Most írnod, vagy halnod kell

Az írás, mint szükséglet? Lehetséges? Már maga a kérdés is abszurd, mert a válasz nagy betűs igen? Annak lehet, aki az íráson keresztül terjeszti ki önmagát, vagy az fogja össze egésszé, esetleg pszichológiában jártas és szakirodalmak garmadáját tudná idézni hogyan is működik ez valójában. Ezt nem célozgatásnak szánom, hanem vallomásnak, lélektanban laikus vagyok. Ettől függetlenül kapizsgálom, hogy ahány alkotásban érdekelt személy, annyi egyéni alkotói élmény, fogalom, definíció, melyek néha metszik egymást és élményközösségeket teremtenek.


Írós csoportban pedzegettük ezt a témát, és nehogy azt higgye bárki is, egyszerű rá a válasz. 
Nekem, akinek az írás nem lép át fizikai, már–már létfenntartást súroló szükségletté, döbbenet volt arról olvasnom, másra milyen hatást gyakorolhat az, nem írhat. Többen fizikailag, pszichésen megsínylik, ha nem áldozhatnak szenvedélyük oltárán. Szociológiai alkalmatlanságról írnak, és olyasmikről, amik mintha elvonási tüneteik lennének. Talán így is van. Mióta megjártam a magam poklát – Az írás a mindened? –, és ilyet olvasok,  bősz, megértő bólogatás helyett megijedek. A függést nem tartom jó dolognak. Én rossznak, károsnak éltem meg, és igyekszem szem előtt tartani (még ha irtó nehéz is), hogy ez persze nem zárja ki azt, másnál ez másképp működik.
Ijesztőnek tartom, ha valami annyira képes eluralkodni az életen, hogy szó szerint erős szükségletté, egyfajta belső kényszerré válik, amit megtapasztalója nemhogy negatívan, de vágyott, beteljesítendő dolognak él meg. Megriaszt és értetlenséggel tölt el. Ilyenkor reflexből bizonygatnám, de hát mi a túróról írtok/beszéltek? Ilyen nincs, ez hajmeresztő, agyrém! Hogy vagytok képesek neki örülni? Miért ragaszkodtok hozzá? Hogy emelhetitek a biológiai létfenntartással egyenlő szintre azt, aminek szerintem köze sincs hozzá?
Aztán megnyugszom, és emlékeztetem magam arra, nem egyformán működünk. Nincs standard, hogy aki alkotó tevékenységet folytat, annak hogyan kell és illik viszonyulnia alkotói létéhez. Nekem már a szenvedély szó is negatív és önmagában visszaforduló kicsengésű (szenved–ély), másnak bizsergetően pozitív és előre mutató hajtóerő. Másnak kell a spirituális alkotói definíció, engem elkap a viszketegség a túlmisztifikált írói létérzés boncolgatásától. Én hevesen rázom a fejem, milyen könnyű is kibújni a választás felelőssége alól, ha külső, kényszerítő múzsára vagy zsigerben lakozó elemi ösztönre kennek mindent, másnak magától értetődő, napi szintű tapasztalat. Na puff, nem vagyunk egyformák. De jó, hogy ez így van. Tényleg de jó? Vagy igencsak nehezemre esik tudomásul vennem valamit, ami nem én – nem az én véleményem – vagyok, és attól homlokegyenest különbözik?


Írás nélkül lehet élni, de nem érdemes. Tényleg igaz ez a kijelentés? Min alapul? Milyen feltétek teljesülése mellett lehet igaz? Kikre? Mikor? Lehet általános igazság?

Képek: Lizzythelibrarian, saatchionline

Megjegyzések

Megjegyzés küldése