A lélek tragédiája




Az idei Fantasztikus Kéziratok Éjszakáját is megjárta a novella, és alapvetően azért íródott, hogy egy másfajta világvége forgatókönyvvel is próbát tegyek. Vírusok, zombik, földönkívüli invázió, III. Világháború, Új Világrend, klímakatasztrófa? Még mit nem!
A kapott reakciókból ítélve sikerrel jártam, és kisebb javítást követően immár itt is olvasható a mű.

A lélek tragédiája


– Te mióta cigizel? – tartotta öngyújtóját Ádám Lehel elé.
– Szerinted? Miért kérdezel hülyeségeket? – kérdezett vissza a másik cigivel a szájában.
A fiú félhosszú haja majdnem belelógott a lángba, őt mégsem érdekelte. Sőt, még el is képzelte, ahogy belekap a hajába, bűzös füst kíséretében tövig ég az egész. Új értelmet nyerne a szikrázó elme! Talán még a balesetire is bekerülne és egyáltalán nem kéne hazamennie. Mit számítana a fájdalmas égési sérülés!
Ádám úgy tartotta a markát, hogy ez még csak véletlenül se fordulhasson elő. Felizzott a cigaretta vége, Lehel mélyen letüdőzte a füstöt, aztán lassan kifújta. Hátradőlt a gáton, hátát földgöröngy nyomta, mégsem változtatott helyet. Tőlük pár méterre a Sajó kanyargott kora tavaszi sárbarna vizével, oly vakon tudva útját, ahogy mostanában még sokan mások.
– Kösz a tüzet. Mióta jársz öngyújtóval? Asztmás vagy, nem lenne szabad dohányoznod.
– Nem érdekel. Tegnap meghalt a szomszédunk.
– Na és?
– Mit na és? Hogy kérdezheted ezt ilyen flegmán? Öngyilkos lett.
– Rokonod volt, vagy mi?
– Dehogy, de attól még kiakadhatok miatta, nem?
Lehel le sem vette fejét a szembántóan kék égről, hanyagul rántott egyet vállain.
– Ha ennyire szeretnéd magad szarul érezni, hajrá.
– Ha te ennyire tenni akarsz arra, mi folyik körülötted, neked is hajrá.
A közeli településről röppenő gerle gurgulázó hangja töltötte be kettejük csendjét. Lehel csak erre vágyott. Némaságra, eszmefuttatásoktól mentesen, de Ádám nem vette a lapot.
– A szomszédunkra ma reggel talált rá a bátyja. Felkötötte magát egy csőre. Állítólag tök lila volt a feje meg fekete a nyelve.
Lehel már látta is a szürke ajkakon kitüremkedő, felpuffadt fekete nyelvet, mellé az asszony bevérzett szemeit. Önkéntelenül elmosolyodott. Még eggyel kevesebb ember. Ádám ebből semmit se vett észre, folytatta:
– Volt egy kislánya, amiatt tette. A legtöbb óvodás visít, szaladozik, meg folyik az orra, de ez a kislány egész helyes volt. Néha vigyáztam rá, csíptem. Szóval a kislány azt mondta délután, hogy fáradt és lefeküdt, de többé nem kelt fel.
– Nem ő az első, és nem is ő az utolsó.
– Öregem, ha csak ilyeneket tudsz mondani, inkább meg se szólalj! – fortyant fel Ádám. Felállt Lehel mellől és járkálni kezdett. Balját farmerjának zsebébe fúrta, szembe fordult a hevesen fújó széllel.
– Miért, mit kéne mondanom? – kérdezte Lehel lentről. – Jaj, szegény kislány, de sajnálom? Nem ezt érdemelte? Hazudjak? Az jobb lenne?
– Miért vagy képtelen együtt érezni? Miért teszel úgy, mintha ez rendben volna?
Lehel némán talpra ugrott, gyorsan vállára vetette a hátizsákját.
– Mi van, berágtál? Még neked áll feljebb? Megszólalnál végre?
– Hagyjál már! – szólt vissza Lehel.
– Tudtommal nem azért vagyunk barátok, hogy hagyjalak! Bár azok után, hogy egy ártatlan kislány halála sem hat meg, nem tudom, barátok vagyunk-e még!
Erre már Ádámhoz fordult:
– Meg sem kérdezed, hogy miért? Ismerem a hozzád hasonló érzelgős embereket, tudom, hogy hová lukadna ki az egész. Egy halálesettől eljutunk sok másikig: micsoda dolog már, hogy elmegy a gyerekek életkedve, lehevernek és kiszáll belőlük az élet? Miért akarnak meghalni? Miért száll belőlük ki az élet pusztán annyitól, hogy akarják? Még csak az ereiket se kell felvágniuk, vagy zacskót húzni a fejükre! Aztán előhoznád, mennyire nem fair, hogy az anyád elvetélt az első hullámnál, és sosem tudhatod meg, kishúgod vagy kisöcséd lett volna!
Ádám ajkából kifutott a vér, arca ellenben vérvörössé vált. Lehel rá se hederített, kíméletlenül folytatta:
– Bizony mondom, jobban jártatok! Megkímélt titeket az élet!
– Megkímélt? – jött a rekedt hangú kérdés. – Mégis, mitől?
– Attól az iszonyattól, hogy lásd anyádat zokogva ülni az ágyon, kezében a halálvággyal eltelt kisbabával, aki nem szopik, még csak nem is sír, csak a közöny, az üresség bámul vissza rátok az arcából. Mint aki már csak testben van itt, de lélekben rég máshol jár, és nagy ívből tesz arra, ti mit szeretnétek!
Lehel a mondandója végére zihált, reszkető kézzel beletúrt a hajába.
– Sok ilyet láttam, anyám gyerekgyógyász. Jönnek hozzá a kétségbeesett anyák az életunt babáikkal. Egyik hátborzongatóbb, mint a másik. Anyám azt se tudja, hogy mihez kezdjen, napjában többször rátör a sírógörcs, és csak azt emlegeti, erre nem készítették fel az egyetemen. Erre nem is lehet felkészülni. De ha ez nem lenne elég, ott van a bátyám.
– Ő is meghalt? – rémült meg Ádám.
– Bárcsak felfordulna! Csatlakozott egy Új Kor szektához. Legutóbb is beállított, ránézett anya egyik magánbetegének kisbabájára, és közölte, hogy fontos szakaszba léptünk. Az elavult, anyagi világhoz kötődő emberiséget lecserélik szellemi szemléletűre! Az átállás zavaros időszaka ne rémítsen meg senkit sem, nemsokára minden aggódó anya megkapja a jutalmát. Méhük majd kristály-, éter-, vagy csillaggyermekekkel fog megtelni, ne szánják a régi babák elvesztését. Érted te ezt? Volt mersze ilyennel kiszúrni szerencsétlen rettegő anyák szemét! Melyiknek nyújt vigaszt, hogy ne sajnálja a kölykét, mert jön helyette az új, fényben fogant?! És ahogy ránézett azokra a csecsemőkre! Mintha nem is kis embereket, hanem bent felejtett, enyhén szagló szemetes zsákokat bámulna! Azt hittem, ott helyben megölöm, és talán meg is teszem, ha anya nem áll közénk.
– „Hulljon a férgese, az áldozat nem számít” – suttogta Ádám.
– Ezt hol hallottad?
– A kórházban. Bementem faterhoz a belgyógyászatra, amikor ügyelt, erre kiderült, hogy egyre több nővér vallja ezt az indigó mottót.
Lehel undorodva kiköpött.
– Á, indigók! Az új kor előkészítői, átalakítói! Bírom a sok birkát, azt hiszik, ha visszhangozzák ezeknek az állítólagos indigóknak a propagandaszövegét, akkor majd megússzák az elkerülhetetlent!
– Miféle elkerülhetetlenről beszélsz?
– A bátyám szerint az első hullám a magzatoké volt. A második a csecsemőkkel indul, hogy aztán szép fokozatosan magával vigyen minden 14 év alattit, és vén szatyrot.
– Hogy jönnek a gyerekekhez az öregek?
– Gellért szerint minél fiatalabb vagy idősebb valaki, annál közelebb jár a túlvilághoz, ergo annál kevésbé ragaszkodik az élethez.
– Ha belegondolok, hogy mennyi intenzíven és elfekvőben lévő beteg hunyt el csak az utóbbi egy hétben…
– Ne gondolj bele, Ádám, mert bele fogsz őrülni. Komolyan mondom. És ezzel még nincs vége. A harmadik ütem viszont rólunk, idősebbekről fog szólni…
– Hogy mondod?
Lehel a kézfején nyomta el a cigijét, keserűen belebámult a napba. Bár megégne a retinája és megvakulna!
– A csere a gimiseket, felnőtteket se fogja kímélni. Mindenkinek, aki nem nyit a spirituális világra, annyi lesz. Aki pedig megtér, készüljön arra, hogy éjjel-nappal csinálnia kell a sok éteri babát a Föld újbóli benépesítéséhez!
– Jézusom! Én most megyek, nekem mára ennyi elég volt! Ha elkapna a depi szele, akkor írok sms-t!
– Inkább ne legyen rá szükséged!
Ha Lehel azt hitte, végre egyedül barangolhat a holtágak között kanyargó sáros ösvényen, akkor hatalmasat tévedett. Mintegy a semmiből Gellért barátnője, Kinga toppant elé sejtelmes mosollyal. Frissen szedett ibolyát emelt az orrához, és az se szegte kedvét, hogy Lehel köszönés nélkül mellőzte.
– Neked is szia! – szegődött a fiú nyomába. – Borongsz? Vigyázz, nehogy eluralkodjon rajtad az életuntság! Nem csodálnám, folyton feketében jársz, az meg köztudottan negatívan befolyásolja az ember kedvét.
– Majd pont a ruhám színe szablya meg a hangulatomat – mondta Lehel és felgyorsította a lépteit. – Eluntad Gellért ezoblabláját és jöttél, hogy engem fárassz?
Kinga a mutatóujja köré tekerte hosszú, világosbarna hajának egyik tincsét és a fiúra hunyorgott:
– Aggódom érted.
Lehel tekintete végigsiklott a Kinga idomaira simuló, piros szabadidőruhán.
– Ugye nem miattam bújtál bikavadító pirosba?
– Hát mégis elismered a színek befolyásoló erejét? – érintette meg a vállát, de a kamasz kibújt a keze alól.
– Ezt ne csináld – állt meg.
– Mit ne csináljak?
– Ne akarj manipulálni.
– Semmi ilyet nem teszek.
Lehel sarkon fordult, vissza a városba. A lány végleg lehetetlenné tette a békés sétálgatást.
– Miért koslatsz körülöttem, hm?
– Már mondtam: féltelek.
– Mitől?
– Hogy meghalsz. Odafigyelhetnél a bátyádra.
– Ő egy csaló. Spirituális maszlaggal kereskedik. Elhiteti a kétségbeesett emberekkel, ha átállnak az áltudományos humbugra, akkor megmenekülhetnek.
– Ez nem humbug. A változás már zajlik. Benne van a hírekben.
– A hírekben megmagyarázhatatlan gyermekhalálok vannak. Tanácstalan orvosok, akik nem értik, hogy optimális körülmények közepette miért mond csődöt a mesterséges megtermékenyítés. Hiába van egymás mellett a petesejt és a hímivarsejtek, nem történik semmi. Erre a testvérem meg a hozzá hasonló holdkórosok terjesztik a baromságaikat.
– Találgatások és tudományos vakvágányok helyett be kéne ismerni: több is kell puszta biokémiai anyagoknál és feltételeknél, hogy ember foganjon. Kell egy felsőbb hatalom jóváhagyása is, ami lélekkel tölti meg a húst.
– Ha ez így van, és ti vagytok a jövő, miért nem hallom egyik Új Kor hívőtől sem, hogy várandós? Hogy potyogtatjátok majd ki a csillaggyerekeket, ha ti se tudtok teherbe esni?
Kinga szemhéja megrebbent, nyugodt hangon felelte:
– Még nem tartunk azon a szinten, de idővel menni fog. Érzem.
Lehel azt hitte, mindjárt megüti a guta.
– Érzed, de tudni azt nem tudod! Ezt az őrültséget is a szintekről a gurutok mondta, mi?
– Teljesen rossz nyomon jársz, valószínűleg nincs eléggé nyitva a harmadik szemed!
– A tiéd nyilván tárva-nyitva, ahogy a lábad is, hogy a guru szorgosan elhintse a magját benned, hátha te leszel az első, aki megszüli az Új Kor első babáját!
– Hiába beszélsz így, nem tudsz megsérteni. Sőt, ezzel csak magaddal ártasz. Elutasítás helyett elfogadnod kéne. Ez a túlélés kulcsa. 
– Régen rossz, ha azt hiszitek, a nappaliban való meditálás, és a csakrák kinyitása a megoldás! Ennél csak az rosszabb, hogy úgy tesztek, minden természetes, ami most történik! Se részvét, se együttérzés nincsen bennetek, csak magasabbrendűségtől eltelt fölény! Akár egy rakás, magát újember-árjának képzelő ezonáci!
Kinga már nem mosolygott, a fiú arcát fürkészte.
– Kiabálsz. Félsz, hogy meghalsz?
Lehel azon nyomban megbánta a kifakadást. Falra hányt borsó.
– Vagy, hogy Judit fog meghalni?
– Ki ne ejtsd a barátnőm nevét a szádon! – lóbálta meg fenyegetően Kinga arca előtt a mutatóujját. A lány meg se rezdült.
– Tehát félted. Csatlakoznotok kéne.
– Felesleges. Egyáltalán nem vagyok meggyőződve róla, hogy nektek van igazatok.
– Miért, szerinted mi fog történni?
– Mindenki meg fog dögleni. Nem az atom, nem egy vírus pusztítja ki az emberiséget, hanem ez a nyomorult, passzív halálvágy.
– Úgy gondolod, hogy ez a folyamat senkit se kímél?
– Úgy. Nevezzétek magatokat angyalnak vagy szellemi tanítónak, ti sem vagytok védettek. Szerintem ez az újemberség is csak a ti fejetekben létezik.
– Á, tehát a Végítéletet vallod. Keresztény vagy?
– Ennek a valláshoz semmi köze. Mind megyünk a levesbe, hit ide vagy oda. 
A város szélén egy autóban tompa tekintetű, huszonéves férfi ült. Egykedvűen szemlélte az eladó házakkal zsúfolt utca szemetében kotorászó kóbor ebet.
Lehel lelassított. Torka elszorult, ha a mozdulatlan sofőrre nézett. Rosszat sejtett. Enyhe hányinger kerülgette. Kinga összehúzott szemmel óvatosan megközelítette a járművet.
– Ne menj oda! Hagyd békén! – a fiú hangja alig volt több elfojtott nyöszörgésnél.
– Talán rosszul van, és segítségre szorul.
A pasas orrából kövér légy mászott elő, Lehel megszédült.
– Hagyd, neki már mindegy. Itt a vágyott következő hullámotok – azzal eleinte botladozva, majd egyre sebesebben elszaladt.


Futás közben felhívta Juditot, a központ szerint a hívott szám nem kapcsolható. Rögtön felment a vérnyomása. Megegyeztek, hogy mindig elérhetőek maradnak.
Meg sem állt barátnője házáig. Csengetett, és amikor senki nem nyitott ajtót, hogy beengedje a kertkapun, átmászott a kerítésen. A bejárati ajtót zárva találta, félőrülten hátranyargalt a teraszhoz. Feltépte a szúnyoghálós ajtót, berontott a teraszajtón, és elkiáltotta magát:
– Judit! Judit, itthon vagy?
A földszinti nappaliban senkit sem talált. A lány szülei már két hete kivették a szabadságukat, itthon kellett volna lenniük. Csak nem történt velük valami? Kollektív öngyilkosság rémképe úszott a szeme elé. Elkeseredett emberek napi szinten műveltek ilyet, a mentők többnyire más későn érkeztek.
Lehel kettesével vette a fokokat, hogy feljusson Judit emeleti szobájába. A lány nem volt otthon, a nyitva felejtett ruhásszekrényből üresség ásított. Már fordult volna ki a szobából, amikor meglátta az íróasztalon heverő, írólapra rótt sorokat:
Szia, Lehel! Anyámék hirtelen úgy döntöttek, menjünk el keresztapámék erdészházába és ott várjuk ki a dolgok végét. Bocs, hogy nem tudtam korábban szólni. A telefonom lemerült, az erdészházba pedig nincs áram. Sajnálom, remélem, még fogunk találkozni. Ne feledd, szeretlek. Judit.
– Picsába, és ezt így kell megtudnom?!
Nem fért a fejébe, a lány miért ment bele a távozásba. Itt kellett volna maradnia, vele! Remegett az idegességtől, semmi kedve nem volt hazamenni. Megcsörrent a mobilja, és egy törtmásodpercig azt hitte, Judit hívja, mégis sikerült feltöltenie a telefonját. Anélkül, hogy leleste volna a hívó számát, fogadta a hívást.
– Tudtad, hogy nem mindenki hal meg azonnal? – kérdezte köszönés helyett Ádám.
– Mi van?
– Ezt azon a fórumon olvastam, ahova feljárok, és ahol a tagok azt találgatják, hogy mi állhat az elhalálozások mögött. Volt ott egy ápoló srác, valami Standby. Az intenzíven, állítja, hogy tele van agyhalottakkal, vagy azokhoz kísértetiesen hasonlító betegekkel. Nem múlik el nap, hogy ne hoznának be ilyen eseteket. A hozzátartozók elmondása alapján váratlanul kómába esnek, aztán az agyuk bemondja az unalmast. Megszűnik az idegsejtek tevékenysége, kihuny belőlük a szikra, ami addig működésben tartotta őket. A dokik tanácstalanok. Standby szerint ijesztő, ha már többdiplomás osztályvezetők se tudnak hozzászagolni a dologhoz.
A zaklatott Lehel egy darabig csak szuszogott.
– Inkább átmegyek hozzád, nem tetszik, hogy ilyesmiket olvasol a neten.
Ádám nem messze, három utcányival odébb lakott Juditéktól. A család skótjuhásza az együgyűek vidámságával ugrálta körül, az állatokat bezzeg nem fenyegette rejtélyes kimúlás.
Az ajtón belépve hangosan köszönt, de csak a bekapcsolva felejtett tévé felelt neki egy ősrégi sorozatot darálva. A médiában próbáltak úgy tenni, mintha minden a rendes kerékvágásban zajlana, csak az esti híreket ne kapcsolja be senki, mert abban a pillanatban összeroppan a törékeny illúzió.
Ádámot az ágyán találta, körülötte legyezőszerűen kiterített lapok tömkelege hevert.
– Hé, jól vagy? – hajolt közelebb hozzá, pedig látta, amivel sosem akart szembekerülni. Ádám, aki a gáton még feldúltan vitatkozott vele halott kislányokról, depressziósnak tűnt, mintha az elmúlt egy órában megcsapta volna az elmúlás szele. – Hol vannak anyádék?
A fiú, mintha meg sem hallotta volna Lehel kérdéseit, hol egyik, hol másik lapot emelt ki a legyezőből, és semleges arckifejezéssel belepillantott: 
– Új összeesküvés-elméletek születtek. A biológiai fegyver létezésébe vetett hit már a múlté. Hullanak a népek korra, fajra, nemre, vallásra, politikai meggyőződésre, nemzetiségre, rangra való tekintet nélkül. Az ufó-hívők kifulladtak. Már a keménymag, a háttérben működő, titkos világuralmi szervezetről szónoklók sem a régiek. Senki sem igyekszik, hogy, bedobja a piacra az ellenszert. A zöldek előbb Shayamalan Az esemény című filmjével vontak párhuzamot, a Föld revánsát emlegették, most viszont nagyon csendben vannak.
Lehel megunta a monológot, megragadta Ádám vállát és megrázta:
– Kérdeztem valamit? Hallasz? Figyelsz te rám? Ugye, nem kattantál be?
Nagy nehezen elcsípte a barátja pillantását. Rettegett attól, hogy csak ürességet lel a tekintetében, így az Ádám arcára kiülő bánattól megkönnyebbült.
– Hallak, de olyasmiket kérdezel, amik lényegtelenek.
– Miért lennének azok?
– Anyámék elmentek bevásárolni. Azt tervezik, el kéne utaznunk. Csakhogy nincs menekvés. Bújjanak bárhova, a folyamat ott is elér minket.
– Miféle folyamat? Miért beszélsz úgy, mint aki feladta? Nem szabad feladni! Megtiltom! Aki feladja, azt még gyorsabban utoléri a halál!
A halál szó hallatán Ádám szeme felcsillant:
– Sejted, hogy milyen nehézségbe ütközik ennyi halottat tárolni, eltemetni? És még nincs vége, nincs vége… Idővel ugyan úgy fognak tenni, mint nagy járványok idején: halmokba hányják a hullákat, míg végül mindenkit az ágyában, székében felejtenek. Kár a fáradtságért, főleg, ha már nem lesz senki, aki eltemesse őket.
Lehel falfehér lett, erősen megmarkolta barátja vállát
– Nézz rám! Nem szabad ilyesmikre gondolnod! Hallgass anyádékra! Sőt, rábeszélem az öregeimet, mi is tegyünk így! Nincs hülyeség abban, amit mondtak! Most jártam Juditéknál, ők már most leléptek. Nagyobb városokban súlyosabb a helyzet, a tömeg egyfajta katalizátora az eseményeknek!
Ádám szomorkásan elmosolyodott:
– Felesleges küzdenünk. Lejárt a szavatosságunk.
– Nem létezik emberi szavatosság.
– Pedig de. Ez nem méreg, ez nem kívülről jön. Belülről fakad – simította meg mellkasa közepét. – A testben semmilyen fizikai kár nem keletkezik. A halál oka ismeretlen. Egészséges emberek szíve megállt, kómába esnek. Ez eltervezett vég.
– Ezt a programozott halált vallóktól szedted? Hagyd a fenébe, ugyan úgy találgatnak, ahogy a többiek! Nincs bizonyítékuk!
– Nekem van: érzem. Ki fogok költözni innen.
Lehelnek nem tetszett, hogy a kijelentésnél Ádám nem a szobájára, hanem magára bámult. Felképelte. Várta, mikor lobban a tekintetében harag, vagy bármi, ami arra utal, jelen van. Még a düh is több a kifejezéstelen levegőbe meredésnél.
– Az a sok kómás beteg! – folytatta ádám töretlenül. – Az érzéketlenül heverő babák… Ház lakók nélkül. Nem váltottuk be a hozzánk fűzött reményeket, így visszahívnak bennünket.
Lehel döbbenten hallgatott, vadul megrázta a fejét.
– Mi ütött beléd? Korában te akadtál ki a legjobban, miket mondtam, erre most neked mentek el hazulról? Fogd be! Az emberből nem száll ki csak úgy a lélek! Isten nincs, lélek sincs, senki nem tud elhívni innét sehová!
Ádám végre a szemébe nézett, de a benne felfedezett üvegesség láttán Lehel szíve kihagyott egy ütemet.
– Valóban így gondolod? Ennél nagyobbat nem is tévedhetsz! Majd megtudod. Előbb, vagy utóbb mindneki megtudja... 
Lehel nem hitt neki. Felpofozta, de Ádám csendesen tűrte az ütéseket. Igyekezett meggyőzni, milyen abszurd az egész, mintha az elhangzottak puszta tagadásával megóvhatná halódó barátságukat. Lehel torka csak akkor szorult el, amikor Ádám lehunyta a szemét, és semmi jelét nem adta,m hallaná, amit mondanak neki. A sírást csak a barátja három órával később bekövetkező kómájáig tudta visszatartani.


Képek: etoday.ru, tumbrl, wikipedia

Megjegyzések