Távoli szerető

Hádész és Perszefoné se a legjobb példa |  AlexandraVBach

Síron túli szerelem, örökkön-örökké, találkozzunk a következő létben? Kösz, nem! Olyan fogadalom ez, melynek következményeit nem mérik fel. Szépen és romantikusan hangzó, ám könnyelmű ígéret ez, még akkor is, ha valaki újjászületésben, reinkarnációban hisz. A jelenben béklyót kötni a bizonytalan, talán nem is létező, következő jövőre: akit lehet, óvok ettől a döntéstől. Megkötni valakit rabság, nem az igaz szerelem jele. Még akkor is, ha csak egy kitalált történetről van szó.


Távoli Szerető


– Rómeó és Júlia Újragondolva. Találó cím – mondta Sándor, miután negyed órája szobroztak elviselhetetlen némaságban ugyan annál a zombi szerelmespárt ábrázoló képnél. Kérdőn felvonta a szemöldökét és a mellette álló Zsomborra sandított.
– Mit gondolsz?
– Van abban valami perverz báj, ahogy az élőhalott Júlia meglovagolja a szintén halott Rómeót…
Sándor összerándult, egy hosszú pillanatra összeszorította a szemét. Zsombor a nyelve segítségével szórakozottan áttolta a rágóját szája egyik feléből a másikba. Barátja hol elvörösödött, hol elsápadt, sikertelenül próbált felülkerekedni a kiállított képek felkavaró látványán. Végső megoldásként kinyögte:
– Ilyet nem is lehet.
– Mit nem lehet?
– Lefeküdni egy halott pasival.
– Már miért ne lehetne? Ezek itt zombik.
– Ha a halott Rómeó feküdne Júlián, az oké. Itt viszont a csaj mászott rá, ami bajos, mert egy halottnak nem áll fel…
– Tévedsz – szélesedett ki Zsombor mosolya. – Némely halottnak igen is feláll. Nem véletlen, hogy az Erikson megteremtette a Holt Mag Gyermekeit! A csatamezőn járó asszonyok gyorsan összefeküdtek a friss halottakkal, hogy még azelőtt végezzenek, mielőtt elmúlna az alkalom. Az ilyen aktusból származó gyerekeket pedig elnevezték…
– Fúj, fejezd be! – rázkódott össze Sándor. – Miket olvasol te?!
– Fantasyt – jött a nyugodt, magabiztos felelet.
– Nem vagy normális! Komolyan mondom, neked hiányzik itt bent valami – kocogtatta meg Zsombor halántékát. – Aki ezeket festette, az se százas. Zombiként hentergő szerelmespár! Miért nem megyünk már? Arról volt szó, hogy beugrasz, hátha itt van a festőcsaj, és aztán indulás a Mozaikba. Péntek van: pohár áráért kapnánk egy korsó sört!
– És kihagynál egy lehetőséget, hogy összefuss Mariannal? Ő szervezte ezt a kiállítást, nem? Apropó, a barátnőd: megkeresem, hátha ő tudja, hol van a művésznő!
Könnyű dolga volt; Mariannak védjegyévé vált a mód, ahogy közlekedett. Ellavírozott a tárlaton megjelentek között, fülig érő mosollyal bólintott hol ide, hol oda. Dús keblei többször hozzáértek valaki karjához vagy hátához siettében. 
Zsombor gyorsan kikapta szájából a rágót és rövid hezitálást követően a közeli ablak párkányának aljára ragasztotta. Még mielőtt bárki elvonta volna Mariann figyelmét, elébe toppant és megszólította:
– Szervusz! Zsombor vagyok, Sándor barátja.
Mariann szemében felismerés villant, és mintha a mosolya egy árnyalatnyit fakult volna.
– Van egy kis időd? – tett úgy Zsombor, mintha semmit se vett volna észre a lány változásából.
– Sándor? Hát ő is eljött? – billentette Mariann félre kétkedőn a fejét. Zsombor kicsit oldalra fordult, hogy takarásából előbukkanjon a zombipár előtt toporgó barátja.
– Nem csalás, nem ámítás.
– Bemerészkedtem a rémségek kicsiny barlangjába – heherészett Sándor zsebre tett kézzel.
– Túlzol – karolt belé Mariann. – Fantasztikus, mennyien eljöttek, nem? Kóstoltátok a pogácsát? Én magam sütöttem!
– Van svédasztal? – csillant fel Sándor szeme és fejét forgatva máris a pogácsákat kereste.
– A másik szobában találod, közvetlenül az ásványvizek mellett.
– Nem bánod, ha iszom kicsit? – vakarta meg a nyakát Sándor. – Őszintén, némelyike ezeknek a képeknek kifejezetten beteg.
– Ezt valaki vagy utálja, vagy imádja. Menj csak, rosszul ne légy!
Sándor megkönnyebbülve hagyta maga mögött a bomló orrú Júliát a hullafoltos Rómeóval.
– Te mintha jobban bírnád a strapát – hunyorított Mariann Zsomborra. – Mit szólsz hozzá?
– Azt, hogy sajátos, de pont ettől jó.
– Ez az első kiállítás, amit önállóan szerveztem. Arika aggódott, hogyan fogadják majd a műveit, de teljes a siker.
– A festőnőt is itt találom valahol? – kérdezte Zsombor reménykedve. Az igazat szólva egyedül emiatt jött el.
Mariann nagyot sóhajtott, és mielőtt bármit felelt volna, tudni lehetett, hiába várt.
– Ha te ugyan az a Zsombor vagy, akire gondolok, akkor nem biztos, hogy el akarom árulni.
– Miért?
– Hallottam rólad – mondta Mariann jelentőségteljes hanghordozással.
– És, jót, vagy rosszat? – jött a fesztelen kérdés.
– Legfőképpen nem eleget. Arika nem az a típus, aki kibeszéli a magánéletét, még akkor sem, ha a barátnőjéről van szó. Mindenesetre arról tudok, hogy csaptad neki a szelet.
– Miért múlt időben?
– Ha nem tévedek, Arika kikosarazott – fordult Mariann Shakespeare szerelmespárjához, kezét háta mögött lassan összekulcsolta. – Épp ezért furcsállom, hogy itt vagy.
– Látni akartam őt.
– Minek? Hogy zaklasd, és még kínosabbá váljon az egész?
– Ritkán hozom magam ilyen helyzetbe. Ismerem a nem szót.
– Ha így van, talán el kéne menned.
– Miért? Felszegődtél Arika testőrének? – csúszott ki a fiú száján, és rögtön megbánta.
Mariann szótlanul ráfüggesztette a pillantását és meglepetésére nem zavarta el, hanem megrázta a fejét:
– Nem kell neki olyan.
– Az jó. Válaszokért jöttem, nem támadni. Aligha fair dolog e-mailben lerázni az embert. Erősen fontolgattam, hogy könyveljem el Arikát egy gyáva, gerinctelen csajnak, vagy adjak neki lehetőséget arra, hogy megmagyarázza ezt az egészet.
A másik zavartan lesütötte a szemét.
– Ez tényleg nem volt szép tőle. Más a helyedben leribancozza és odébb áll.
– Csakhogy én nem más vagyok. Szóval? – lépett közelebb és lehalkította a hangját. – Itt van?
– Bizonyos értelemben igen – mutatott Mariann körbe a falon függő festményeken.
– Ezek nem fognak magyarázatot adni arra, miért rázott le olyan hirtelen.
– Miért nem próbálod meg? Arika a képein át kommunikál.
– Megy az neki chaten át is… – jutott eszébe Zsombornak az első személyes találkozójuk után kapott rövid üzenet, melyben a lány megköszönte az eddigieket és kérte, többé ne keresse őt, mert részéről ennyi volt.
– Elnézést, nem tudják, hol találom meg az Utolsó Orgia alkotóját? – zavarta meg őket egy nagyon sovány, sápadt arcú fiú.
– Ő sajnos ma nem lehetett jelen. Várady Mariann vagyok, a kiállítás szervezője. Tudok segíteni valamiben?
A fiatalember a fejét ingatta, elnézést motyogva odébbállt.
– Utolsó Orgia? Pazar lehet – csücsörítette a száját Zsombor.
– Odavezethetlek. A Rómeós amúgy sem tartozik Arika kedvencei közé.
– Mi baja vele? Júlia gyönyörbe torzuló arcát például remekül eltalálta.
– Azt mondja, nehezen fest emberi mimikát.
– Ez akkor is jól sikerült.
– Ha azt vesszük, hogy szenvedést akart kihozni belőle, annyira nem is.
Zsombor megvakarta az állát, és ott is hagyta a kezét, míg másik karjával alátámasztotta.
– Gyönyörrel hatásosabb az üzenet: a szerelem a halált is túléli.
– Szerinte pont ezért pocsék a kép. A szerelem, ami a halált is túléli egyrészt természetellenes, másrészt életeken átívelő bilincs. Júliának gyötrődnie kéne, nem elélveznie.
– Ez furcsa. A legtöbben pont olyan szerelemre vágynak, ami még a síron túl is tart.
– Én is ezt mondtam neki, erre grimaszolt és annyit mondott, azért, mert nem tudják, mit kívánnak.
Zsombor hallgatott, némán Mariann nyomába szegődött, aki átsétált egy másik festményhez, amin az elhízott, cigarettázó, pecsétes pólójú Isten pont arra készül, hogy a teremtés érintése helyett a delete gomb lenyomásával ajándékozza meg a monitor képernyőjén keresztül feléje nyúló Ádámot.
– Ez az első, amin nincs erotikus utalás.
– Csalódtál?
– Kicsit. Ecsetvonásról ecsetvonásra fogy az esély, hogy közelebb jutok Arika megértéséhez. Ezek a képek groteszk karikatúrái annak, ami az embereknek szent. Álljak le ötletelni, hogy miért így és miért pont ezeket festette?
– Voltál már a másik teremben?
– Ott mi van?
– Hosszú Történet.
Zsombor bevágott egy grimaszt, Mariann felnevetett.
– Ez a tárlat neve. Gyere, megmutatom.


Merőben másfajta alkotások fogadták: korabeli jelenetek egy képzelt történelmi korból. Zsombor legalábbis egyetlen szimbólumot, jelképet nem talált, ami segített elhelyezni, mely ország középkorát látja megelevenedni a vásznon. Sárkányok, manók, vagy más mesebeli lényeg híján még azt se mondhatta, nosztalgiával átszőtt, olvasmányélményeken alapuló fantasyt lát.
Befont hajú, komoly, kicsit ijedt kislányok sorfala előtt kiképzőtisztforma katona járkált. A háttérben karba font kezű, magas úr mellett kíváncsi kislány szemlélte a sorban állókat.
– Ha Arika épp nem polgárpukkasztó témákat fest, akkor ilyeneket. Megmondom neked őszintén, van ezekben a művekben valami…
– Valami felkavaróan valósághű? – segítette ki Mariannt. – Mintha a tudtodra akarna valamit adni, de nem mersz belegondolni, nehogy olyasmire lelj, ami végérvényesen kizökkentene?
– Valami olyasmi. Inkább bámulom Arika kifacsart képeit, mint ezeket. Kényelmetlenül érzem magam előttük – ölelte át magát karjával. – Mintha egy eddig mélyen rejtegetett, titkos belső életbe engednének bepillantást. A képzeletembe furakszik.
– Furcsa, én épp az ellenkezőjét érzem. Ezek a jelenetek mesélnek. Még a végén igazad lesz, és meglelem a festék mögött a festőt – nyúlt a kislányok felé, de Mariann gyengéden a kezére ütött.
Zsombor odébb sétált egy hosszában kettéosztott képhez. Felül két, eltérő kultúrát képviselő embert talált: egy fonott hajú büszke nő és sisakos komoly férfi szorította egymás alkarját úgy, mintha nagyon jelentőségteljes pillanatról volna szó. A kép alsó felén ellenben Ikarus busz előterében dühtől eltorzult arccal hátat fordítanak egymásnak.
– Közös Átok – olvasta le a kép címét. Egyszeriben felfogta, mit értett azon Mariann, barátnője megveti a síron túli szerelmi esküvéseket. – Ők kik?
– Tudnom kéne? Talán nem is léteznek.
– Túl aprólékosak a vonásaik. Biztos, hogy nem a képzelet szülöttei.
– Vagy élő modell után dolgozott.
– Szokása?
Mariann elbizonytalanodott.
– Látod, ezt sosem kérdeztem meg tőle. Művésztelepen él, akár modelljei is lehetnek.
– Akár… – sandított rá Zsombor, őt nem sikerült meggyőzni. Feltűnt neki, hogy rendre ugyan az a pár karakter szerepel a képeken: egy nemes nő, vélhetően királyi sarj, egy másik nemzet férfija, és vértbe öltözött nők tucatja. Testőrnők, jutott eszébe, ez pedig alaposan gondolkodóba ejtette.
– Arika hisz abban, hogy volt előző élete?
– Ha kérdezem, kinevet, leszól. Ha viszont a képeiről faggatom, elbizonytalanodik. Egyszer megkérdeztem, mi a fenének öltöztet vértbe nőket. Erre azt felelte, azért, mert így kell tennie. Ha nem így lenne, az olyan, mintha hazudna.
– Nagyon kötődik ehhez a világhoz. Vásznak tucatjain festi meg újra és újra.
– Egyfajta rögeszme. Örülök, hogy egy időre felhagyott vele és megfestette a Magyar Rémmeséket.
– Nem a képei az ijesztőek, hanem a név, amit a kiállításnak adott.
Zsombor szavai hallatán Mariann mélyen elvörösödött és lesütötte a szemét.
– Jesszus, ezt te találtad ki, nem is ő, ugye? Bocs!
Még szeretett volna valami vigasztalót mondani, ám akkor elé került a Távoli Szerető. Az eddigi képek a nemes nőt és kíséretét állította középpontba, ez viszont nem. Díszes felvonuláson ékszerekbe öltözött urak és úrnők forgatagában, közvetlenül a királynő mögött az egyik katonanő szakított az arctalansággal. Az összes alak a kép jobb oldalára, menetirányba nézett, kivéve ezt az egy nőt. Az egyenesen a kép nézője fel fordította az arcát, és olyan szuggesztíven bámult, hogy Zsombor azt hitte, mindjárt megszólítja. Nézése kiköpött mása volt Arikáénak. Megdörzsölte a szemét, körbenézett, és mintha hályog hullt volna le a szeméről. A nemes kisasszony, a későbbi királynő mind csak arra szolgált, megossza a szemlélő figyelmét, hogy elrejtse a tulajdonképpeni főszereplőt.
A sorban álló kislányok egyike, a kiképzéstől fáradt fruska, az úrnőjével táblajátékot játszó kamasz lány, az avatásán fél térdre ereszkedő, nyugodt arcú fiatal nő, mind a szemlélőt rabul ejtő nő volt különböző életkorban.
– Ez ő – lehelte.
– Tessék?
– Távoli Szerető! A Hosszú Történet, amivel általában lerázzuk a másikat! Igazad volt, Mariann! A képek mindent elárulnak! De vajon ki nevezte el így…? – morfondírozott.
– Azt hiszem, elvesztettem a fonalat – mondta Mariann, míg Zsombor egyik képtől a másikhoz sietett. Lázasan keresett valamit, még ő sem igazán tudta, hogy mit. Amikor pedig megtalálta, szemöldöke a magasba ugrott, és meg sem bírt szólalni.
– Mi az? Mi bajod?
Feleletképpen ujjával megérintette a Távoli Szeretővel szemközt felakasztott kép középtáján lovagoló férfi alakját. A festmény mintha a díszfelvonulás folytatása lett volna. Felismerésének tárgya, az oldalra pillantó férfi látszólag maga volt a megtestesült előkelő közöny, ám ahogy belefúrta sóvárgó, sajnálkozó tekintetét a levegőbe, az felért ezer szóval.
Zsombor lassan elállt a kép elől, visszanézett a Távoli Szeretőre, és amikor gyanúja beigazolódott, bólintott.
– Egymást nézik.
– Kik?
– Ő és a nő.
Mariann szeme kikerekedett.
– Ilyen nincs. Ez a pasas…!
– Mi van vele? – somolygott Zsombor, mert ő már ismerte a választ.
– Teljesen úgy néz ki mint te!
– Hogy tehetné? Az orra mint a sasé, és nálam sokkal erőteljesebb testalkatú!
– De a nézés…! Ó, a nézése mégis a tiéd! Nem hiszem el! Amikor ezt festette, te még a kanyarban sem voltál!
– Vagy éppen ellenkezőleg, nagyon is régóta ott jártam.
Elégedetten Mariannhoz fordult, biccentett neki
– Köszönöm, igazad volt: a képek sokat segítettek.
– Most meg hová mész? Akkor ne adjam meg Arika telefonszámát?
– Szükségtelen. Vannak dolgok, amiket nem érdemes erőltetni. Arika is közéjük tartozik. Ha nagyon muszáj, úgy is megtaláljuk egymást. Ha pedig mégsem, ki a megmondhatója, hogy nem úgy jártunk a legjobban?

Képek: jonathonart, donatoart

Megjegyzések