Sorok mögött: eljövendő történetek

A távolban lecsapott az ihlet. | colossal
Tematikus blogbejegyzést se mindig egyszerű írni, hát még novellát, vagy regényt. Biztató kezdés, ha az első szót le tudom jegyezni, az általában megtöri a jeget, de ez csak a jéghegy csúcsa. Az igazi nekikészülés a mélyben, akár évekkel előtte zajlik.




Szívesen és örömmel kezdek anyaggyűjtésbe, és ez csak az esetek 10 %-ban annyira tudatos, hogy könyvtárazok, dagasztom a lexikális tudásomat. Az események lényege, hogy miről is szóljon az egész egészen másként zajlik, és ezek okozzák a legnagyobb aha élményt. Amikor ez megtörténik, és egyre többször történik, akkor már gyakran kalandozik el a képzeletem: de jó volna már hozzáfogni, megírni azt, ami a fejemben zajlik!
És biztosra vehető, ha egyszer nekikezdek, csak egy része fog szóról szóra úgy megvalósulni, ahogy elképzeltem. Hatalmas kaland, ekkor történik a lényeg, nem akkor, amikor csak bámulok ki a fejemből és megy a homlokmozi. Pőre terv az, mentesen az egyéb, előre be nem tervezett interakciókból azok folyományaiból, és ezeknek töredékét sem mindig sejtem.
Jön magától, én meg örülök neki, vagy fő a fejem erősen.

Jelenleg egy nyomasztó, lelkileg megviselő történeten dolgozom. Persze, várom, hogy foglalkozzam vele, hogy ami fejben már kikristályosodott, végre ki is adhassam magamból. Mert addig odabenn forog, dagad, burjánzik, mutálódik. Csak egy adott ideig marad abban a formában, ahogy eredetileg indul. Ha túl sokáig várok, akkor
a) totálisan más sül ki belőle, mint amilyennek előre szántam, azaz változik a hangulata
b) el megy a kedvem, hogy megírjam! Mert már nem is tartom annyira lényegesnek.
A túl sok várakozás nem bénítóan hat, hanem megsemmisít, kiherél. Jó eséllyel nem lesz a régóta dédelgetett ötletből semmi. Gyarapítja a mi lett volna ha kupacot, vagy olyan ormában testesül meg, ami semmire sem jó, és életbe léptetem a törlést.
Savanyú ilyenkor a végeredmény, meg hogy félre kell seperni, de ha eljár az idő a dolog felett, nincs miért erőltetni.
És az is megeshet, hogy megírom, de köszönő viszonyban sem lesz azzal, amilyennek eredetileg szántam, ilyenkor lesz egy hagymázas, finom sztoriból valami kiábrándítóan valóságszagú, brutális felvonás, ami ugyan jelenben létező énemnek nagyon bejön, e a régi, amelyik dédelgette, gömbölyítette, elszörnyedve meredne rá. Ő finom volt és lágy, kissé gyermeteg és romantizáló, én meg a kiherélés ellenkezőjét művelem, illúziókat rombolok, és testszagot adok a parfümös habtesteknek, kétélű jellemet az egysíkú kirakatszereplőknek.
Megölöm a biztonságos, tudatlan gyermekkort, erőszakkal, nemiséggel, szabad szájjal és gondolkodással verhetem meg.
Régi sztorikat így lehet lázítani és kiforgatni sarkaikból, de ezzel megölöm azt a kezdeményezést, amivel életre hívtam annakidején.
És perverz módon élvezem. Szinte alig várom, hogy szétverhessem a ház falát, felrázza az alvókat, és kiélesítsem a tompákat.

Mi a helyzet az újjal, harmatossal? Várom, kiből mi lesz, kik bukkannak fel, akiket nem is vártam, és kik tűnnek el, vagy változnak meg, mert a helyzet úgy kívánja. Képlékeny dolog ez, nem vések semmit sem kőbe. Talán csak a kezdetet és a véget, ami viszont a kettő között zajlik, szabadon kombinálódhat.
Habár volt már olyan, írás közben sejtettem meg a végét :D

Most sem gondoltam végig, milyen formán megyek ezen a témán végig, hát még azt, mivel zárom a bejegyzést. Fejezeteket közvetlenül a megírásuk előtt szoktam tervezni, annyira spontán azért nem vagyok, mindent csettintésre, rögtönzéssel dobjak össze. Novellát azt igen, de regényt nem. Az esztelenséget ésszel szeretem.


Mások a témában


Megjegyzések