Érdek mérgek

Mi a bánatot keresek én itt?! | © Photo musées de Strasbourg

Lehetséges nyerve veszíteni és veszítve nyerni? Évekkel ezelőtt azt mondtam volna, félre ezzel az esztelen beszéddel, ma kevés ennél elgondolkodtatóbbat találok.




Az első hamis lépések

Akinek nincs belső iránytűje, annak adnak. Megy, amerre indították, és minél beljebb, minél messzebb jut, minél többet hagyatkozik a kezében lévő tűre a bensőjében lévő helyett annál inkább oda jut, ahová nem érdemes megérkezni.
A tanácstalanság egyszerre megejtő és sok buktatót rejlő állapot. Tanácstalanul figyeltem, hogyan terjed a közösségi oldalnak nevezett jelenség, annak nyelvezetével és utalásaival. 2008-at írtak, szerepjátékos blog meleg megszokott védelmét élveztem, túl egy megírt és hirtelen felindulásból, lázas akarásból született, külső elme és látásmód megmérettetését kihagyó regényen. Tudatlanságom és vakságom ködén egy állásinterjún elejtett unszolás hasított keresztül: ha írok, miért nem vezetek blogot? Ha blogot vezetek, hogyan juttatom el másokhoz?
Egyszeriben számítani kezdtek a mások, a külső elmék, a rajtam kívül álló gondolkodók. Egyszeriben nekibuzdultam, feszültségtől reszketve blogot kreáltam, tébolyult napi gyakorisággal posztoltam, bele az űrbe, hogy kiadhassam a csend éveiben felgyülemlett kiáltásokat.
Célom? Halljanak, tudjanak rólam. A kicsodák névtelen, arctalan ideákként lebegtek, nem is számítottak igazán, csak a belső kényszer, a hirtelen jött és félelmetes sebességgel szárba szökkent online teremtés tüzében égtem.

Jóljárás és talmi kecsegtetés

Érdekből regisztrálni egy zsánerfórumra pillanat műve, ártatlan érdeklődéssel felruházni az aktust még annyi sem. Minden arról szólt, milyen hasznos a szimpla olvasónál egy szinttel komolyabb helyről olvasni a fantasy és sci-fi oldalak, fórumok frissüléseit, és alkalmasint kézjegyemet, vagy annak híján véleményemet, pár soros kommentemet odahinteni. Mit tudtam én akkor kattintásszám adta statisztikákról, úgy véltem, a szöveg az kell, főleg, ha relevánsnak érzem a megszólalást. Meg akkor is, ha nem, az attention whore és a kommentkényszer fogalmakat nem ismertem.
Követni a trendeket, szólt a mottó, tudni az ittet és mostot formáló hangokról történésekről, külföldről érkezett magyar felfogással szűrt véleményekről, irányokról és lehetőségekről. Pályázatokat kutattam,  partvonalról olvastam a felfokozott habzású, utalásoktól és súlyos múlttól hemzsegő összekülönbözéseket, oldalfelbomlásokat, hogy abból újabb oldalak szülessenek; buzogtam a kritikákon, és degeszre ettem magam a botrány morzsáin. Amikor igazán csordultig teltem az egómmal, még hozzá is szóltam, mit bántam én, nemhogy a múltat, a jelent se ismerem igazán. A kivagyiság arroganciája kezet fog a vakmersszel és elhiteti, minden vélemény számít, egyformán értékes, vagy ha mégse az, szólásszabadság adta jogom kibontakoznom.
Miért-e szemetelés, a felszínt sem súroló zajongás? Akadt egy időszakom, amikor elhittem azt a divatos marketingmaszlagot, ez a módja a látszódásnak. Kommenteltem és aktívkodtam, pályázatos komment szekción át sff portálok cikk alján nyíló ablakokig egyaránt, szóval elkövettem azt, amiről azt képzeltem, ahhoz kell, tudjanak rólam, észrevegyenek. Ugyanezen megfontolásból írtam novellákat, indultam írós versenyeken, és toltam fel újabb és újabb bejegyzéseket. Zakatolt kezemben az iránytű, észre se vettem a szív nélküli, figyelem nélküli erőlködést.

Az ígyjárás veszélyei | Gustav Dore

Túlfeszített húr

Netes sepregetésem nagyjából különösebb hullámverés nélkül zajlott, a pályázatos megmozdulásaim sokkal többet értek. Ó igen, a mi mennyit ér kérdéskörben mindent  a kapcsolatépítés hívószó visz.
Járj könyvfesztiválra, tréningekre, meetingekre, workshopokra, ha ragad rád valami, az jó, de ha azok emberek nevei és elérhetőségei még jobb. Ismerkedj kiadósokkal, szerzőkkel, Nagy Öregekkel (és ezen sajnos nem Lovecraft mitológiai teremtményei értendőek, pedig több hasznuk lenne). Tanulj tőlük, tűnj lelkesnek, érdeklődőnek, főleg kellően ártalmatlan, csillogó szemű kezdőnek, aki magasztosít, egót hizlal, alázatot gyakorol és iszik minden fontos és jelentéktelen szót. Tedd, és jól jársz, de még milyen jól.
Ha élve egy könyves rendezvény adta lehetőséggel könyvet veszel, mindenképp olyan legyen, ami zsáneredbe vág, ami példaképként emlegetett főből pattant ki vagy Nagy Öregek által citált alapmű/aktuális bestseller legyen, amiről elújságolhatod, olvastad, sőt, értő szemmel olvastad: írástechnikai szemüveg fel, az élvezet másodlagos.
Másodlagos a szabadidőd kényelmes gyakorta időrabló céltalan eltöltése, másodlagos hogy csak olyan fórumra, blogra, oldalra járj, ami igazán megérint, te csak érdeklődj, légy képben, mutass veszett kíváncsiságot, akkor is, ha belül ürességtől és izzadságszagú erőlködéstől kongasz, elegyedj szóba, vezess listát, kitől mit muszáj mindenképpen megkérdezned, mire hasznos kitérned, makszold ki a találkozást vagy ami annak tűnik. Ismételd el napjában többször is, azért csinálod, mert te komoly szándékokkal és tervekkel rendelkező író vagy, ehhez pedig ilyen mímelt körök járnak, sőt, ez nem is mímelés, hogy jut eszedbe, hideg fejű józan infógyűjtésről senki se várja atomvillanás pusztító szenvedélyét. Játszd el, hogy élvezed, hidd el, a tested póza, az arcod átgyúrása nyomán az agyad bekajálja, és aztán te magad is, majd megjön a szimulált kedvből az igazi, és mire észbe kapsz, Kurzweil és Gaiman munkásságát berheled a sörszagú Városligetben, hogy később aztán sok kis édes, piros üzenetbuborék virítson rád a Cukorhegy tulajdonolta oldalfejlécben.

Júlia leszáll a felhők közül

Sosem hemzsegtek felém azok a piros édes üzenetbuborékok, ahogy se a transzhumanizmus szószólójával se a fantasy sokak által nagyra tartott alkotójával sem foglalkoztam behatóan, hasonlatnak viszont megtették.
Egyik önvakító mérgem a racionalizálás, szóval kenhetném az egész hozzáállásomat a sokévi netes elszigeteltségből fakadó kompenzációra, de akkor ordas nagyot hazudnék. Egy ideig komolyan hittem, amit teszek, jóért teszem: magamért, lehetőségeimért, tájékozottságomért, jóízű kapcsolattartásért másokkal. Út közben megerősítést is kaptam erre, milyen fontos, hogy bizonyos benyomást keltsek magamról és a munkásságomról, főleg azért, hogy legyen munkásságom. Szinte észre sem venni, magyaráztam be magamnak, milyen az, amikor őszinteségnek álcázott terepfelmérésre megyek, közben úgy kellett lökdösnöm magam egyik rendezvényről a másikra, és lelkesedést mutatni ott, ahol unatkoztam.
Unatkoztam, és annyira unatkoztam, hogy elegem lett. Rám zuhant az erőlködés teljes súlya, a jól csengő, énmárkaépítésből érkező motiváló tanácsok hamvukba holtak. Belefáradtam abba az elképzelésbe, csak azért hintsek el folyamatosan morzsákat magamról, hogy jól kiszámítottan jelezzem, élek, alkotok, fenn vagyok a térképen. Cukorhegy is odavágja néha, írjak bejegyzést, összekever valami divatos influenszerrel.
Elhajítottam a külső iránytűmet és figyelmem a belsőre éleztem. Az sosem hazudott, legfeljebb nagyképűen negligáltam. Most viszont övé voltam mindenestül. Ez a belső iránytű félelmetes pontossággal árulja el, mikor érdekel engem igazán valami, amit olvasok, vagy hallok. Akkor nem kell erőt vennem magamon, kérdezzek, hanem jövök és kérdezek. Akkor gondolatban örömmel és termékenyen foglalkozok kérdésekkel, akár szakmaiak, akár nem. Rááldozom az időmet és fel sem tűnik, hogy ez áldozat lenne. Ha belülre figyelek, akkor az írótársakkal nem azért csevegek vagy találkozom, mert illik, mert régen hallottak felőlem, hanem mert komolyan érdekel, mi jár a fejükben, min dolgoznak, milyen élmények érik őket. Társaságukban örömmel mutatkozom, nem azért, hogy mások rögzíthessék, kinek a társaságában láttak. Könyveiket saját kíváncsiságból olvasom, nem azért, mert elvárás,  hogy negédesen körbedicsérhessem, vagy privátban tudálékosan torkot köszörülhessek, mondván kifelé szépet és jót, befelé a fokkal őszintébbet, mert szakmabeli, mert így fair, összezárunk, saját fajtánk tisztessége... Más blogját csak akkor olvasom, ha épp számomra is érdekesről ír, csak azért minek vitát indítani, statpörgető kommentörvényt generálni, hogy köztudatban tartson? A fránya érdek ezt kívánná, a hiúság csábító karját félretolom.

Csak így érdemes. | Gustav Dore
Keménység és más jóságok

Ismerőstől megkaptam, francnak cseszegetem magamat ilyesmikkel. Nos, önmagam kíméletéből jó még sosem született, ezt eddigi három (nem szó szerint) elfogyasztott terapeutám is igazolhatja. Másnak élem idejét, és ami élesnek hangzik se vág úgy, mint hajdanán, renyheségtől eltelve. Néha felbuzog bennem az igazságérzet, a sulykot is el tudom vetni, másokkal és magammal szemben Figyelmem szelektálódott, felértékelődött. Limitált az időm, amit másokra tudok fordítani. Kell magamra is, a saját műre, képzeletem kies, tágas világára, magam épülésére, és ha csak szórom mindazt, ami adatott, az értékes kinti tapasztalás valami olyanná rohad, ami révén nemhogy többé, de kevesebbé sorvadok.

Megjegyzések