármiről, megtalálom a magam közegét. Minden írás szól/nem szól
valakihez, megtalál/elkerül valakit, tetszik/nem tetszik valakinek. Akkor már csak az a kérdés, valóban oda
akartam-e eljutni vele, ahova vágytam, és mihez kezdek az egésszel.
Mások láncai:
Megjegyzések
Megjegyzés küldése