Hasonmások


Hatásvadász leszek, mint ahogy a filmeknél szokás: a történetet valós esemény ihlette.


Hasonmások


Még le sem vettem a csizmámat, de az asztalnál újságot olvasó apám máris nekem szegezte a kérdést:
–Na, hogy sikerült az állásinterjúd?
– Várd már meg, amíg leül a gyerek! – szólt rá anyám.
Én, a gyereknek nevezett harmincas tettetett nyugalommal megszabadultam a nyakam köré tekert sáltól és a fél pillanattal ezelőtt fogasra akasztott kabátom ujjába tömtem.
– Semmi extra. Olyan volt, mint a többi.
– Megkaptad a munkát?
Nagyot sóhajtottam:
– Apa, ez nem úgy van már, mint a régi világban. Itt nem mondják meg azonnal az eredményt. Majd egy héten belül értesítenek.
Ajka kétkedően megrándult, nyilván nem ezt akarta hallani. Az arcára volt írva, nem hisz nekem. Szerinte, aki jó benyomást tesz másokra, annak egyből megmondják, ha fel akarják venni, csak a többi, alkalmatlan jelentkezőt hajtják el efféle felelettel.
Anyám a tűzhely körül sündörgött, a konyhát betöltő illatok szerint paprikás krumplit készített.
– Mégis, milyen volt? Kivel beszéltél?
– Az igazgatóval.
– Hallod, Bandi? – bökte meg anyám az apám vállát. – Egyenesen vele! Hát nem kért meg maga helyett valami fiatalt a személyügyről?
– Nem, gondolom a saját szemével akarta látni a jelentkezőket.
– Sokan voltak?
– Mondjuk. Lehettünk vagy tizenöten.
– És, mit mondasz? Ha sikerülne, tudnád csinálni a munkát? – simította ki a lapokat apám. Szemöldöke alól kivillanó fekete szemét végig rajtam tartotta.
A vállamat rángattam, kerültem a pillantását.
– Talán.
– Most igen vagy nem?
– Az attól függ. Elég kevés bért ajánlottak, és maga a munka se egy nagy show.
– Azt ugye tudod, hogy a válogatásnak is van egy határa?
Hallgattam. Leültem egy székre és szándékosan a csizmám zipzárjával matattam. Megfogadtam, hogy nem csapok patáliát, és megőrzöm a nyugalmamat.
– Hagyjad már, ő tudja, hogy mit szeretne! – kísérelt meg anyám puhítani a helyzeten, de szinte tudtam, hogy ezt apám nem hagyja ennyiben.
– Múlt héten is ezzel jött haza, meg azelőtt is.
– Most legalább behívják interjúkra, azelőtt idáig se jutott el.
– Hiába jut el, ha válogat a kisasszony!
– Apa, te sem akarhatod, hogy olyanra mondjak igent, amit utálnék.
Ezt hallva mérgesen felállt:
– Te mindenre ezt mondod! Ha a bér stimmelne, akkor a munkakör nem tetszik, ha a munkakör jó, akkor a távolság miatt nyavalyogsz! Tudod egyáltalán, hogy mit akarsz? Másfél éve, hogy hazaköltöztél, akarsz te egyáltalán dolgozni?
– Bandi, mért ne akarna? – vágott közbe anyám. – Látod, hogy egyik interjúról megy a másikra!
– Megy, de minek, ha mindig ilyen fancsali ábrázattal jön vissza? Ablakon kidobott pénz!
Az ígéretem eddig tartott. Anyám villámhárító szerepe nem jött be, dühösen felpattantam:
– Tudod, az van, hogy nem akarok nap, mint nap undorral felkelni és olyan munkát végezni, amit ki nem állhatok!
– Mi, te azt várod, hogy majd egyből az öledbe hullik a tökéletes munka? Hol élsz, kislányom? Valahol el kell kezdeni, nem úgy megy az! Harmincegy vagy, igazán tudhatnád, hogyan működik a világ!
– Hát persze, hogy tudom! Kényszerből mindenki bevállalja a lélekölő, szakképzettséget nem igénylő szalagmunkákat, aztán meg nyavalyognak, hogy a munkáltató mennyire kizsigereli őket! Kösz, de nem akarok roncs lenni!
– Akkor maradsz itthon? Tartsunk el mi? Hát meddig lehet ezt tűrni?! – kiáltott fel apám. – Felnőtt nő létedre nem szégyelled magad?
Égett a pofám. Nagyon is tisztában voltam azzal, mennyire kínos, ha egy korombéli anyagi okokból a szüleivel él. Szégyelltem, és nagyon rosszulesett, hogy nemcsak idegenektől, de a saját apámtól is ezt kapom vissza.
– Andrisnak is megengedtük, hogy az iskola után itt lakjon egy évet, neki is belefér – szólt közbe anyám.
– Csakhogy ez már nem egy év, lassan kettőnél járunk! – vágott vissza apám.
Andris, az öcsém valóban végigcsinálta már ugyan azt, amit én. Akkoriban egyetemre jártam, fogalmam sem volt arról, neki mit kellett, vagy mit nem kellett kiállnia ebben az egy évben.
– Egy kicsit bízhatnál már abban, hogy tudom, mit csinálok! Nyugodj meg, én se szívesen vagyok itt, és amint lehet, elhúzom innét a csíkot! – feleltem és felrobogtam az emeletre. Közel jártam a síráshoz, jobb szerettem volna egyedül kiborulni.
Régi történet ez már apám és köztem: túlzottan is emlékeztettem reményteli, fiatalkori önmagára.

Megjegyzések

  1. De legalább jó novella lett...

    VálaszTörlés
  2. Remélem, újabban már nem kell efféle frusztrációkat megélned...
    Végül is laboros vagy, vagy mi, tulajdonképpen olyan munkaterületen vagy, ami összefügg a diplomáddal, vagy legalábbis úgy gondolom, hogy mikor a melót megkaptad, nem a szárnyaló kreatív fantáziád és a kiváló íráskészség döntött melletted, hanem az általános biológus diploma megléte, ha nem tévedek.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Konkrétan ilyen eset és ebben a formában nem történt velem, ez több összeollózása, halmozása, sarkítása egy sztoriban. Ez nem szó szerinti tükrözés, hanem ihletett részlet.
      Nos, a magánéletem eseményeit meló fronton se szívesen tárgyalnám itt ki a blog keretein belül, legyen elég annyi, igen, a diplomámhoz köze van :)

      Törlés

Megjegyzés küldése