Torta kolbásszal


Nem recept. És nem csak azért, mert gyomorrontást okozna a kipróbálása. Mifelénk - családom - ezt a kifejezést használjuk a mára elavult "Hawai, dizsi, napszemüveg", "habzsi-dőzsi" helyett.
Vannak napok, amikor határozott elképzelésem van arról, nememhez, erőfeszítéseimhez, koromhoz, végzettségemhez képest mi jár nekem. Hol kéne tartanom, mit érdemlek meg, vagy mit nem. És legtöbbször pont ezek a mesterségesen kialakított, ki tudja honnét szedett, ki tudja, kinek a vágyaiból összetákolt elképzelések vezetnek bizonytalansághoz boldogtalansághoz, elégedetlenséghez. Mű szabályok, melyek alaposan meg tudják keseríteni az életemet, ha hagyom.
Ez a novella mégsem rólam szól, hanem egy jellemvonásról, és mindarról, amit még másnak az eszébe juttat.

Torta kolbásszal


Megcsörrent a telefon és apám szájából kifordult a kenyérdarabkából, szalonnakockából és paprikából jóízűen összeállított katona. Anyám előbb a konyha falán függő órára pillantott – fél hétre járt –, aztán a számkijelzős készülékhez lépett, fölé hajolt.
– Helyi szám. Felvegyem?
Apám sürgetve igent intett, én tovább vacsoráztam ráérősen.
– Halló, Gerzsonné vagyok!
Hallgatott picit, szeme a telefon melletti jegyzettömbről lassan apámra vándorolt.
– Igen, itthon van.
Eltartotta szájától a kagylót és a konyhaasztal felé fordult:
– Balázs, téged keresnek.
Apám szája megrándult, letette a kezében tartott kést, fürgén ment a telefonért. Füleltem.
– Igen, Gerzson Balázs vagyok! … Tessék mondani Bodnár bácsi!
Érdeklődésem a szomszéd utcában lakó szomszéd neve hallatán elveszett, módszeresen elpusztítottam a parizeres uborkás szendvicsem maradékát. Évekkel ezelőtt, amikor apám még vállalkozó volt, be-besegített az öreg Bodnárnak. Akkoriban a bácsiék kertjén lekaszálták a füvet és paradicsomot, paprikát, répát ültettek a veteményesbe, ám legalább öt éve felveri a gaz a portát, senki sem palántázik tavasszal.
Utolsó falatommal a telefonkagyló is a helyére került. Apám szemöldöke árnyat vetett a szemére, anyám konyharuhát babrálva figyelte őt.
– Mit akart?
– Nem fontos – ült apám vissza a helyére, és a kelleténél türelmetlenül állította össze a következő katonát. Amilyen jóízűen falatozott korábban, most legalább annyira kelletlenül piszmogott az étellel. Hiába tette a szalonnadarabot a kenyérfalatra, az minduntalan leesett róla.
– Mégis, miért hívott?
– Jaj, hagyjál már, Fanni! – szólt rá anyámra. – Egyszer nem ehetem meg úgy a vacsorámat, hogy nem hívnak fel valami baromsággal! Bodnár bácsi is jobban tenné, ha elfelejtene!
– Ugyan, mit akarhatott már!
A szalonnakocka ismét legurult a kenyérről, apám félretolta az egész tálat.
– Azt akarta, hogy vágjam fel láncfűrésszel a fáját.
– Igazán felvághattad volna neki, Bodnár bácsi már nyugdíjas – mondta anyám. Apám képe kivörösödött, és ha szemmel ölni lehetne, anyám ott hal szörnyet:
– Mi vagyok én, csicska?! Csak mert nincs állásom, minden alja munkát elvállaljak alamizsnáért?
– Senki nem mondta, hogy ilyet kéne csinálnod!
– Hát mi másért hívott volna ez a vénember is? Azt hiszi, mert 57 éves vagyok, rászorulok a hívására?
– Csak szívességet akart kérni… – próbálkozott anyám.
– Senkinek nem teszek szívességet! Nekem se tesznek! Menjenek a fenébe! Én nem akarok senkinek se lekötelezettje lenni, értetted? Hát mi vagyok én? Üzemmérnökként mocskoljam be a kezemet olyasmivel, amivel a tanulatlan segédmunkások szokták? Járjon ide mindenki, mert a Gerzson Balázs minden ótvarságot elvállal? Hogy is ne!
Felszaladt a szemöldököm, és ahelyett, hogy csendben kivártam volna, míg apám mérge elmúlik, kérdeztem:
– És ha fizetett volna azért, hogy felvágd a tüzelőjét?
– Nem kell a pénze! – vágta rá. – Tegye, ahova gondolom! Fizessen a favágásért annak, akinek nyolc általánosa van!
– A pénz az pénz, nem mindegy, hogy honnét és miért jön?
– Nem! – csikordult meg a szék lába a konyha kövén, ahogy apám felpattant. – Nem leszek érte más ember cselédje!
– Ha én tudnék fát vágni, bizony elvállaltam volna.
– Akkor gyerünk, menjél! – remegett meg a szája. – Mit ülsz itthon, hm? Menj, ugráltassanak, aztán szégyelld magad!
– Miért kéne szégyellnem magamat azért, ha kétkezi munkát végzek? – néztem rá elképedve, habár nem sok kellett ahhoz, hogy én is kieresszem a hangomat.
– Azért, mert nem ezért tanultam! Te sem ezért jártál egyetemre, hogy aztán szívességből vagy apróért fát apríts a szomszédnak!
– Ez a te bajod, apa, hogy senkitől se tudsz elfogadni semmit!
– Nem is kell senkitől semmi! Felnőtt ember vagyok, nem szorulok másra! Én nem ezt érdemlem, felfogtad? Nem ezt, hogy 57 évesen ilyenekkel hívogassanak!
– De hiszen csak egy nyavalyás favágásra kért meg!
– Ne kérjen meg! Minek néz engem?! Parasztnak?
Zengett a ház, anyám arca összerándult:
– Csendesebben már, meghallják Szabóék!
– Hadd hallják meg, nem érdekelnek ők sem! Inkább beledöglök, de senki csicskása nem leszek!
Vérszemet kaptam:
– Az zavar, hogy nem vagy vezérigazgató? Az elég jó lenne a diplomádhoz, apa? Ott kéne inkább tartanod? Sokszázezres havi nettó, nagy családi ház, nyaraló, több milliót érő kocsi, öltöny, nyakkendő, minden nap torta kolbásszal?
Apám arca elborult. Félő volt, hogy megüt, még anyám is ugrásra készen állt, ha le kéne fognia, ehelyett komoran rám nézett:
– Majd megtudod te is, ha ennyi évesen semmibe se néznek, és ha elhagyod magad, akkor csak lefelé visz az út!
Úgy bevágta maga mögött a nagyszoba ajtaját, hogy az ajtófélfa mellől kihullott egy darab vakolat.
– Maradtál volna csendben! Tudod, hogy milyen érzékeny, mióta munkanélküli! – mondta anyám halkan, tekintete merő rosszallás. Nekilátott leszedni a vacsora maradványait.
– Tudom, de nehogy már ennyire fennhordja az orrát! Én még olyat nem hallottam, hogy egyik munka ötcsillagos, a másik meg büdös! Minden munka becsülendő, ha tisztességgel végzik és fizetik!
– Nem érted te ezt! Fiatal vagy, örülj, hogy te nem tudod, min megy keresztül.
– Én csak azt látom, hogy büszke. Annyira büszke, hogy egy nap ez fogja a vesztét okozni.
– Mindegy: már csak ez maradt neki – fordult el az asztaltól és lágyan, mintha szentség lenne, alufóliába csomagolta a maradék szalonnát, hátha később még jó lesz.

Megjegyzések

  1. Ezek, k*va jó írások, ezt egy szuszra elolvastam, egyre jobb vagy ezekben a realista karcolatokban.
    Tisztára mint valami modern Móricz, Zola vagy hasonló.
    Nagyon jók. Még ilyet; jó őket olvasni. Ezt a stílust remekül csinálod. szerintem.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi :) Ilyeneket és ehhez hasonlóakat könnyebben írok. Meg merem kockáztatni, egy nap végleg eltemetem az sf-stílust. de hogy mikor... Valószínűleg akkor, amikor az RPG-re is rálapátolom az utolsó göröngyöt.

      Törlés
  2. Pedig a fórumos meséid alapján remek kalandregény író is lehetnél. A Sub Rosa és Shadon helyszínmoderátoraként letett írásaid igazi "dumas-i kosztümös fantasyk" nagyon szerettem őket. Mit szerettem, zabáltam a romantikáját. Lehet hogy nem feltételezed magadról, de szerintem piacképes romantikus regényeket is tudnál írni.

    Ne vesd el ezt, vagy azt a stílust valamelyik javára. Szerintem az írás olyan mint, a zenehallgatás: hol ehhez, hol ahhoz van hangulatunk, megcsömörlesz, ha csak egyfélét írsz hosszú távon.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Erre a két kalandra te jobban emlékszel, mint én. :D A mostani fanfiction történetem egyébként erre a stílusra hajaz, csak a helyszín nem Ynev, hanem Középfölde, Umbar tartomány.

      A csömör ismerős, jó váltogatni a stílusokat.

      Törlés

Megjegyzés küldése