Sorok mögött: illúziók nélkül

Aki kirakja, pusztán tehetségből ér célt?

Ha hazudni kívánsz magadnak, és életre szóló kibúvót teremteni, fogj mindent a tehetségre. Sok követőt fogsz találni, mert a nagy Ő után ez a következő, aminek létezéséről rengetegen meg vannak győződve.

Sokadik felvonás

Szeptember végén újabb cikk bukkant fel, ami nem győzi ismételni, a siker mögött nem a tehetség közhelye áll. Ennek ellenére tartja magát ez a hiedelem, mert remekül marketingelhető, és egy csomó ambivalens és zavaros dolog között tesz látszólagos rendet.
A sorok mögött alkalmian jelentkező rovatában 2016 februárjában már érintettük a témát (akkor leragadtam annál, nem kötelező minden bennünk rejlő lehetőséggel kezdeni is valamit), sőt, 2013-ban kellően szélsőséges hangnemben nyilatkoztam arról, mit is kell tenned azért, véletlenül se tegyél szert új ismeretekre. Azóta letisztult, így lehet igazán előítéletek mentén létrehozott párhuzamos valóságot teremteni, ahol a sikeres emberek biztos mind rendkívüli tehetségek, az átlagot képviselők pedig kiábrándítóan tehetségtelenek.

A tehetségbálvány

Szendi Gábor munkásságát általában kritikával kezelem, viszont a Szárnyakat adni műve elgondolkodtatott. Könyvében nyíltan kijelenti, a tehetség társadalmilag kreált fogalom: nem több laikus hiedelemnél a siker magyarázatára. Valamiért könnyebb azt hinni, aki valamiben kiemelkedő, az szimplán tehetséges, és aki hasonló eredményre vágyik (de nem tartják tehetségesnek) keményen meg kell küzdenie, hogy valami hasonlót összehozzon. Szendi jött, és megírta, az utóbbinak sokkal több köze van az előbbihez, mint azt hajlandóak beismerni.
Könnyű tehetségesnek minősíteni azt, aki sikert sikerre halmoz. Viszont magát a tehetséget nehéz mérni, mert nem jön veled szembe az utcán és nyújtja a kezét, hogy bemutatkozzon. Ennek ellenére megpróbálják, többnyire a sikerek számából igyekeznek mércét felállítani, és ezzel párhuzamosan szépen duzzad a fogalom misztikus légköre, észrevétlenül referenciaalappá szilárdul.  Ettől bolydulnak meg szülők, és adják gyerekeiket sportsuliba/zenesuliba, ha egy kicsit érdeklődőbbnek mernek mutatkozni adott sportág/hangszer iránt.
Való igaz, a gének teremtenek bizonyos lehetőségeket, de abból nem lesz betöltés parancsát sürgető végzet. Magas kamaszoknak nem feltétlenül kell kosarassá válniuk, ahogy egy kreatívabban rajzoló óvodást se kell egyből a képzőművészetire trenírozni.

A tehetségbálvány imádata

Különleges bálvány ez. Gyakorlás nélkül meg se mutatkozik. Lehet, kiválóan kavalozol és járhatnál népi hangszeres fellépésekre. Ám amíg nem fogod kezedbe a hangszert, és nem játszol rajta ki tudja hány órát, sose tudod meg. És még ha ki is derülne, van hozzá érzéked (rokon szóhasználat kedvenc bálványunk, a tehetség leírására), mit sem ér az egész, ha onnantól hanyagolod a gyakorlást, az új technikák elsajátítását, a másokkal való együtt zenélés élményét.
A bálványimádót ez nem érdekli. Szerinte pár fújásról lerí, kinek való a kaval és kinek nem, és az autodidakta szöszmötölések bőven megfelelőek.
Az írás még alkalmasabb arra, hogy mindenkitől függetlenül vég nélküli alkotásban oldalak százait, történetek tucatját gyártsák, és a puszta mennyiség elhitesse az írójával, amit csinál, az jó, értékes, azzal valamit kezdeni KELL. Elég egyetlen pozitív dicséret, és olyan elvárást támaszthat, amitől elhiszi, neki mostantól íróvá kell válnia, és ha eléggé rápörög, bizony nagy eséllyel az is lesz.
Működik ez visszafelé is (idevágó iskolai élmény lehet a tanulót lehülyéző oktató), és innét lehet gyönyörűségesen elvenni az ember kedvét bármitől. Mondd azt egy önismerettel küzdő szerzőnek, hogy úgyse fog ez neked menni, sehol se jelenik meg a könyved, és figyeld, mi fog történni. Ha olyannak mondtad, aki nem bízik magában, szépen beteljesíti ezt a negatív jóslatot.
A fagyi visszanyalhat: amerikaiaknál tapasztaltam, hogy minden valós teljesítmény nélkül osztogatják a dicséreteket. Ilyenkor feltámad bennem a kisördög: némely elfogult ismerős nem ugyanezt teszi az írással próbálkozókkal? Hányan járnak úgy, hogy próbára teszik magukat egy igazi megmérettetésen, és arcul csapja őket a valóság?

A tehetségbálvány ledöntése

Most akkor már jót se mondhatsz senki munkájáról, nehogy elbízza magát? Ugyan. A visszaigazolás rendkívül motiváló. Munkahelyi környezetben, és alkotási folyamatban is. Nézd meg, hogyan ragyog egy gyerek arca, ha őszinte érdeklődést mutatsz a dolgai iránt, és mennyire elkedvetlenít bárkit, hiába teszi a dolgát, vagy tesz extra erőfeszítéseket, elégtelen vagy semmilyen visszajelzést nem kap.
Ezért mernek szerkesztők is úgy nyilatkozni párakról, tehetségesnek tartják. Lehetőséget látnak bennük, úgy vélik, ha fejlesztik magukat, szép eredményeket érhetnek el.
Szívósságot, szorgalmat érdemes dicsérni, nem azt, de jót írtál. Miért? Mert míg előbbi újabb írásra ösztönözhet, utóbbival a szerző leragadhat egy általa kedvelt világnál, stílusnál. Könnyű beleszerelmesedni egy karakterbe, korszakba, főleg, ha ahhoz tömjénező kórus is jár. A siker a szorgalom mellékterméke, nem a célja. Ahol csak az eredményt nézik - jöjjön ki minél több könyved, nyerj nívósabbnál nívósabb pályázaton - ott bejöhet a csalás és a lélektelen teljesítménykényszer.
Kérdezz meg egy szerinted jól menő szerzőt, hányszor koppant nagyot. Meg fogsz lepődni. Túltették magukat a visszautasításon, mert egy ponton túl rájöttek, ők megtettek mindent, a többi nem rajtuk múlott. Ott rág és rombol sokáig a sikertelenség, ahol titkon tudja a delikvens, többet is beletehetett volna a munkájába. Például nem kerültél be a Gabo magyar SFF kötetébe? Ha tisztában vagy vele, milyen hibákkal bíró munkát adtál be, az kudarc. Ha viszont úgy érzed, igenis beletettél mindent, amire jelenleg képes vagy, akkor egyszerűen csak nem sikerült.

Emlegetett ikonok, irigyelt nevek

Bárkire rásüthetik a tehetség címkét, aki szenvedélyes érdeklődés és kitartó gyakorlás révén eléri a céljait. Az ilyen ember számára segít a motiváció, a koncentráció, az erőfeszítés, a támogatás. Azok, akiket most örömmel emlegetsz, akiktől sokat vársz a zsánerben, és akiknek könyvei évről évre ott vannak  a polcokon, szóval ők napi szinten tesznek azért, hogy formában legyenek, hogy hozzák azt a színvonalat, amit a kiadójuk megjelenéssel jutalmaz. Volt idő, amikor képletesen a földhöz vertem magam, miért nem jelent még meg papír alapú könyvem hagyományos kiadói rendszerben, illetve miért nem engem hívnak kerekasztal beszélgetésekre, interjúkra, előadásokra, de akkor pont a lustaságomat dagasztottam. A helyet senki nem veszi el tőlem, legfeljebb én saját magamtól a tétlenséggel és a vélt sérelmeim táplálásával. Mindazt az energiát, amit ebbe a sehová sem vezető önérzet-nyalogatásra pazarolnék, inkább alkotó munkára fordítom.
A szorgalom sokkal fontosabb a tehetségnél. Így fordulhat elő, hogy a szakma által lenézett magánkiadói területről érkező művek szerzői mégis népszerűek, aktívak, tarolnak. A recept egyszerű: folyamatosan csinálják, alkotnak. Jelen vannak, olvasói kört építenek, mindenféle játékot kitalálnak, kőkemény önmarketinget folytatnak. Lelkesek, és ez a lelkesedés áthatja őket. Nézd meg Izolde Johannsen munkásságát. Magánkiadásból indult, és könyveit most már német nyelvre fordítják.
Ennyin múlhat, hogy más értékes gondolatokat, izgalmas felvetéseket író szerző mégsem robban be. Gyakori, hogy az első kötet után elhallgatnak, de néha már ott elvéreznek, megírják végre a tőle várt  (belé látott) átütő erejű regényt. Nem a külső elvárások tartják vissza, hanem ő saját magát.

Az út előtted is nyitva állhat

A feltételes mód direkt, és szándékosan nem azt írtam, mindenki előtt, mert hazudnék. Csak azok előtt áll nyitva, akik kellően edzik akaraterejüket, kitartásukat. Mindig csak a következő lépésre ügyelnek, nem a teljes útra, mert az bárkit visszarettentene, akkora falat. Néha egy nehéz pályázatra, jókora regénybe azért érdemes belekezdened, hogy bebizonyosodjon, van benned akkora bátorság, erő és kitartás, ész, hogy megcsináld. Akkor is, ha végül se kiadási szerződés, se pályázati helyezés nem jön ki a másik végén.
Vésd eszedbe: vannak tulajdonságok, amik tehetségnek tűnnek, közben tanulhatóak. Ilyen az abszolút hallás, a hajlékonyság, és kamaszkoron innen a víz alatt tisztán(!) látás. A savant autista se a spektruma miatt zseni, hanem valamit éveken át megszállottan gyakorol. Az agy rendkívül plasztikus, az IQ változhat.
Az elszántság útját szenvedélyes akaraterővel kövezik ki. Kérdezd meg bármely történelmi regényen dolgozó szerzőt, hányféle forrásból mennyi időn keresztül végzett gyűjtőmunkát. A tudományos fantasztikumban alkotók se spórolhatják meg ezt a kört. Elszántság nincs akaraterő nélkül, de akaraterő lehet elszántság nélkül, és hajlamos kimerülni. Az akaraterő rövidtávú céloknál lesz fő hajtóerőd, az elszántság a hosszúaknál. Szóval miféle tehetségről is beszélünk?

Ha mások meglátására is kíváncsi volnál
(a lista folyamatosan frissül)

Megjegyzések