Dűlő

Tudom, a valóság nem ilyen. Mindenki élni akar. Mindenki. A legbetegebb, legnyomorúságosabb emberi lény is, legyen állapota bármilyen. Sőt, ők akarnak csak élni igazán! Jobban, mint az épnek, egészségesebbnek tartott emberek.
És ha valaki másképp dönt, csak hogy mások javára legyen? Mi az önfeláldozás valójában? 

Dűlő


Vasárnapról hétfőre virradóan Levente eldöntötte, hogy a halálával fogja segíteni a családját. Egy szemhunyásnyit sem aludt, és ez nem csak a betegségével járó kellemetlenségeknek, a szülei hajnalig tartó pusmogásának volt betudható, hanem mert az elhatározás megszületését követően nekifogott körvonalazni, mit is kéne tennie.
Az hozzátartozik az igazsághoz, hogy az utolsó lökést a szülei kihallgatott beszélgetése adta meg. Mint minden hónap végén, úgy most is összeültek, hogy megvitassák a pénzügyeket. Hiába rejtegették előle, hogy anyagi gondjaik vannak, sóhajtásaik, az ablakon való kibámulásaik, és amikor azt hitték, Levente nem látja őket, mindent elárultak. A sárga csekkeket se dugdoshatták örökké. Szinte sosem úszták meg késedelmi díjfizetés nélkül. Ám ami most eltért más hónapok kupaktanácsától, az az apja elkeseredett ábrázata volt, és suttogásnál alig több hangja:
– Jövő hónaptól már nem kell bemennem. A főnök jóindulata eddig tartott…
Levente sokba került. A gyógyszerei, a kezelések útiköltségei, a bátyja taníttatása mind hozzá vezetett. Ha egészséges volna, anyja dolgozhatna az ápolási segély helyett. Ha egészséges volna, apja nem fuvarozná, és nem veszítené el a munkáját. Ha egészséges volna, a bátyja nem dolgozna az egyetem mellett és minden energiáját abba fektethetné, illusztrátor legyen. Ha egészséges volna, nem jönnének fizetési felszólítások, a rá költött pénz megmaradna és elmehetnének nyaralni, síelni, bármi. Ha egészséges volna, nem lenne a családja idegroncs.
Valahol négy és öt között eleredt az eső. Könnyű, tavaszi permet ütődött az ablaknak. Kicsit félretolta a függönyt, hogy alápillantva figyelhesse, hogyan csorognak le a cseppek az üvegen. Olyanok voltak, mint a könnycseppek anyja arcán.
Szerették, de nyilvánvaló teher volt. Egyszer, egyik különösen heves rohama után anyja nővére azt találta mondani, hogy az lett volna a legjobb, ha meg sem születik. Vagy ha megszületik, legalább holtan tegye. Ha már nem képes egészséges lenni, meg se legyen. Azt hitte, a roham utáni időszakban Levente ki van ütve és semmit se hall.
Tévedett. Még annak is tanúja lehetett, ahogy anyja felképeli a tulajdon testvérét és hónapokra kitagadta a házukból. Ekkor játszott el először a gondolattal, hogy mi volna, ha nem létezne.
Ismert szülőket, akik kifejezetten reklámozták, milyen áldozatokat hoznak a gyerekükért, aki ugyan abban szenvedett, mint ő. Az ilyen emberektől hányingere támadt. Mártírt játszottak. Elvárták, hogy méltassák őket a döntésükért, amire senki nem kérte őket.
– Drága az a gyógyszer, a helyetekben nem venném meg – mondta anyjának, amikor meglátta a vényen virító tizenvalahány ezer forintot.
– Hogy mondhatsz ilyet? Fontos, kell neked.
Ennél húsba vágóbbat is kérdezett már, betegként többet megengedhetett magának:
– Sose bántátok meg, hogy megszülettem?
Ezt apja is hallotta, eltorzult az arca.
– Ilyenre még csak ne is gondolj!
Mégis gondolt. Odahaza, ha azt hitték, nincs jelen, lehulltak az álarcok. Nincs utcán sétáló ismerős, aki előtt tartania kell magát az embernek. Nincs sorstárs, csak a nagy büdös valóság. Előbukkan minden elfojtott fájdalom, minden visszanyelt könny. Szenvedve szerették.
A bátyja is, aki hétkor nekiállt összecsomagolni az utazótáskáját, hogy visszamenjen a kollégiumba. Meglátta, Levente ébren van, halványan elmosolyodott:
– Szia, megvagy?
– Láthatod – mutatott végig ágyban fekvő önmagán. – Igaz, hogy a hétvégén nem jössz, mert koncert lesz?
Felderült.
– Alig várom, hetek óra erre gyűjtök.
– Igyál helyettem is.
– Mit szeretsz? – kérdezte huncutul, pedig Levente soha egy korty alkoholt nem ivott.
– Valami jó erőset, kaparja a torkodat!
– Szobatársam hoz házi pálinkát, meglesz az óhajod!
– Csak ki ne köpd, azt mondtad, olyan, mintha ablakmosó folyadékot kóstolnál.
Ez volt az utolsó beszélgetésük. Anyjuk szendvicseket készített neki, a fél kilences busszal távozott. Eddigre Levente megkapta a szokásos reggeli gyógyszeradagját, injekcióját.
– Elmegyünk bevásárolni. Egyedül hagyhatunk, ugye? – kérdezte anyja óvatosan. Mindig attól félt, akkor lesz valami az ő tizennyolc éves fiával, amikor nincs otthon.
– Menjetek csak, megleszek! Nézek egy filmet! – paskolta Levente meg az ölébe tett laptopot.
– Kérsz valamit, fiam? – faggatta zsebre tett kézzel apja. Megrázta a fejét.
– Vigyázzatok magatokra! Sziasztok! – és hosszan utánuk nézett. Jól az emlékezetébe szerette volna vésni őket.
A búcsúlevél azoknak az öngyilkosoknak való, akik még utoljára vissza akarnak szólni a küszöbről. Részéről se sérelem, se más nem létezett, és a magyarázkodás se az ő formája. Bízott benne, hogy megértik.
Mialatt telenyomta magát gyógyszerekkel – úgy ismerte mindnek a hatóidejét, akár a tenyerét –, eszébe jutott egy tévéműsor, amiben azt taglalták a szakértők, hogy a maguk ellen fordulók nem számolnak azzal, hogy mit hagynak maguk mögött. Mennyire önző a döntésük, mekkora fájdalmat okoznak ezzel a hozzátartozóiknak. Levente élve is eleget okozott, és őszintén hitte, könnyebb lesz nekik.
És neki is. A gyógyszerek tompították a fájdalmát, de el sose mulasztották. Szenvedett attól, hogy a normális életből kimaradt. Se haverok, se bulik, se csajok… Mások egymás után szövik az álmaikat, mik szeretnének lenni, mit akarnak kipróbálni. A listája élén a fájdalommentes nap állt. És egy kívánság: sose legyen annyira önző, hogy piócaként kapaszkodva az életbe tönkretegyen másokat.
Pizsamáját nehezen melegítőre váltotta, zoknis lábára sportcipőt erőltetett. A tabletták tették a dolgukat, a hajladozással járó nyilalló fájdalom éppen csak meglegyintette. Kiszédelgett az előszobába, meg se állt a fogasra tett kabátjáig. Gondosan bezárta az ajtót, óvatosan végigment a kapuig tartó esőtől nedves betonjárdán, hogy aztán az utcájuk végén földútba torkolló szekérútra forduljon.


Elvileg óvodás korában meg kellett volna halnia. Az orvosok már a születésekor megjósolták a sorsát, ennek ellenére magatehetetlen idióta helyett megtanult beszélni, felismerte a családtagjait. Tőle telhetően járt, magántanulóként előbb általános iskolába, aztán középiskolába íratták. Félév múlva érettségi… Ez reménnyel töltötte el a szüleit. Ha idáig kihúzta, tovább is menni fog, pedig az orvosi eredményei egyre rosszabbak lettek. Meg merte kockáztatni, hogy lassan haldokolt.
– Mindenki azt teszi – mondta szárazon a bátyja, amikor ezt előadta neki. – Mind a sír felé menetelünk. Ki gyorsabban, ki lassabban. Halandók vagyunk, emlékszel?
Egyik lépést tette a másik után. Lebegett. Minden olyan könnyű volt: a levegő, a teste, a kedve. Az ég kivilágosodott, az esőtől áztatott föld szagába kellemes, édeskés aroma keveredett. Rejtett erő szállta meg, és megingathatatlanul menetelt az erdészet terepjárói által felszaggatott, sáros keréknyomban. Közel volt már az Örökkévalóság. Barnássárga gyeppel fedett halma ott magasodott előtte.
Azért nevezték így, mert régen ide jöttek ki az öregek meghalni. Akiben volt egy kis tisztesség, tudta, hogy mikor kell befejezni. Szégyellték a kiszolgáltatottságot, és hogy nem tudnak a fiatalok hasznára lenni.
Levente nem szégyellt semmit. Időbe tellett, de túltette magát azon, hogy legtöbb álma örökké álom marad. Neki ennyi jutott. Hálás lehetett mindenért, amit kapott. Eljött az idő, hogy viszonozza, és adjon.
A sáros dűlő a purgatóriummal ért fel. Lepergett előtte az élete. Egy lépés: kisgyerekként kórteremben fekszik, körülötte gépek sípolnak. Két lépés: kap egy plüss sárkányt, akinek a neve Süsü. Három lépés: fáj a torka, rázza a hideg, és a bátyja tortás tányért tartva csokis fogakkal rávigyorog. És így tovább, és így tovább. Mire felért az Örökkévalóságra, számot vetett mindennel és mindenkivel. A tagjait alig érezte, hullámzott a világ. Az ereiben keringő koktél kitartóan dolgozott. Amikor már nagyon imbolygott minden, leroskadt a hegyoldalba.
Egy magazinban olvasta, a haldoklóknál legtovább a hallás működik. Körülötte esőcseppek szitáltak, lágyan megpaskolták a cserjék ágait, a fűcsomókat. Nem messze cinke csipogott, a dűlőn túlról a közlekedés zaja morajlott. Valószínűleg ezek lesznek az utolsó neszek, amiket hall. Addig viszont hosszú perceket tölt egyedül. 
Nem gondolt semmire. Amire lehetett, azt maga mögött hagyta a sáros dűlőben.



Megjegyzések

  1. Kedves Nibela!
    A nagyon szép stílusodhoz tartozó mondanivalóról privátban küldöm a véleményemet.
    Üdv!
    Attila

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, hogy elolvastad, a többin pedig elgondolkozom ;)

      Törlés

Megjegyzés küldése