Öröklány

Megbocsátani valakinek nehezebbnek tűnik, mint ahogy néha képzelem. Pláne akkor, ha valaki az én mércém szerint nagyot vét, megsért vagy megharagít. Nem tartom magam haragtartó embernek, a hosszadalmas fortyogásban sem értelmet sem célt nem találok.
Művem főszereplőjére több csata is vár, amit meg kell vívnia az életben ahhoz, érett és felelős gondolkodású emberré váljon; mindeközben azt is jó, ha szem előtt tartja, nem a legkifizetődőbb gyávának lenni. Egy rossz döntés barátságokat zúzhat szét...

 Öröklány



– Nekem te ne mutass meg semmit! Ne keress, ne hívj, azt is felejts el, hogy létezem! Hallani se akarok rólad többé! – sziszegte Gabi a képembe, aztán hangos csattanással bevágta maga mögött az ajtót. Beleremegett abba az ablak, a polcon álló dísztárgyak egyike és én is. Kővé dermedve, égő arccal álltam a szoba közepén, tanúm az egykedvűen ketyegő ébresztőórám maradt. Ez a három mondat egy világot omlasztott bennem össze: az önmagamról kialakított világ légvárát.
Egy héttel ezelőtt semmi jel nem utalt rá, hogy így össze fogok veszni a legjobb barátommal. Nagyban azon töprengtem, hogy miképpen teszek eleget egy alkotótársam javaslatának:
– Írhatnál egy erotikus verset!
– Tessék? – kaptam fel a fejemet két irodalmi blog között félúton járva. Az egyiken épp a szépirodalmat ütköztették a fantasztikussal, a másikon pedig az idei irodalmi Nobel-díjas szerző művét és munkásságát járták körbe. Elvileg képeket kellett volna keresnem, amit a következő irodalmi esten kivetíthetnénk projektorral, ám mivel beszélgetőtársam elmerült az újság közéleti rovatában, lazításként böngésztem kicsit.
– Annyi mindenről írtál már! – fogott bele Dániel, aki első verseim megjelentetésénél is bábáskodott. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy nemcsak szakmailag, de a magánéletben is baráti viszonyt ápoltam a helyi alkotókör hatvannégy éves vezetőjével. – Olvastam tőled fájdalomtól sajgó verseket, örömöt sugárzó költeményeket, rímekbe öntött kritikát, csavarosan megkomponált szurkálódó sorokat, de erotikáról vagy szerelemről szólót sosem.
Azt hittem, ennél valami komolyabbról lesz szó, így megnyugodva visszahajoltam az ölemben tartott laptop képernyőjéhez. Dánielnek gyakorta voltak hirtelen támadt ötletei, és az efféle szikrák hamar kihunytak. Úgy véltem, ez is egy közülük.
– Túlzol. Tavaly elszavalták a Kultúra Napja alkalmából a Tenger a cseppben című írásomat. Ha jól emlékszem, az szerelmes vers volt.
Dániel nem adta fel. Félretette a kezében tartott napilapot, és a szék reccsenésétől kísérve közelebb hajolt hozzám:
– A szerelem vágya valóban jelen volt benne, de csak érintőlegesen. Érdekes módon sosem láttam tőled vonzalom hevében fogant művet. Sőt, a kamaszkori verseidben sem bukkantam szerelmi bánattal telítettre. Most, hogy belegondolok, ez elég érdekes. Középiskolásként nem volt olyan nap, hogy ne epedtem volna valakiért vagy ne ért volna egy szerelmi csalódás.
– Én akkoriban tanultam, nem a fiúk után járkáltam… Alig emlékszek valamire, eljárt felette az idő.
A fejét ingatta:
– Az első szerelmet senki sem felejti el, Judit. Maholnap betöltöd a harmincat, biztos átélted már. Szerintem művészként nem engedheted meg azt a luxust, hogy kirekeszd az olvasóidat az életed bizonyos lényeges szakaszából.
A művész szó elhangzásakor grimaszolva csuktam le a laptop fedelét. Dániel és én gyakran elvitázunk azon, kit és miért tartunk művésznek, azon belül pedig írónak vagy költőnek. Ő előszeretettel nevezett művésznek, pusztán azért, mert versfaragással ütöttem el néha az időmet. Ha nagyon ihletett állapotba került, a költőnő kifejezéstől sem riadt vissza, pedig ismert annyira, hogy tudja, irtózom a címkéktől.  A címkék önmagukban is egyfajta elvárást hordoztak, és én nagyon utáltam, ha külső nyomásra meg kellett felelnem egy másik ember fejében élő ideálnak.
 – Nem értek egyet veled. Épp ellenkezőleg: az alkotónak joga van eldöntenie, hogy hová enged betekintést.
– Igazán nem értelek. Te sem tagadhatod, hogy minden egyes verseddel kitárulkozol. Érdekes, a bánatod, a világképed sorok közé rejtését nem tartod soknak, de az erotikától elzárkózol. Szerintem megijedtél.
– Nem is! – tiltakoztam, de Dániel mosolyogva bólogatott.
– Szerintem meg igen. Félsz lemerülni a mélybe, hogy újra átéld, mi lapul benned. Talán nem is kell annyira alászállnod, elvégre ott a barátod, nem?
Fáradtan sóhajtottam, ismerős lemezt raktak fel. Egy korombeli nőtől minimum elvárták, legyen valakije.
– Nem, épp nincs senkim. Nem mintha a magánéletemet akarnám egy versben kiteregetni.
– Ez a szép a mi szakmánkban: egy érzést kifejezni egyszerre átlényegült teremtés és a valóság megszemélyesítése. Ott rejtezel benne, de nem teljesen te vagy. Vagy ha mégis: azt az olvasó sosem tudhatja mennyire, csak te, aki a verset írtad. Mellesleg ha nincs senkid, pláne írj az erotikáról! Az elfojtott vágyak, és azok megélése izgalmas téma. Véleményem szerint olyasfajta kihívás lenne számodra, amit bolond lennél visszautasítani.
– Te most viccelsz – tagoltam a szavakat.
– Nem én! Két hónap múlva itt a Valentin-nap, akár ott is bemutathatnánk a művedet!
Dániel szeme már ragyogott, és mialatt azt ecsetelte, milyen műsorral készülhetnénk a szerelem ünnepe alkalmából, én azon töprengtem, hogy úszhatnám meg ezt az egészet a legkönnyebben. Még az irodalmi esten se voltunk túl, de az alkotókör vezetője máris valentini szárnyakra kapott!
Azt reméltem, hogy barátnőm, Gabi majd megértő lesz velem. Elsiettem hozzá a kozmetikába, és mikor előadtam Dániel legújabb agymenését, kinevetett:
– Ha az öreg sikamlós verset akar, add meg neki! Addig úgy sem száll le rólad, amíg ki nem présel belőled egy nyúlfarknyit! Te vagy az ő művésznője!
– Ne kezdd! – szóltam rá, de Gabi csak nevetett.
– Most hunyd le a szemed, felteszek egy arcpakolást.
Kényelmesen elhelyezkedtem a székemben és engedelmeskedtem. Gabi lágy mozdulatokkal langyos kencét vitt fel a bőrömre.
– Bárcsak mást fárasztana az ötleteivel! Ma három órán át idétlenebbnél idétlenebb képeket kellett végignéznem vele az estre. Ő vonzódást érez a kollázsos, idézetekkel teletűzdelt giccsekhez, és fanyalgott a fekete-fehér fotók láttán.
– Így jár az, aki az alkotókör üdvöskéje: minden piszlicsáré dologba bevon.
– Mit mondtál, mi vagyok? – tudakoltam kíváncsian, de Gabit nem verhettem át.
– Ne add az álszerényt! Nincs olyan helyi kulturális rendezvény, ahol ne olvasnák fel egy versedet. Szerintem a szíved mélyén élvezed, hogy a figyelem középpontjában lehetsz. A fontosság isteni érzés!
Elpirultam a pakolás alatt. Leleplezett. Valóban örültem, hogy Dániel felkarolt, és egyengette az utamat. Kicsit szégyelltem is a bennem munkálkodó hiúságot, ezért igyekeztem másfelé terelni a beszélgetést:
– Ez mind szép és jó, de azt szeretném, ha más is lehetőséghez jutna, nemcsak engem favorizálna. Olyan nehéz Dánielre hatni!
– Mondj nemet!
– Az nála kizárt!
– Látod, ezt elhiszem. Képtelen lenne elviselni, hogy nem fürödhet melletted a mellét düllesztve a helyi média reflektorfényében – mondta rosszmájúan. – A fejem tenném rá, hogy valahányszor egy alkotóköri tehetség helyezést ér el, ő ott terem és nem győzi hangsúlyozni ebben a maga szerepét. Akármivel áll elő, azt fogja híresztelni, ő adta az alapötletet, vagy, hogy ő már akkor látta, mekkora tehetség, amikor az illető még kettőig se tudott számolni.
– Te kifognál rajta, nem bírja az éles nyelvedet.
– Ugyan, nekem semmi közöm Dániel alkotói holdudvarához.
– Lehetne. Tudom, hogy remek karcolatokat írsz. Összedobhatnál helyettem egy csípős, csattanós verset az erotikáról.
– Ugyan mért kínlódnék rímfaragással?
– Te számtalan férfit elfogyasztottál már, bőven lenne honnét merítened.
– Kösz, Juca – felelte a legcsekélyebb lelkesedés nélkül.
Beharaptam az ajkam, kinyitottam a szemem és bocsánatkérő pillantást küldtem felé.
– Jaj, nem úgy gondoltam!
– Freudi elszólás, ne szabadkozz. Amúgy megszoktam – nyomott a kezembe egy puha kendőt, hogy megszabadulhassak a pakolás maradékától.
Rosszul esett, hogy ezzel a kijelentéssel engem is azok közé sorolt, akik rendszeresen megbántották. A beállt csendben a fiókba túrt, mintha keresne valamit. Egy idő után csak megszólalt:
– Na, és tudod már, hogy miről fogsz írni?
– Honnét veszed, érdekel Dániel ajánlata?
– Onnét, hogy máskülönben nem beszéltél volna róla és nem akarnád minden áron énrám tukmálni a lehetőséget.
Bosszantott, hogy ennyire belém látott, nagyot sóhajtottam:
– Egy magányos nő  erotikus frusztráltsága szerintem elég semmitmondó kiindulási pont.
– Épp ellenkezőleg. Rengeteg sorstársadat mellőzöd az utcán nap mint nap. Azt hiszed, csak mert valaki házas és gyereket nevel, nem érezheti magát magányosan? Ha ez igaz lenne, akkor sose váltam volna el az első férjemtől.


A válás olyan terület volt, amiről Gabi ritkán mesélt önszántából, és nem véletlenül. A település lakói, ahol azelőtt lakott, szabályosan kiutálták, mert az egy dolog, hogy elhagyta a férjét, de volt szíve két kisgyereket is hátrahagyni. Ez olyasmi, amit egy anyáról el sem szabad képzelni. Vagy ha mégis, az a nő többé nem használhatta magára az anya jelzőt.
– Hogy jutottatok el a válásig? – kérdeztem tapintatosan. Ő tűnődőn az üzlet ablakához állt, belebámult a szitáló hóba.
– Lassan. Nagyon lassan. Évek kitartó munkájával. Első alkalommal még tenni akartam valamit kettőnkért. Volt akkoriban egy anyukákból álló baráti társaság, akikkel összejártam, és ők adták az ötletet, hogyha lenne egy babánk, minden megváltozna. Ő összehozna bennünket, őérte már kitartanánk egymás mellett.
Furcsa súly telepedett a mellkasomra, ahogy Gabi boldogtalan vallomását hallgattam. Nyomasztott. Muszáj volt megszólalnom, nehogy túlzottan rám telepedjen:
– Erre te?
– Így született meg a kislányunk, Dóra.
A kislány neve kimondásakor mosoly suhant át az arcán. Nem is értettem, ha szereti, akkor hogy volt szíve ahhoz, lemondjon róla. Az egész nem tartott tovább egy pillanatnál, utána ismét kifejezéstelenné vált az arca:
– Azok az anyák tévedtek. Minden rosszabb lett. A férjem a fejemhez vágta, pont akkor kellett teherbe esnem, amikor közölni akarta velem, hogy el szeretne válni, mert beleszeretett valaki másba.
Csak úgy ömlött belőle a monoton vallomás a terhessége szorongásáról, a szülés utáni év nyugalmának illúziójáról, az újabb nagy összeveszésről, túlfűtött kibékülésről, a második nem kívánt baba megfoganásáról.
– És tudod, hogy mi volt ebben a legrémesebb? – fordult felém. – Hogy a nők, akiket a barátaimnak tartottam, akikről azt hittem, jót akarnak nekem, olyanokat duruzsoltak a fülembe, hogy ez az élet rendje. Adjam fel a vágyaimat, alkudjak meg ezzel a tarthatatlan helyzettel. Már anya vagyok, és aki anya, az lemond magáról, mindenét a gyerekeinek áldozza. Mindenét. Ők is ezt csinálják, nekem is ezt kell. Nem fért a fejembe, hogy várhatták azt el tőlem, hogy a kislányaimnak egy nyúzott, kiégett, boldogtalan nőt kell bámulniuk az életük hátralévő részében, aki hetente háromszor veszekszik az apjukkal. Mikor ezt előadtam nekik, úgy néztek rám, mintha kvantumfizikáról mesélnék. Azt kérték, ne csináljak őrültséget. Csakhogy amire kértek, az volt őrültség: én hittem, hogy másképp is lehet élni. Sőt, másképp kell élnem.
Felkavart, amit hallottam. A szívem mélyén helytelenítettem a választását. Nem fért a fejemben, hogyan juthat idáig két ember, akik szerelmesen mondták ki az igent az oltárnál.
– Hogy voltál képes szembemenni a szokásokkal? – kérdeztem, és hőn reméltem, hogy nem hallja ki a hangomból az enyhe elképedést. Azt eddig is tudtam, mit tett, de a részletekkel csak most kerültem tisztába.
– Vakmerőn. Egy percre se álltam meg, nehogy meginogjak és visszacsináljak mindent. A lehető leghamarább elköltöztem otthonról, és ügyvéd révén azt is elintéztem, hamar lemenjen a válás. Nem garasoskodtam, mert akkor évekig pereskedhettünk volna. Egy időre minden kapcsolatot megszakítottam velük és most is csak karácsonykor látogatnak el hozzám a lányok. Az exem időközben Németországba költözött, mintha szántszándékkal így akart volna keresztbetenni a láthatásnak.
Megrázta a fejét, halványan elmosolyodott:
– A kelleténél többet meséltem, ne haragudj. Most már legalább tudod, miért ne bízd rám a versed megírását.
Pedig Gabi nem is sejtette, hogy adott nekem egy ötletet. Olyat, amit hazaérve azonnal ki kellett magamból írnom. Az elején meg kellett torpannom egy fél pillanatra, annyira remegett az izgatottságtól a kezem. Kevésszer fordul velem elő, hogy egymás után ugrottak elő a rímek, és a Gabi ihlette mű pont ilyen volt. Vad selyemként ömlöttek a szavak az ujjamba, onnét a klaviatúrára, fel a digitális papírra. Addig róttam a sorokat, míg egy komplett, három énekből álló költemény nem született.
Elhűltem: ihletettségem kiemelkedett az eddigiek közül. Dániel szerint is, akivel madarat lehetett volna fogatni, amikor megmutattam neki az irományomat.
– Látod, ezt nem néztem volna ki belőled: felülmúltad önmagad – bólogatott elismerően, és én felvidulva tettem fel alkotásomat a blogomra.
– Látod, ezt nem néztem volna ki belőled: alulmúltad önmagad – préselte össze sápadt ajkait Gabi, amikor bejelentkezés nélkül megjelent a lakásomon.
Először semmit se értettem. Se a feldúlt pillantását, de a gesztusaiban rángó feszültséget.
Bárgyún nézhettem, mert elhalkult és sziszegve leteremtett:
– Ne merj rám úgy nézni, mint egy ma született bárány! Azt hittem, te más vagy, és elfogadsz olyannak, amilyen vagyok! Erre kiderül, te állsz az ítélkezők élén és van képed a véleményedet versbe foglalni?!
Élő villámcsapásként állt az előszobám közepén, moccanni sem mertem. Kerestem a szavakat, de csak hebegés jött belőlem:
– Mi… miről beszélsz? Melyik versem?
– Ugyan, Judit! – csattant fel! – Fejezd be ezt a játékot! Nagyon jól tudod, hogy arról a művedről van szó, amiben a szenvedély egyszerű embereket megrontó métely, és olyasmikre veszi rá őket, ami bűn! Kiforgatja sarkaiból a hagyományokat, megbolondítja a tisztes anyák fejét, akik engedve a kísértésnek maguk mögött hagynak férjet, önnön méhükből szakadt gyermekeket! Rémlik-e már, hogy az egész nyavalyás írás rólam szól? Rólam, és a korlátoltságodról, a meg nem értésedről? Egyszer ugorhattál volna meg egy méltó akadályt, és te visszarettentél! Eladtad a lelked: azt mondtad el, amiről tudtad, hogy értő fülekre fog találni! Kiszolgáltad a közízlést, nem mertél újítani, felülemelkedni! Gondolkodni nem divat, csak helyesen gondolkodni! – kiáltotta, zengett tőle a ház.
A fülem tűzforró volt, bárcsak megnyílt volna alattam a föld. Most esett csak le, hogy akkor követtem el életem egyik legnagyobb hibáját, amikor Dániel dicséretétől eltelve azon melegében feltettem a netre a verset, ahol Gabi is megtalálhatta. Könnyű dolga volt: feliratkozott a blogom hírlevelére…
– Sajnálom, nem ezt akartam – mondtam halkan, rekedten.
Gabi megvetően végigmért:
– Egy szavadat se hiszem. Ha igazat beszélnél, eszedbe se jutott volna boldog-boldogtalannak mutogatni a versedet. Mert nem azzal van a baj, hogy nem értesz egyet velem, elvégre az igaz barátok körbedicsérés helyett őszinték egymással, hanem hogy még világgá is kürtölöd! Ezek után barátnak mered magad nevezni? Mikor alázza meg így egy ember valakit, hm?! Mért nem voltál képes a saját életedből meríteni ahhoz, hogy összehozz egy vacak verset?
– Azért, mert ez nekem nem megy! Az én életemben fikarcnyi erotika, vagy szenvedély sincs! – vágtam vissza.
– Olyan nincs, mindenkinek része van benne, pláne, ha már harminc éves!
Homlokom gyöngyözött, mégis a hidegtől reszkettem, ahogy kitört belőlem:
– Hát tévedsz! Ahogy te, úgy mindenki más azt hiszi, túl vagyok egy-két kalandon, pedig olyan szűz vagyok, mint ahogy az ég kék, és nem keveredtem semmiféle illetlen viszonyba egyetlen férfival vagy nővel sem! Még mielőtt megrökönyödnél, hogy fordulhatott ez elő, akkor közlöm veled, hogy bennem még van tartás és illem!
– Micsoda? Hogy akarsz te bárkivel is megismerkedni, ha a halálnak tartogatod magad?
– Nem a halálnak, csak az arra méltónak! Mert én még hiszem, hogy a párkeresés nem hálószobapróbák sorozatán keresztül vezet!
– Á, nem akarsz áldozatot hozni! Ez tudod mi? – Lépett oda hozzám, és mutatóujjával durván megbökte a mellkasom közepét: – Gyávaság! Könnyű szentnek lenni, ha nincs mit vesztened! Nem mersz véteni, nehogy fájjon! Nehogy tanulj valamit magadról és a világról! Biztos elteltél attól, hogy te milyen tiszta és erkölcsös vagy, mindenki más meg romlott! Sütött a versedből, hogy a lelked mélyén milyen is vagy te! Megragadom a lehetőséget, és elárulom, hogy nagyobb képmutató vagy, mint én a rovott múltammal!
Összerándultam a véleményét hallva, harag lobbant bennem és visszavágtam:
– Azt ne mondd, az a helyes és követendő példa, hogy mindenki, aki mélyponton van, fogja magát és hagyja ott a szeretteit!
Élesen felnevetett, ilyen hangja lehetne egy varjúnak is, ha tudna emberi mód kacagni.
– Te is csak ennyit fogtál fel az egészből, mi? Egy szóval sem bíztattam senkit, hogy kövesse a példámat. Ha csak tehetem, lebeszélek másokat arról, idáig fajuljanak a dolgaik. Önismeret, Juca, önismeret a kulcs! Mert ha magad nem ismered, hogy képzelheted, majd jól választasz párt? Ha csak egy paraszthajszállal több eszem lett volna, jobban megnézem, kinek mondok igent! Nem vettem komolyan a választásom súlyát, meg is lett érte a büntetésem! És te sem figyelsz oda a saját elzárkózásod, finomkodásod lehetséges következményeire. A pokolba vezető út jóindulattal van kikövezve: csak nehogy a te ideád is ide vezessen!
– Hiszem, hogy nem fogok úgy járni, ahogy mondod! Majd meglátod!
Ez volt az a pont, ahol Gabi undorral az arcán egyet hátrébb lépett:
– Nekem te ne mutass meg semmit! Ne keress, ne hívj, azt is felejts el, hogy létezem! Hallani se akarok rólad többé!
A többi pedig már történelem. Összetörve, meggyötörve roskadtam le az ágyamra és kisírtam a szememet. Gabi szavai elevenembe vágtak és rettenetesen szégyelltem, hogy nem mertem arról írni, amiről leginkább kellett volna: önnön szenvedélymentes, tartózkodó életemről. Más történetét állítottam pellengérre, és amilyen heves érzés töltött el akkor, amikor létrehoztam a sorokat, most olyannyira restelltem, hogy egyáltalán megszületett az a három ének.
Az irodalmi estre nem mentem el. Azt hazudtam Dánielnek, lebetegedtem. Azt kívántam, bárcsak valóban úgy lenne. Bűnöm vájjon a húsomba, mérgezzen meg és szenvedjek. Legyen magas lázam, heverjek gyengén a takaróm alatt, csak ne fájna ott bent oly nagyon. Bármikor lecseréltem volna a lelki kínt a testire.
Én, az örökké könnyebb utat kereső.
Kivételesen nem nyílt előttem alternatíva. Se egy váratlan esemény, ami elterelte volna figyelmemet a tettemről, se más. Szégyenkezve töröltem le a verset blogomról, és még elintéztem egy nehéznek ígérkező, dolgot is: közöltem Dániellel, hogy a versemet nem használhatja fel Valentin-napkor. A vártakhoz képest sokkal könnyebben belement. Enyhe csalódottsággal fejezte ki sajnálatát, és amikor elárultam, hogy azért döntöttem így, mert megbántottam vele egy számomra fontos személyt, többet nem is faggatott.
Összeveszésünk után egy héttel szorongva jelentkeztem be közösségi oldalamra. Addig csöpp kedvem sem volt internetes társasági életet élni. Elszoruló torokkal és zakatoló szívvel gépeltem be Gabi nevét. Vajon az ismerőseim között van-e?
Ott volt. Nagyot dobbant a szívem, de nem könnyebbültem meg. Attól, mert nem törölt ki a digitális életéből, még semmi sem volt megoldva. Összeszedtem a bátorságomat, felkanalaztam az önbecsülésemet a monitor elől, és elmentem a kozmetikájába.
Vendége volt, én türelmesen kivártam, amíg a középkorú asszony szemöldöke elkészül. Ha indulatokkal teli fogadtatásra vagy hűvös levegőnek nézésre számítottam, akkor alaposan mellélőttem. Gabi megmosta a kezét, aztán várakozással telin felém fordult. Zavarba jöttem, idétlenül egyik lábamról a másikra álltam.
– Igen? Neked is lesz egy szemöldök?
– Nem, jó az így, hernyón… Másért jöttem. Bocsánatot szeretnék kérni. Igazad volt.
– Bocsánatkérés elfogadva – mondta úgy, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga.
Álltam, mint Bálám szamara, a végén csak kiböktem:
– Ennyi?
– Mi ennyi? – mosolyodott el. – Ha azt vártad, majd jól beléd rúgok párat az elégtétel végett és kínozlak kicsit, hogy játsszam az eszemet, és felhánytorgatom, hogy mennyire megsértettél, akkor elmehetsz, nincs itt semmi látnivaló.
Egészen elbizonytalanodtam. Megszánt, és vállamra tette a kezét.
– Úgy készültél, kiadom az utad, mi? Hát milyen barát lennék akkor, aki nem képes megbocsátani?
– Te jobb ember vagy, mint én – emeltem rá a tekintetem megsemmisülten.
– Dehogy jobb: csak más. Ehhez kell a legnagyobb szív és türelem: elfogadni azt, aki nem olyan, mint te.


Megjegyzések