Coitus ergo sum

Először még furcsa, aztán megszokod... | bennewmanart
Különös elgondolásom támadt a rossz nyelvek alpári szintű ihletésében. Kifacsart ötletem novellába oltottam, mely néhány kifejezéstől eltekintve SFW, azaz safe for work.

Szex nélkül nincs előmenetel: rosszindulatú sutyorgás is lehetne, de ez novellám főszereplőjének, Imolának a valósága. Ahol ő él, ott érintésen át tanulnak. Ahol ő él, ott coitus ergo sum. Közösülök, tehát vagyok.


Coitus ergo sum


Mire megérkeztünk, a megbeszélés már elkezdődött: az Amora Zrt. igazgatója rövid, formális csókot váltott a Sedom Secure Kft. ügyvezetőjével, majd asszisztensének nyújtotta a kezét, aki megigazította fekete keretes szemüvegét és jóváhagyóan biccentett. Amint az asszisztens észrevett minket, enyhén összeráncolta a homlokát.
Késtünk. Ugyan nem maradtunk le semmi lényegesről – kéznyújtásnyira voltunk a bemutatkozástól, főnököm, Edina pedig egy csóknyira a vezetők számára fenntartott részletektől –, mégis kellemetlenül éreztem magam. Főleg amiatt, mert én tehettem róla.
Az asszisztens otthagyta a félkört bezáró tárgyalófotelek gyűrűjét, és odasietett hozzánk. Hosszá, sápadt lábaira második bőrként simult a finoman rácsozott nejlonharisnya, és amikor odaért hozzánk, kezét először Edinának nyújtotta. Ahogy ujjaik összeértek, az asszisztens arca felragyogott. Egy szó sem hangzott el a helyiségben, mégis megtudta, hogy akit üdvözölt, azt hogy hívják, mely céget képviseli, hogyan jutott el a tárgyalás helyszínére, és szüksége van-e frissítőre, kávéra. Az asszisztens Edinát követően hozzám lépett, de főnököm elkapta a nő fedetlen könyökét és mélyen a szemébe nézett.
Most magyarázza el, ne érjen hozzám, még csak ne is próbálkozzon, és énhelyettem is tisztázta a kilétemet, megkímélve engem a hangos beszéd terhétől.
Az asszisztens diplomatikus, semleges arckifejezéssel vette tudomásul a jelenlétemet, ám amikor pillantása a kezemet fedő, puha bőrkesztyűre esett, egyik szemöldökét kérdőn felvonta. Nem viseltem a trezorok megkülönböztető jelzését, így nem értette, miért nem hordtam az üzleti viselet elengedhetetlen részét képező ujjatlan blúzt.
Edina eddigre már odaérkezett a cégvezetőkhöz, és túlesett az üdvözlő csókokon, majd felrúgva az üzleti etikettet magas, jól kiadagolt hangon megtörte a tárgyaló puha, megnyugtató, komoly csendjét:
– Igazán sajnálom, hogy lemaradtunk az üdvözlésről, de történt némi fennakadás a portán.
Hangja tisztán csengett, mintha napi szinten használná, és büszkén feszített, ő azok közé tartozik, akik a figyelemfelkeltő, tetszést jelző, veszélyjelző hangadáson túl még gyerekként megtanultak rendesen beszélni.
Élveztem az igazgatók képére kiülő megdöbbenést. Sanszos volt, hogy ők képtelenek utolérni Edina teljesítményét, sőt, őszintén érdekelni kezdett, vajon értettek-e egy szót is abból, amit a főnököm mondott.
Az Amora igazgatója nyerte vissza leghamarább a lélekjelenlétét. Sajnálkozva közelebb lépett Edinához és megpaskolta a kézfejét:
– Ezt meglepve hallom – szólalt meg rekedten. Rosszul artikulált, de még érteni lehetett a beszédét. A választékos szóhasználat alapos vezetői tréningre utalt, köszönhetően az esélyegyenlőségi kampányoknak. –  Biztonsági személyzetünket a legtapintatosabb emberekből válogatjuk össze.
– Erről szemernyi kétségem sincs, de ha lehet egy megjegyzésem, akkor volna még mit gyakorolni olyan személyek fogadásán, akik eltérnek az átlagtól.
Ezt talán nem kellett volna. A Sedom Secure ügyvezetője máris kesztyűs kezemre pillantott, és nem kellett hozzámérnie, hogy kitaláljam, magában máris azt firtatja, vajon mi állhat megváltozott munkaképességem hátterében. A többségi társadalom biszexualitásával szembeni eltérő szexuális beállítottság? Fejlődési rendellenességből fakadó alul vagy túlérzékenység? Radikális politikai és/vagy vallási hovatartozás?
A Sedom Secure ügyvezetője tudni akarta a részleteket, ezért kezét Edina tenyerébe csúsztatta, aki fölényes mosoly kíséretében megszakította a fizikai kontaktust és hangosan válaszolt:
– Igen, uram, jól látja, Imola nem trezor, és nem, az asszisztensemnek semmi köze sincs az ATD-hez.
Ezt tőlem is megkérdezhette volna. Sokkal nyíltabb és egyenesebb gesztus lett volna, habár az kiderült, a pasas nem tud beszélni.
Örültem, hogy végül az Amoránál, és nem a Sedum Secure–nál tartottuk a tárgyalást. Itt sem volt zökkenőmentes a beengedés, de egy olyan főnöknél, aki engem érintő kérdésekben a felettesemhez fordul, mintha én képtelen lennék a válaszadásra, minden csak rosszabbul sülhetett volna el.
Mennyivel könnyebb lett volna a dolgom, ha névjegykártya helyett kezet nyújthatnék, hosszas monológok helyett jelentést adhatnék egy csókban, és kiváltva a magolást, meg a hosszas analóg és digitális tapasztalatszerzést előléptetnének egy dugással!
Egy társadalomban, ahol minden tudást érintés révén adnak át, igazi átok fogyatékosnak lenni. Ha tudnám kontrollálni, mit tartsak bent, ahelyett hogy válogatás nélkül a velem érintkezőre zúdítanám, akkor nem kevernének össze folyton az érintés általi oktatásra nemet mondó és az ellen lázadó Anti Taktilis és Didaktikus Közösség – röviden ATD – egy tagjával, és nem okoztam volna fennakadást a portán, amikor megtagadtam a kezem átnyújtását a biztonsági szolgálat alkalmazottjának.
Azt mondják, az Amora Zrt. élen jár az akadálymentesítésben, ehhez képest csesztek elfogadni a személyes lenyomatommal ellátott névjegykártyát.
– Minimum beperelhetnénk őket ezért a bánásmódért! – sziszegtem később a liftben. – Ha lenne vendégkönyv, elkérném, és úgy odacsapnám a kezem, de úgy!
– Képzelem, milyen választékos sértéseket hagynál a lapjain, mellékelve hozzá a reggeli ingázás során szerzett benyomásokat.
Edina józansága csak lassan húzott vissza a földre, ezért visszavágtam:
– Bánom is én! Ha te nem vagy ott, kivezettetnek, mint egy bűnözőt, mert nem puszilhat meg!
– De ott voltam, és tisztáztam a helyzetet. Higgadj le, ha továbbra is ilyen ideges maradsz, nem jöhetsz be a tárgyalóba, mert ottmarad a lenyomata.
Visszanyeltem a mérgemet. Jelen kellett lennem, a bennem dúló intenzív érzésekkel nem kavarhattam fel a tárgyaló atmoszféráját.
Gyűlöltem a látogató-hatást. Ez volt az első, amit a kisegítő iskolában tanultam, ahová a hozzám hasonló szóbeli előadásokon és könyveken oktatott gyerekeket járatták. Bármerre jársz, nyomot hagysz. Nem mindegy, milyen passzban vagy, vagy mit élsz át, mert azzal hozzájárulsz a légköréhez. Innét jön a Hermafrodité templomok fülledt áhítata, a fogorvosi rendelők bénult félelme, és egyes szellemjárta helyek borzongatása.
Az Amora székházát erőt, biztonságot, hozzáértést sugalló építmények szánták. Beleadtak mindent, amit építészeti, PR, marketing eszközzel elérni lehetséges, és hangulatfejlesztő részleget is üzemeltethettek, hiába: fogyatékosságom folytán átláttam a mesterséges felruházáson. Egyedül ezt nevezhettem állapotom előnyének, így viszont rengeteg olyan hely hatott rám kiábrándítóan, amiért mások odavoltak. A romantikusnak szánt, közkedvelt helyszíneket például minden igyekezetem ellenére rettentően nevetségesnek és giccsesnek találtam.
A tárgyalás rendben zajlott: a cégvezetők helyet foglaltak a tárgyalókörben, és rajtam kívül mindenki megfogta egymás kezét.  Egy szó nem hangzott el, a vezetők a kezeiken át egyezkedtek. Emiatt nem tudtam megállapítani, pontosan miben is sikerült megállapodnunk, de jelenleg nem is ez volt a dolgom. Felügyeltem, hogy felettesemet a tárgyalás alatt semmilyen tisztességtelen befolyásolás ne érje a tárgyaló jellegéből adódóan.
Mindent rendben találtam, plusz pont az Amorának a tárgyaló légkörének korrektsége miatt. Sajnos még mindig sokan hitték azt, a lehengerlő, illetve félelemkeltő hangulat belefér a partnerségbe.
Az üdvözléskor látott asszisztens csak a tárgyalás végén jelent meg újra, hogy kikísérjen bennünket.
– Örülök, hogy találkoztunk, a főnökében egy kivételes embert ismerhettem meg – mondta akadozva, de meglepően tisztán.
Nem értettem, hogy pontosan mire mondja, de sejtettem, hogyan érti:
– Az ország egyik legkiemelkedőbb hangulatfejlesztő cégének vezetője másmilyen nem is lehetne. Valaha ő is hangulatfejlesztőként dolgozott.
Megrázta a fejét, és majdnem megérintette a kezem, de az utolsó pillanatban félbehagyta a mozdulatot.
– Igaz, de a példamutatása miatt is büszke lehet magára.
Kezdtem sejteni, honnan fúj a szél, és úgy határoztam, kihasználom az állapotomat:
– Mármint hogy egy fogyatékost tett meg a csókosának?
Az asszisztens elvörösödött, pedig nem a pejoratív puszipajtást használtam a személyi asszisztens megnevezésére. Segélykérően a főnökére pillantott, akit viszont túlzottan lefoglalt Edina könyökhajlatának babrálása. Ebből tárgyalón kívüli privát megállapodásra gyanakodtam, amibe Edina nem fog beleavatni. Persze megpróbálja majd leplezni, hogy egy füst alatt egyebet is intézett, ám ismertem már annyira, hogy átlássak a porhintésen.
– Ne jöjjön zavarba, nincs rá oka – mondtam végül, hogy feloldjam a gyötrődését. Jó lett volna odavetni, a hozzáértésemmel és tehetségemmel jutottam el idáig, de úgysem értette volna. Az ő világában elképzelhetetlen, hogy szereposztó dívány nélkül is lehet boldogulni.
Mielőtt lementünk volna a parkolóba, útba ejtettük a parkolót. Az odavezető úton Edina a telefonját simogatta.
– Két nem olvasott üzenet, az egyik Károlytól. Remélem, semmi komoly.
Feszült volt a hangja, de az egész hamisan csengett. Mindent bevetett, hogy ne kérdezzek rá az Amora ügyvezetőjével történt közjátékra. Időnként kifejezetten fárasztottak ezek a hangulatfejlesztős terelések. Nem mondtam semmit, a mosdó tükre előtt rutinosan nyújtottam az arcom, pusziljon meg. Tudni akartam, hogyan sikerült a háromoldalú megbeszélés.
Letette a mobilt a csap mellé, megfogta az állam, és a várt puszival szemben szájon csókolt.  Már az érintése pillanatában készenléti feszültség hullámzott végig rajtam. Fuss el vagy menekülj, igazi stresszhelyzet, nem értettem, hogyan képesek ezt mások természetesnek venni. Majd jött a felismerés, az aha élménnyel felérő tájékozódás. Az egyik pillanatban nem tudsz semmiről semmit, a következőben meg beugrott minden. A tudás mintha végig ott lett volna a fejemben, és nem csak abban a pillanatban kerültem volna a birtokában. Bizarr érzés.
– Miénk a megbízás – vigyorodtam el, Edina pedig szélesen mosolygott.
– Úgy bizony.
– Az Amorának van pár érdekes elképzelése. Károly benne lesz, hogy titoktartási fogadalmat tegyen egy trezor jelenlétében?
– Muszáj lesz, különben más fejlesztőt kell megkérnem, hogy működjön együtt velük.
– És mi az az offline állományi kitétel?
A fogalom ugyan csak említés szintjén merült fel a tárgyalás során, de nem tetszett a határozott zönge, amivel Edina érintésemlékei szerint a Sedom ügyvezetője is ragaszkodott hozzá.
Főnököm hanyagul vállat vont, és bezárkózott az egyik vécébe. Követtem a példáját, már nagyon kellett pisilnem.
– A Sedom és az Amora együttműködését szabályozó szerződés része. Ezek a nagykutyák mindent szabályzatba tömörítenek, szerintem még azt is, a dolgozók mikor tüsszenthetnek. Hétköznapi nyelvre lefordítva offline állományba tartozik mindenki, akit nem taktilis úton utasítanak, és a megbízás alatt a trezornak joga van ezeket az embereket is ellenőrizni.
Összeugrott a gyomrom. Azt akartam, Edina húzza le a kesztyűm, fogja meg a kezem, mélyedjen a szemembe és nyugtasson meg, nincs mitől tartanom. Ő viszont a mellettem lévő fülkében a nadrágja övével zörgött, majd lehúzta a vécét. Amikor a tartály elnémult, szorongva megkérdeztem:
– Ez egészen pontosan mit takar?
– Véletlenszerűen behívathatnak és felmérhetik, miben és mennyire vagy tájékozott az ügyet illetően.
Elöntött az aggodalom, és Edina a sápadtságom láttán a vállamra tette a kezét:
– Ez csak formaság, a szerződés kötelező tartalmi része – csitított.
Haragudtam rá, jobban örültem volna, ha megérinti az arcom, vagy bármi személyesebb. Hivatalosan a főnököm volt, azon kívül a legjobb barátnőm, nem ruhán át történő vigaszt vártam tőle.
–  Formaság, ami feljogosítja a trezort, hogy turkáljon bennem, ha ahhoz támad kedve. Az inkvizíció ehhez képest semmi!
– Imola, kérlek, ne izgasd fel magad! A trezorok egy cég legmegbízhatóbb, legtapintatosabb tagjai, még magukat a vezetőket is megelőzik. A legfontosabb üzleti titkok őrzői, kiváló önkontrollal rendelkeznek, nem hiszem, hogy olyasmire vetemedne, amitől félsz. Sosem lépik át a nekik kijelölt határt.
Kivéve, ha üzleti titok kiszivárogtatására gyanakodnak, de ezt nem mondtam ki hangosan.
– Sosem dolgoztam még együtt trezorral – dünnyögtem, mire Edina megsimogatta a hajam.
– Épp itt az ideje, hogy elkezd! Felejthetetlen élmény lesz, akár él a szerződésbe fektetett jogával, akár nem! – azzal már sietett is tovább.
Azzal nyugtattam magam, hogy minden rendben lesz, és csak túlizgulom az egészet. Számtalanszor jártam már úgy, szó szerint vettem egy taktilis tudásmorzsát, és nem vettem számításba az átadással járó zajt, mely lényegesen megváltoztathatja egy üzenet árnyalatát. Apróság, mégis rengeteg dolog múlt rajta, mint ahogy egy felkiáltójel is lehet a kérés, óhajtás, vagy a parancs mondatzáró jele.
Kesztyűs kézzel megnyitottam a csapot, megszabadultam a kesztyűmtől, hogy felfrissítsem magam. Igyekeztem a lehető legrövidebb ideig arcomon tartani a tenyerem, elvégre nem meditálni és magamba szállni jöttem. Amikor végeztem, gyorsan visszahúztam balomra a kesztyűt és csak így zártam el a csapot, ám elkövettem azt a hibát, hogy fedetlen jobbommal felkaptam Edina mosdó mellett hagyott mobilját. Alig fogtam a telefont a kezembe, elárasztottak a tárgyhoz kötődő élményszilánkok: nyugtalanság hurka – Vennem kell narancslevelet – bosszankodás, és mintha én is benne lennék ebben valamiképp, Károllyal összekeverve – túl etikus, nem érti meg, hogy ez nagy üzlet – derékba vágó nadrágöv, fogyni kellene? – Magas titoktartási besorolás. Szerintük Imola problémát jelenthet. Kurvára nem értik, hogy tévednek – győzelemittas jókedv, mintha már el is intézett volna valamit – Meggyőzöm őket. Meggyőzöm a csajt. Nem fog ugrálni. Vagy a trezor elintézi. Könnyű dolga lesz – fölény, semmi sem drága.
– Szent Hermafrodité! – nyögtem, és félrehajítottam a mobilt. Nekitámaszkodtam a mosdókagyló szélének, levegőért kapkodtam. Mi ütött belém? Minek kellett csupasz kézzel megfognom az a szart? Tudhattam volna, mi lesz, miért, miért?!
Amikor már eleget csesztettem magam, igyekeztem feldolgozni a történteket. Az a tömény lenézés, ami Edina mobiljából áradt! Hányingerem támadt. Edina nem ilyen. Sosem gondolna rám így. Miért tenné? És mégis.
Lerendezendő csaj voltam, akit majd a trezor is elintéz, mert könnyű dolga lesz velem. Amikor Edina megérintett, sohasem éreztette ezt velem. Ám az is igaz, sosem fogtam meg semmijét kesztyű nélkül. Ismerte fogyatékosságomat, és irtózásomat. Gyakorlatilag bármilyen lenyomatot hagyhatott bármin, tudta, hogy nem fogok utána kémkedni.
Visszaélt az állapotommal. Mesteri fejlesztő: mindent megmutat, mégsem veszem észre.
Rájöttem, hogy Edina épp a fogyatékosságom miatt választott asszisztenséül. Hozzám senki sem érhetett, így mindent, amit rám bízott, megőriztem. Olcsóbb voltam bármelyik trezornál, és speciális tréningekre, besorolásokra sem kellett költenie. Barátnőmnek hitt főnököm egyszeriben egy undok, számító, etikátlan kurvává silányult, akinek ügyes taktikus közösülései partnereinkkel törtető kefélésekké változott.
És erre a nőre nézett fel az Amora asszisztense!
Nagy nehezen összeszedtem magam. Tudtam, amit tudnom kellett, ezt már nem lehet visszacsinálni. Kesztyűfalak mögé menekültem, Edina mobilját először a zsebem mélyére süllyesztettem, majd inkább kikapcsoltam, szétszedtem, és a kukába hajítottam. Hagyhattam volna a mosdóban is, találja meg bárki, jöjjenek rá üzleti titkokra, de akkor én is megjárom. Vissza sem adhattam neki, mert hozzáértem. Rögtön rájön, lelepleztem, és azt pedig nem akartam.
Kattogott az agyam, hogyan rejtsem el előle a történteket. A kocsinál kiderült, feleslegesen gyötrődtem. Edinát sokkal jobban érdekelte, hogy úrrá legyen a telefonja elvesztése feletti pánikon. Megkért, küldjek neki üzenetet, hátha meghallja a pittyegést, ám mivel ez sem segített, szitkozódva beindította a motort.
– Vigyáznod kellett volna rá – korholt. Kibámultam az ablakon, úgy feleltem:
– Nem az én telefonom.
– Azért vagy velem, hogy ügyelj a dolgainkra. A cég dolgaira. A mobil a lakáskulcshoz, ékszerekhez hasonlóan személyes tárgy, ám mivel hivatalos ügyekre használom, üzleti eszköz. Ha bármi kiszivárog emiatt, akkor nagyon nagy bajban leszünk.
Azt akarta mondani, nagyon nagy bajban leszek, de a benne élő hangulatfejlesztő csavart egyet a ragozáson.
Megszorítottam az ülés karfáját. Sosem értem tetten ennyire a manipulációját. Vajon mióta csinálja? Mely dolgokat tettem meg emiatt, és nem önszántamból?
A nap megrázkódtatásai semmit sem jelentettek a másnaphoz képest, amikor recepciósunk, Timi bekopogott az irodába és egyenesen Edinához sietett.
– Vendégünk érkezett az Amorától – suttogta.
Vállat vontam:
– Biztos elszalajtottak valakit a szerződéssel.
– Ha ez így van, ez az első alkalom, hogy erre egy trezort kérnek meg.
Erre a fél cég összeszaladt. A NAV is trezorokat szokott kiküldeni ellenőrzésre, a könyvelésen lévők konkrétan falfehérre sápadtak. Amíg mások futkostak, én kimentem a teakonyhában és néztem, ahogy háromemeletnyi magasságból a szél fodrozza az utcát szegélyező nyárfa levelét.
Elkezdődött. Cégünk, az Admah Soft Kft., fennállásának egyik legjövedelmezőbb üzletét tudhatta a magáénak. Marketingstratégia kőkemény hangulatfejlesztéssel támogatva. Építsd a bizalmat, az eladásért semmi sem drága. Ha mindenki hallgat – „bosszankodás, és mintha én is benne lennék ebben valamiképp, Károllyal összekeverve – túl etikus, nem érti meg, hogy ez nagy üzlet”, – akkor a fogyasztóvédelem sem fogja firtatni, hogy a kampány során milyen mértékben él a Sedom és az Amora felruházással. Ha ügyesek vagyunk, globális manipuláció fog megvalósulni. Ez messze fog állni a konteósok új világrend összeesküvésétől, de nem is az a cél.
Vidd a cuccunk. Hidd el, hogy szükséged van rá.
El is fogod, profik vagyunk.
Ehhez viszont vállalnia kellett az Admahnak a kulcsszemélyek átvilágítását.
Haragudtam Edinára. Más személyiségi jogai felett könnyen rendelkezett, bele sem gondolt ez milyen hatással lehet rám.
Timi jelent meg az ajtóban és akadozva megszólított:
– Edina kér… menni be találkozó szoba…
Faarccal elvonultam mellette, vállammal meglöktem őt. A gesztus fojtott, agresszív jellege megdöbbentette. Nem vártam meg, míg felocsúdik, és számon kér, egyenesen a kis tárgyaló felé tartottam. Magamban megállapítottam, a félreeső, hangszigetelt, puha padlószőnyegű, kényelmes fotelokkal berendezett helyiség ideális a trezor vezette kihallgatáshoz. Padlótól mennyezetig érő üvegfalak helyett lágy pasztellszínű fal határolta el az iroda többi részétől, és közszájon forgott, hogy Edina előléptetési aktusa is ebben a helyiségben esett meg. Ezt sem alátámasztani, sem cáfolni nem tudtam, mindenesetre amikor benyitottam a kis tárgyalóba, nem támadt kedvem rámászni senkire.
Hangosan becsaptam magam mögött az ajtót, és még mielőtt a trezornak lehetősége lett volna köszönnie, lerángattam a kesztyűimet és a földre dobtam:
– Essünk rajta túl gyorsan – hadartam és elé tartottam a kezemet.
A trezor viszonylag magas, kiegyensúlyozott férfi volt, sötét, félhosszú haját szorosan összekötötte a tarkóján. Feketét viselt, zakója hajtókáján és baljának mutatóujján a Trezor Kamara lakatba zárt, háromszögbe foglalt mindent látó szemének ezüstje csillogott. Előbb kérdőn a remegő kezemre majd rám pillantott:
– Atanáz vagyok. Önben kit tisztelhetek, kisasszony?
Kifogástalanul formálta a hangokat és a szavakat. Mintha ő is olyan lenne, mint vén, vagy egy második generációs ATD tag.
– Tudja jól – mondtam, és hittem is, tudja. Minden csak időhúzás, az udvariasság jegyében, amikor azzal tette volna a legjobbat, ha hamar lezavarja az átvilágítást.
Atanáz – mert a trezoroknak sosem kellett felfedni a vezetéknevüket, ha volt nekik olyan egyáltalán – még csak meg sem próbált megérinteni. Kézfogás helyett derékban enyhén meghajolt, mely etikettelemet a hozzám hasonlóknak találták ki. Pusztán ezzel felfedte, ismeri a kilétemet, szükségtelen volt hozzátennie:
– Valóban tudom ki ön. Kérem, foglaljon helyet!
Türelmetlenségemet sóhajba fojtottam és leültem. A tárgyaló, és voltaképpen Atanáz maga is nyugalmat árasztott, mégis pattanásig feszültek az idegeim. Olyan ideges voltam, mint az érettségi vizsgám előtt. Akkor háltam először és utoljára férfival, és anyám szerint ezért nem vittem sokra. Nem értette, hogy mekkora erőfeszítést kívánt meg tőlem az egész, és mindezt azért, hogy ne csökkent értelmi képességűként iktassanak be.
Szex nélkül nincs előmenetel, mondta, az ahhoz szükséges plusz tudást csak és kizárólag így lehetett megszerezni. Kimaradtam az egyetemről – képtelen lettem volna végigszopni a professzoraimat vagy benyalni a professzorasszonyoknak –, kimaradtam a családias légkörű kommunacégekből, a konferenciaorgiákból, értekezletek csókcsatájából. Egyedül az esélyegyenlőségi kvóta, és Edina haladónak vélt szellemisége mentett meg attól, hogy hagymát szedjek a földekről, vagy szőnyeget fonjak egy gyépés manufaktúrában, ahol a késztermékeket érintésre sterilizálják, mielőtt kimegy a piacra.
– Megértem, hogy ideges – hallottam Atanázt –, de biztosíthatom róla, nem esik bántódása, és semmi olyan nem fog történni, amihez nem adja a beleegyezését.
– Nem érthet meg – bukott ki a számon, és ezt már akkor megbántam, amikor kimondtam. El akartam kerülni, hogy fogyatékos önsajnálatba kezdjek, de akkor is így éreztem. – Fogalma sem lehet arról, milyen az, amikor nem tudja szabályozni, mennyit áruljon el magáról másoknak, és így egy sima kalauz is megtudhatja egyetlen jegyellenőrzés alatt, mi a kedvenc filmsorozata, vagy hogy hányas nadrágot szokott vásárolni a boltban, ennél intimebbről nem is beszélve.
Atanáz végighallgatta a kitörésem, aztán a világ legtermészetesebb módján kitette elém Edina elhagyott mobilját.
– Ahogy már mondtam, tudom, ki ön, mert ez a telefon elárulta, és éppen ezért megértem, mi zajlik le önben.
Bámultam a telefont, és maradék küzdőszellemem is kiröppent belőlem.
– Mire vár? Tud mindent. Ez az ülés időpocsékolás.
– Ez a minden, ahogy ön megfogalmazta, kimerül abban, hogy a felettese nem elég óvatos a személyes tárgyaival, és nem veszi kellően figyelembe az alkalmazottai speciális adottságait.
– Ez aztán tapintatos megfogalmazás: speciális adottság.
– Miért, ön nem így gondolja, Imola? – hajolt közelebb.
Mit mondhattam volna erre? Meséljem el neki, hogy amikor gyerekkoromban diagnosztizálták a betegségemet, előre megmondták, nincs az a tréning, amivel elérhetnék, uralkodjak magamon, és úgy fogom leélni az életemet, hogyha bárki megérint, váltogatás nélkül kiadok magamról random mód mindent? Ha egy normális ember csinál ilyet, feljelentik zaklatásért, és devianciával pszichiátriai kezelésre utalják. Gyerekkoromban az osztálytársaim azt hitték, a betegségem ragályos, ezért kisegítőbe vittek. Gimnáziumban ugyan sikerült barátot szereznem, aki egyetlen egyszer érintett meg, és amikor szembesült azzal, mit gondolok róla valójában, megkért, többet ne találkozzunk. Szinte már bántam, hogy nem voltam ATD tag, és nem küzdöttem azért, ismerjék el, hogy némely oktatási módszer kimeríti a szexuális zaklatás, kéjelgés, nemi erőszak fogalmát.
– A leplezetlen őszinte kitárulkozás megrémiszti és elriasztja az embereket – mondtam.
– Engem tudja, mi rémiszt meg? Hogy ezek az emberek azt hiszik, önnek kellene tapintatot és kontrollt gyakorolnia, ahelyett, hogy ők erősítenék meg magukat és nagyvonalúan elengednék maguk mellett az önből eredő áradatot. Az én olvasatomban ők élnek vissza a maga állapotával, és nem ön támadja le őket a világával.
Csak ültem, és hirtelen azt sem tudtam, mit feleljek erre. Ilyen nézőpontból sosem vizsgáltam meg a helyzetet, és így, ahogy Atanáz bemutatta rettenetesen fájni kezdett a szívem.
– Erre még nem gondoltam… Miért nem?
– Sokan nem hallottak erről. A Trezor Akadémián, és némely coach tréningen viszont külön tárgy foglalkozik ezzel a szemlélettel. Elárulom, elméletileg a trezorokkal csak azok érintkezhetnek szorosabban, akik rendelkeznek a kellő tapintat besorolással.
Másodszorra éreztem úgy, romokban hever körülöttem a világ. Előzőleg ott volt Edina kétszínűsége, és most életem egyik legnagyobb mumusa, egy trezor kellett ahhoz, hogy rájöjjek, nincs okom bűntudatot érezni.
– Nem szomjas? Esetleg kér egy kis vizet?
Kértem. Bármi jobb volt, mint a felismerésemen gyötrődni. Pár korty után kicsit jobban éreztem magam, és rátérhettünk Atanáz tulajdonképpeni ottlétére.
– Megbízóm, az Amora igazgatója megért, hogy a szerződéssel összhangban megbizonyosodhassam a felek titoktartásáról és kockázati besorolásáról.
– A személyem komoly rizikófaktor – vágtam közbe, mintha ezzel megspórolhatnám a vizsgálatot. – A főnököm többször megkapta már, olyan személyt kellene személyi asszisztensként alkalmazni, akit ha lefognak, nem pakol ki csukott szájjal mindent két perc alatt.
Atanáz elnézően elmosolyodott.
– Én jobb szeretnék magam megbizonyosodni ezen állítások igazáról.
– Hogyan fog zajlani? – kérdeztem, és ismét ideges lettem.
– Először megkérem, hogy tegye szabaddá az alkarját, hogy megérinthessem, aztán egy rövid, formális csókot váltunk, amiben felmérem érintettségét a szerződést illetően. Az egész nem telik többe fél percnél, és vizsgálódásom csak és kizárólag az Amora Zrt, Sedom Secure Kft. és az Admah Soft Kt. közös ügyével kapcsolatban érinti. Semmilyen személyes kutatást nem fogok folytatni, és nem is folytathatok, még az Ön beleegyezésével sem. Ha megértett, és hozzájárul a vizsgálat lefolytatásához, kérem, érintse meg ezt a hozzájárulási kártyát. A kártyán csak az ön tudomásul vétele kerül rögzítésre.
– Ez biztos?
– Igen. A kártya megfelel a kötelező szabványoknak.
Az én névjegykártyám is megfelelt a szabványoknak, az Amoránál mégsem akarták  elfogadni. Végül megérintettem a trezor kártyáját és felálltam, hogy hozzáláthassunk a vizsgálatnak.
Izgultam. Edinán, és a kezelőorvosomon kívül évek óta nem ért hozzám szándékosan senki más. A véletlenek nem számítottak, és sosem sültek el jól. Atanáz takarékos mozdulatokkal levette a kesztyűjét, a fotelje támlájára akasztotta a zakóját, és mindkét karján feltűrte fekete ingjének ujját. Bíztatóan rám mosolygott, és feltartott tenyérrel kinyújtotta a kezét.
Kezem az alkarjára csúsztattam, mintha gyóntatásra kész Hermafrodité pap volna. Voltak emberek, akik felszentelt emberekként gondoltak a trezorokra: papokra, akik mindent látnak, és mindent megtartanak maguknak. Én csak egy embert láttam, akinek meleg volt a karja, és aki megígérte, bízhatom benne.
A szemem szinte azonnal lecsukódott. Olyan puhán, tapintatosan ért hozzám, hogy rögtön tudtam, beváltja az ígéretét. A trezorok iránt táplált félelmem szertefoszlott, és hagytam, hogy tegye a dolgát. Nem tudtam megszabni vizsgálódásai határát, mégis bíztam benne, a maga által szabott határokon belül marad.
Amikor Edina, vagy a kezelőorvosom ért hozzám, kifosztva éreztem magam. Idegenek jártak a házamban, kíváncsi vendégek, akik, amikor a gazda nem figyelt, oda is bekukkantottak, ahova nem szabad. És amikor olyasmire bukkantak, ami túl intim volt, még ők kérték számon, miért nem zárom kulcsra az ajtót, ahogy mások is teszik, ha nem akarják, hogy leskelődjenek utána?
Atanáz nem merészkedett túl képzeletbeli én–lakásom közlekedőfolyosóján. Ujjait alkaromra kulcsolta, ezzel párhuzamosan összevetette a rólam tudottakat mindazzal, amit az előszobában talál rólam. Amikor mindent rendben talált, ajkát az ajkamhoz érintette, és belépett a nappaliba.
 A polchoz lépett, hogy a szakmával kapcsolatos könyveket leemelje és beleolvasson, aztán szépen visszatett mindent oda, ahonnét levette. Mindezt úgy, hogy mindig tudjam, hol jár, mit olvas, merre halad tovább.
A csók formális volt, mégis felkavart. Nappalim megtelt arcszesze illatával, és rájöttem, mennyire magányos is vagyok. Azt akartam, maradjon még, ne menjen el olyan hamar, ezért megszegve a hozzájárulást nekidőltem, elmélyítettem a csókot és belöktem képzeletbeli lakásom hálószobájának ajtaját.
Mielőtt megszakította a csókot, átölelt, magához szorított. Soha olyan teljesnek nem éreztem magam, mint akkor Atanáz ölelésében.
Döbbenetes felfedezésekben, vibrálásokban volt részem. Személy szerint szívesen viszonozta volna a csókot, de az nem lett volna sem etikus sem helyénvaló. Nem ezért jött, és sosem élt volna vissza a helyzetemmel, ráadásul a hivatását tette volna kockára.
Nem itt, nem most.
Nincs itt, nincs most. Trezor vagy. Zárva mindenki előtt, akinek nem jó a besorolása, én meg nyílok mindenkinek, aki kilincsemre teszi a kezét.
Ez nem ilyen egyszerű, és nem számolsz az ajtónyitó tapintatával.
De, szerintem mindent értek.
Hidd el, nincs így.
Fejem a vállára fektette és vigasztalhatatlanul zokogni kezdtem. A trezor a tarkómat simogatta, de messze volt még a megnyugvás. Évtizedes magány keresett utat a könnyeimen át, és még több bűntudat, meg nem értés, félreértés. Atanáz megtett mindent, ne érezzem magam elhagyatva, kifosztva, földre tiporva. Elutasított, de az én érdekemben. Olyan puhán, halkan zárta vissza hálószobám ajtaját, ahogy én magam sosem lettem volna képes.
Szégyelltem magam. Vizsgálat közben kikezdtem egy trezorral.
– A fenébe tönkretettem mindent…! Oda a szerződés! – szipogtam, mire hátrasimította a hajam és a szemembe nézett:
– Az már akkor elbukott, amikor a takarító személyzet megtalálta a felettese mobilját és odaadták nekem.
– Akkor miért jött el mégis?
– Elsősorban azért, hogy lefolytassam a vizsgálatot, amire kértek, másodsorban hogy megismerjem önt, és hogy odaadjam ezt.
Zsebéből egy fekete plasztikkártyát vett elő, egyik oldalon a Trezor Akadémia logójával, másikon a nevével.
– Mi ez?
– Egy ajánlat. Egy lehetőség, ha ön is úgy gondolja. A részletekért érintse meg, és ha érdekli, beszéljünk meg egy időpontot a továbbiakat illetően.
– Miféle ajánlat? – fogtam a kártyát éleinél fogva az ujjaim közé, ügyelve arra, nehogy a lapjához érjek. – Szakmai?
– Nehéz erre válaszolnom. Nálunk, trezoroknál a hivatás és a magánélet ugyanazt jelenti.

Akaratlanul elvörösödtem, mint akit egyszerre hívtak állásinterjúra és randira. Talán az is volt. Interjú és randevú egyszerre.

*

Sedom=Szodoma
Amora=Gomora
Admah=város, melyet a két fenti és Zeboim városával együtt az Úr kénköves és tüzes esővel sújtott a Biblia szerint

Megjegyzések