Acronym


Mindenki jó valamire, szokták mondani. És van, akit kifejezetten szánnak valamire. Félre a hősökkel, világmegváltó szerepekkel, ez a Hétköznapi Lelki Nyomor első darabja.



Acronym

Az értekezleten olyan csend volt, hogyha valaki nekiállt fészkelődni, akkor a szék nyikorgását is hallani lehetett, ahogy a mellkasokban döbbenten dobogó szíveket is.
Olgát lecseszték. Nagyon csúnyán. Olyanért, amiről nem tehetett, és mindenki előtt. Tudd, amit nem lehet tudni, az akkor is a te felelősséged.
A törvény nem ismerete blabla.
Erődemonstráció. Példastatuálás. Tudd, hol a helyed – futott át rajtam, és megkeseredett a nyál a számban.
Undorító volt, az egész, a mód és a helyzet.
Nem volt kedvem mentőövet dobni a vészben. Bennem maradt a ne bomoljatok már, nem akartam a tisztánlátást elősegítő, mediátori szerepbe süppedni, menteni a menthetőt.
Megdermedtem én is, hogy lehetnék hát tűzoltó? Van, amikor a humor elsorvad. Van, amikor nincs kedvem mókával tompítani a jelent. Aminek fájnia kell, fájjon, vegyük észre, nehogy félre merjen valaki nézni.
Néma maradtam. Undok cinkos, aki hallgatásával éltette a rendszert, és minden korábbi eszmei lázadásom egy vicc lett, de olyan, amin sírni kell.
Sötét tekintetek hagyták el a tárgyalót, én a végére maradtam, kábelekkel küzdeni. Némelyiket úgy markoltam meg, mintha fojtani készülnék.
– Csalódtam benned – hallottam felettesem hangját. Kiegyenesedtem, nem kérdeztem miért. Ő sem várta, folytatta: – Olyan vidám, jó hangulatot teremtő embernek ismertelek meg. Számítottam rád ebben a helyzetben.
Ettől ugyan össze nem fog dőlni a világa: nem teljesítettem egy fejében létező elvárást. Ez róla szólt, nem rólam, mégis kellemetlenség furakodott stabilnak vélt védelmem mögé.
– Tudod, hogy miért esett rád a választásom: kellenek a vidám emberek.
Jelentőségteljesen rám tekintett. Értsek a szóból: én erre kellek. Humorheroldnak, udvaribolondnak a nyomasztás kastélyában. BE FUNNY!
Ennyit a diplomáról, szakmai tapasztalatról. Ja, de azért tudjak összeadni, kivonni.
Fuldokoltam az iróniában. Felettesem ezt már nem látta, mert mappáját magához ölelte és egyedül hagyott a tárgyalóban.
Vannak, akik szeretik tudni, miért vannak a világon, mivel töltenek be pótolhatatlan szerepet. Én meggyűlöltem magam a tudásért.
Egész nap magammal hordoztam ezt a terhet. Kérdezték, mi bajom. Hagytam, higgyék csak azt, azon borultam ki, ami Olgával történt. Olgáról beszéltek, de minden a felettesünkről szólt. Amilyen ő, olyan a csapata: esszék tömkelege szól erről! De nem, legyek én az elsősegély, meg a szájba tömött cumi – kifejező az angol, pacifier – és mások, kik még hasonlóak. Voltak idők, amikor mentséget kerestem: aki képtelen kedves lenni, szerez olyanokat, akik majd mentik a helyzetet helyette. Milyen gondoskodó, milyen előrelátó!
Bivalyerős kávét főztem magamnak, és míg kicsorgott a gépből a forró fekete lé, rá kellett jönnöm, itt valaki feladta. És aki feladta, kifelé nyúlkál, onnét szerez tapaszokat kompenzálni.
Pedig én tudtam a megoldást, azon az áron is, hogy szerepem onnantól értéktelenné válna: ne legyen mentendő helyzet. Ennyi, és nem több.
Olga másnapra kiheverte a vele történteket, vagy csak úgy mutatta, mintha. Én egy életre megjegyeztem. Felróttam oda, ahol az igazságtalanságokat őriztem, abban a biztos tudatban, hogy tompulni fog minden, mert a felejtés az én személyes kompenzátorom.

Megjegyzések