Az írás a mindened?

A napjaid nagyobb részét ez tölti ki? Alig várod, hogy írj? Amikor nem írsz, akkor is a folyamatban lévő, vagy a következő sztorin agyalsz? Úszik a házimunka, a legtöbb határidős tevékenység? Inkább írsz, semmint a barátaiddal, rokonaiddal, családoddal légy? Azt se tudod, mikor adtál enni a házi kedvencednek utoljára? Talán azt sem tartod számon, hogy hányszor eszel, iszol, vagy mész ki a vécére az ihlettől elsodorva? A pihenőnapod, szabadságod csúcspontja, ha leülhetsz alkotni? Úgy véled, hogy minden perc, amit nem írással töltesz, elvesztegetett idő? Ez okoz igazán örömöt a számodra, minden más másodlagos? Szerinted ez nagyon is rendben van, nincs vele semmi probléma? Pedig elképzelhető,  hogy függő vagy...



2009 óta nem írok regényt. Semmilyent. Az oka a függőségtől való félelem. Volt életemnek egy olyan szakasza, amikor az írás közel sem azt a célt szolgálta, mint ma. A túlélésemhez kellett. Megőrültem azért, hogy ne őrüljek meg.  Friss diplomásként nem sikerült állást szereznem, rettenetesen megviselt. A képzelet birodalmában kerestem menedéket.
Legalább napi nyolc órában a billentyűzetet nyüstöltem és írtam, írtam, írtam. Három hónap alatt összehoztam egy 2 177 706 (kétmillió-százhetvenhétezer-hétszázhat) leütésű regényt (szóközökkel). És ez csak egy mű volt, jött sorban a többi. Többnyire fantasy, néha ugyan azon a világon játszódott csak másképp. A minőség mindegy volt: harmatos kezdőként még nem tartottam ott, erre ügyeljek, és nem is érdekelt annyira. Más írókkal nem vettem fel a kapcsolatot, pedig volt netem. Pályázatok se érdekeltek. Csak írni akartam, vég nélkül.
Ha bevásárolni mentem, akkor is azon töprengtem, kivel mi fog történni, milyen eseményt szeretnék bevinni, hogy nézzen ki egy erdő, vagy egy szobabelső. Ha valami beugrott éjjel 11-kor, akkor bekapcsoltam a gépet, és alkottam. Ha vonaton vagy buszon utaztam, biztosra lehetett venni, mialatt én kibámulok az ablakon, akkor a történeteimről homlok-mozizok.


Azt mondják, akit elkap az ihlet, az teljesen normális. Egy adott mű idejére természetes az efféle szenvedély. Csakhogy szerintem a szenvedély - benne van a nevében - egyfajta szenvedés. Egy bizonyos időn túl nincs semmi egészséges abban, ha beszippant a saját világom. Felborul az egyensúly, és irtó nehéz kikecmeregni az elme teremtette légvárakból.
A függés választás kérdése, nem csak úgy hopp, belekerültem, hogy aztán ujjal mutogathassak a külső körülményekre. Túlzásba vittem az írást, kiszorított majdnem minden mást. Szó szerint uralni kezdte az életemet. Egy konyhapszichológus is hamar összerakja, mért fordulhatott ez elő.
Inkább eltávolodtam a valóságtól, semmint szembe kelljen vele néznem és megoldanom. Az elitista, írói képzettársítás nálam szerencsére kimaradt, eszem ágában sem volt arra gondolnom, hogy én most művész vagyok és elkapott az alkotás nemes és kívánatos őrülete.
A mánia akkor is tartott, mikor végül lakóhely változtatás után sikerült állást találnom. Egy jókora lelki shut down kellett ahhoz, hogy észbe kapjak, és felismerjem, a regényírás buzgalma nálam menekülés. Segített elfelejteni, elrejteni a sérelmeimet, fájdalmamat.


Nem titkolom, hogy jártam terápiára. Ott szépen kibontottuk ezt is, és rájöttem, nem kell abbahagynom az egészet, csak mértéket kell tartanom és új okot meghatároznom azért, miért alkotok. Nem valami ellen, hanem valamiért érdemes ezt csinálni. Mégis, a sok, számomra érdekes ötlet novellába öntése során felmerült bennem, fogok-e még valaha regényt írni. Merjek-e. Mert az még több jegyzetet, még több elmélyülést kíván meg. És az elmélyülés nem áll messze a beszippantástól...
Talán próbára kéne magamat tennem. Elvégre nem vagyok ugyan az az ember, mint 2009-ben, a novellákkal se jártam úgy, hogy egyikből  a másikba lovalnám magamat. Általában arra fogom, hogy mért nem írok újra regényt, mert nincs regénnyi ötletkupacom, amit összeszőhetnék. Meglehet, ez nem is igaz, csak meg sem próbálom, nem merek belevágni, hogy a mostani ötleteimet összefésüljem eggyé.
Mert mi van, ha újra megtörténik a baj.
És mi van, ha nem?
Egyre gyakrabban kérdezem az utóbbit. A döntés rajtam áll...


Megjegyzések

  1. Először is le a kalappal, hogy ezt így beláttad, leírtad, megértelek és tisztellek érte.

    Másodszor: ismerem. Vagy húsz éve jelen van az én életemben is, összesen tán két év megszakítással. Talán nem ilyen végletesen. A homlokmozi, boltba menet íráson töprengés meg a többi megvan, de azért a gyerekek nem maradnak éhesek, és van mit felvenniük.

    Volt erről régebben egy cikk Aranymosáson, hogy mi történik ilyenkor, mi a normális, mennyire megy át rajta mindenki. Emlékszel rá? Ha gondolod, megkeresem és belinkelem.

    Puszi:
    Kae

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. *két megszakítással, nem két év :)

      Törlés
    2. Az a cikk érdekelne, mert nem emlékszem, hogy olvastam volna és kíváncsi vagyok a tartalmára. És legalább olvashatnék róla, hogy mások hogyan élik/élték ezt meg.

      Törlés
  2. Köszönöm, hogy olvashattam... Igencsak elgondolkoztatott, pontosan mostanában foglalkoztat ez a téma - írni, hogy egy képzeletbeli valóságban legyünk, vagy pedig élni az életet. Vajon a kettő kizárja egymást? Vagy ha egyensúlyban vannak, tudják-e egymást segíteni?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szerintem a kettő nem zárja ki egymást, csak a mértéket kell eltalálni, amikor a képzelet nem nyomja el a valós életet, sem pedig a valós élet nem öli meg a képzeletet. A túlzottan fantáziába burkolódott élet ugyan olyan káros lehet, mint akinek csöppnyi fantáziája sincs.

      Van olyan nézet, ami szerint könyvet olvasni vétek. Mindazt az időt, amit a sztori révén a képzelet birodalmában töltünk, inkább valós élmények keresésére és megélése fordíthatnánk. Ezzel néha egyet értek, másszor viszont nem. Története válogatja :)

      Törlés
  3. "Van olyan nézet, ami szerint könyvet olvasni vétek. Mindazt az időt, amit a sztori révén a képzelet birodalmában töltünk, inkább valós élmények keresésére és megélése fordíthatnánk. Ezzel néha egyet értek, másszor viszont nem. Története válogatja :)."

    Hát jó nagy dinnye volt aki ezt kitalálta, legalább olyan végletes nézet, mint a képzelet világában való önfeladás.
    Miért, ha elmerülök a valós élmények keresésében az mennyivel kevésbé szakít el a valóságtól? Az mennyivel tart jobban a valóság talaján, ha mondjuk extrém sportokkal töltöm ki az életem, mindennap állatra iszom magam, az éjszakákat diszkóban töltöm és minden nap más prostituáltat viszek ágyba, hétvégente meg önkéntes tűzoltó vagyok? Ha valaki ezer fokon ég a nagy élménykeresés közben az normális? És akkor mit mondjon az egyszeri tibeti ember akit 30 évet börtönben töltött az életéből kínai átnevelő táborokban a semmiért? Mi van azokkal a nyomorultakkal és megnyomorítottakkal akiknek -valamilyen okból- rémálom a valós életük, akiknek a szürke kispolgári élet veszik a képzelet birodalmába, akik sírnának a gyönyörtől ha egyáltalán tudnának olvasni, vagy olyan körülmények között élnének hogy egyáltalán legyen mit olvasni?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én nem ítélem el azt, aki így vélekedik. Szíve joga, ki vagyok én, hogy bíráljam? A szélsőségek is személyenként változnak, mert ami nekem mondjuk az, másnak korántsem.

      Nem ismerek extrém sportokat űző személyt, sem a többi, példában szereplőt, így nem tudok azonosulni velük (és mindegyikükkel), hogy tudjam erre a választ, erre nem az én tisztem felelni. A személyes vélemény pedig nem igazság, hogy értelme volna megfogalmaznom. Meg kéne kérdezni egy érintettet, hogy ha más nem, az ő életére, esetére rálátásunk legyen.

      Törlés

Megjegyzés küldése