Halottak Napja





November utolsó napján a temetőben járva abszurd ötletem támadt, ahogy a sírokra helyezett koszorúkat és mécseseket néztem. Ennek köszönhető ez a mostani írás.

Halottak Napja

– Gyere már, igyekezz, elkésünk! – nyaggatott anyám, és a konyhapultra kikészített fonott kosárba a tobozokból készített kis koszorúk, műanyag mécsesek mellé rövid töprengés után betette apám kisfejszéjét is.
– Azt minek hozod? – kérdeztem, és ő az ajkába harapott.
– Igazad van, a nagyobbik kéne. Kimennél a kis házba? Apád legutóbb azzal verte be a paradicsomkarókat a földbe.
A kis ház a kerti szerszámosunkat jelentette, és kinézve az ablakon tiltakozón megráztam a fejemet.
– Szakad az eső, mintha dézsából öntenék. Dehogy megyek! Nedves a fű, elcsúszom, összekenem a nadrágomat, vagy felcsapom magam sárral!
– Mit számít az! – felelte, és én csak a szememet meresztettem. Jól hallottam? Az én tisztaságmániás anyám szemet hunyna egy sáros folt fölött? – Inkább egy kis latyak, semmint hogy később, csak mert finnyáskodtál, más kenjen össze…
Hogy komolyabban vegyem, jelentőségteljesen a szemembe nézett és az ajtó felé intett:
– Menj, és hozd be a nagyobbik baltát!
Az utcán, az esernyő alatt szorongva úgy éreztem magam, mint egy gyilkos, aki felkészült a tett elkövetésére. A gyönyörűen elkészített borostyánlevéllel díszített koszorú közepéből jókora, gyárilag piros festékbe mártott baltanyél meredt az ég felé. Hiába igazgattam el a kosár száját fedő műanyag szatyrot, az rendre félrecsúszott.
Szembe jöttek velünk anyám ismerősei, Somogyiék, kínomban azt se tudtam, hova nézzek. Mi lesz, ha meglátják a baltanyelet? Mit fognak gondolni rólunk?
Anyám kolleganőjének férje tett róla, hogy ne sokáig tipródjak. A vállára vetett láncfűrész láttán kikerekedett a szemem, ő pedig félreértelmezve megdöbbenésemet szélesen elmosolyodott:
– Ugye, milyen hasznos kis cucc ez? Ez az új HW–3600. Felhőszakadásban is hatékonyan teszi a dolgát.
Anyám könyökével az oldalamba bökött, ne bámuljak már úgy, mint borjú az új kapura, és lesütöttem a szemem.
– Sziasztok, a temetőről jöttök?
Somogyiné fáradt elégedettséggel felsóhajtott.
– Igen, már rendbetettük mind a két sírt. Ne tudd meg mennyien vannak!
– Olyan rossz a helyzet? – vékonyodott el anyám hangja, mire Somogyi úr felnevetett.
– Ne ijedezzen, ott van a rendőrség, polgárőrség, és a temetőgondnokság is! Minden a legnagyobb rendben!
– A láncfűrészt is csak azért hozta, hogy ne járjunk úgy, mint tavaly…
Anyám szaporán bólogatott, és láttam rajta, nem szeretne részleteket hallani a múlt évi esetről. Én akkor nem jöttem haza a szüleimhez, de állítólag nagy felfordulás kerekedett abból, mert két suhanc elemelt két mécsest Somogyiék szüleinek sírjáról. Egy sírról, amiben két generáció, azaz négy halott is nyugodott…
Elköszöntünk egymástól, Somogyiék folytatták útjukat hazafelé, mi pedig a temetőbe. A Halottak Napjára való tekintettel nagy volt az utcán a forgalom, a városi temetőhöz közeledve egyre kevesebb eséllyel lehetett parkolóhelyet találni. A virágboltok a szebbnél szebb koszorúk mellett lakkozott nyelű, fémhegyű karókat, különféle ütlegeket, kertészeti lerakatokból felvásárolt vasvillákat is árusítottak. A kegytárgyboltból is világosság szűrődött ki, nagy keletje volt a szenteltvízzel feltöltött ablakmosó flakonoknak. Ha hinni lehet a rá ragasztott címkének, a tartalmát maga Erdő Péter bíboros áldotta meg.
Halottak Napi Fegyverviselési Engedély! – hirdette a vadászbolt kirakatába ragasztott hirdetmény, a szembeszomszédunk fia épp ott tanakodott a barátjával.
– Még csak az kéne, hogy a kezükbe fegyvert adjanak! – morgott anyám. – Egyikért se volna kár, ha lerántanák őket…
– De anya! – súgtam, ő meg hanyagul rántott egyet a vállán.
– Ami a szívemen, az a számon! Egész nap csak szipóznak, nem dolgoznak! Az ilyenek segélyére költi az állam a pénzünket!
A temető előtt nemcsak a rendőrség újoncokkal teli készenléti kocsija, de a tűzoltóság és a mentők is felvonultatták járműveiket. Egyelőre cigiztek és kis műanyag poharakból szürcsölték a városi nyugdíjas kör által készített kávét.
Átléptük a temető kapuját, aminek a bejárata felett cirkalmas betűkkel az alábbi kívánság szerepelt: Nyugodjatok békében! A helyi pap is csak addig ágált a Feltámadunk! felirat cseréje ellen, amíg az egyik incidens nem a közvetlen közelében zajlott le.


Illedelmes csendbe burkolózva, vagy legalábbis suttogva közelítettük meg keresztanyám sírját. Ha ismerőssel találkoztunk, halkan odaköszöntünk, amúgy célirányosan lépcsőztünk a domboldalban kialakított hetes parcella felé.
Anyám tekintete aggódóan figyelte a régi, évek óta gondozatlan sírköveket. A temetőgondnokság ugyan minden évben gyertyákat helyezett ezekre a sírokra, és egy kicsiny koszorút is fektettek rá, melyet a város külön erre a célra létrehozott Kegyeleti Alapjából finanszíroztak, ő mégsem bízott ezekben az intézkedésekben.
– A rokonoknak kéne ezt csinálni, nem vadidegeneknek.
– És ha messze laknak, vagy kiköltöztek külföldre? – keltem az ismeretlenek védelmére.
– Kutya kötelességük rendben tartani a rokonaik sírját! Ha máskor nem, legalább ilyenkor! Nagyon jól tudják, mit kockáztatnak ezzel, hogy lehetnek ilyen felelőtlenek?!
Míg oda nem értünk keresztanyám sírjához, anyám azon morfondírozott, vajon mi fogad minket. Keresztapámék többnyire késve szoktak kilátogatni a sírhoz, így mikor mi megérkezünk, nincs azon se virágcsokor, se gyertya. Többször szóvá tettük már ezt, de nem lett foganatja.
– Keresztapádék a tűzzel játszanak. Megjárják még egyszer azzal, hogy úgy veszik, mi kijövünk ilyenkor, és nekik elég csak Mindenszentekkor. Megnézném, mihez kezdenének, ha jövőre nem itt, hanem a szüleim sírjánál kezdenénk… 
Anyám dohogása az egyik fülemen bement, a másikon meg ki. Jól ismertem őt, sose merné beváltani az ígéretét.
Kitartóan zuhogott, de rutinos temetőbe járók voltunk. Direkt olyan mécseseket vásároltunk, amit ha egyszer meggyújtottunk, akkor se erős szélben, se felhőszakadásban nem aludt ki. A gyártó szerint terméke megfelel az MSZ-08-1551:2010 szabványnak, így meggyújtásától számítva minimum nyolc órán át biztos ég.
Anyám kis seprűt is hozott, máskor azzal tisztította meg a sír közvetlen környezetét, erre most nem volt szükség. A beton virágtartókban egy-egy szerény, krizantémokból készült csokor fehérlett, és két hatalmas, urna méretű fedett mécses is lobogott. 
– Látom, Bözsi néniék idén korábban jöttek. Nagyon helyes. Mit állsz ott? Gyere már közelebb, tarts a fejem fölé az esernyőt, míg kipakolok és meggyújtom a mi gyertyáinkat!
A szokottnál kicsit lassabban tettem a kérésnek eleget, mert végig a szomszéd sírt figyeltem. Széles vállú, tarkopaszra nyírt bőrkabátos férfi baseballütőt szorongatva, ugrásra készen fixírozta a nagyszülei sírját, pontosabban a sírt fedő kőlap és az alapzat közötti keskeny, sötét rést. Nője, egy szőrmebundás, tűsarkús, körülbelül öt centi hosszú, hegyes műkörmöket viselő, erősen sminkelt cicababa remegő kézzel pakolt szét a síron legalább ötven darab teamécsest.
– Siess már, anyukám, ha elbénázod, kijön a nagyfater, és akkor sikítozhatsz!
– Ennyi gyertya biztos elég lesz? – pislogott a nő, és nekiállt egyenként meggyújtani a mécseseket.
Anyám kritikusan félrehajtotta a fejét.
– Nem lesz ez így jó. Teamécses helyett fedeles mécsest kellett volna hozniuk. Ezeket, ha meg is sikerül gyújtani, el fogja mosni az eső.
A műszempillás nő riadtan pislogott, pasija cifrát káromkodott.
– Egy dolgot bíztam rád, egyetlen egyet, és azt is elcseszted?!
– Sok gyertyát kértél, hát én vettem negyven darab levendulás illatgyertyát! A levendula nagyon jó, idegnyugtató hatású!
– Hogy nyugodt szívvel kapja el a bokámat a nagyfater?! Mondd, ugye legalább koszorút azt hoztál?
A cicababa rémülten a szájához kapta leopárdmintás körmeit és kiesett kezéből a doboz gyufa.
– Jesszusom, a konyhapulton felejtettem!
A pasas agyvérzés közeli állapotba került.  Képe vörösödött, erősen fújtatott, és hol a nőjére vetett gyilkos pillantásokat, hol a sírt méregette egyre idegesebben.
– Az előbb mintha egy centit megemelkedett volna a sírkő… – vetettem közbe poénból. – De lehet, csak a szemem káprázott.
A cicababa néma sikolyra nyitotta a száját, egyet hátralépett, aztán belealélt a mögötte sötétlő, szúrós, vizes tujába.
Anyám gyilkos pillantást lövellt felém, félreállított és kikapott a kezemben tartott kosárból egy kis koszorút meg két közepes méretű mécsest.
– A koszorú azért kell, hogy megújítsa a kötést, és lent tartsa, akiket lent kell. A gyertyák pedig azért, hogy fénnyel pecsételjék meg a dolgot –magyarázta a baseballütősnek. – A kettő együtt az igazi, külön-külön semmi sem garantálja a sikert. Elvileg minimum négy mécses kell, a sír négy sarkára egy-egy, és középre sem árt egy ötödik, de a temetőgondnokság sem tesz két mécsesnél többet a gazdátlan sírokra, mégsem történik baj.
Míg beszélt, meggyújtotta és elhelyezte a mécseseket a sír két tetszőleges pontjára, majd középre rakta a koszorút.
– Így ni. Probléma megoldva. Kiszedheti a barátnőjét a tujából. Hiába vékony ma az élők és holtak közötti mezsgye, a nagyapja ma nem jön vissza.
– Hát jobb is! Élőben sem volt egy szépség, most meg aztán…
– Ezért tiltották be világszerte a Halloweent. Sok baleset történt, és holtak helyett beöltözött élőket is lelőttek – bólogatott anyám, és visszatért keresztanyám sírjához. Felkerült rá a borostyándíszes koszorú, meg a kötelező mécses, vidám lángjuknál el is felejtettem, mi okból gyújtottuk őket.
– Az emlékezés kicsiny szikrái – dünnyögtem. Anyám beállt az esernyő alá, összefűzte maga előtt az ujjait.
– Pontosan. Emlékezz halottaidra. Emlékezz rájuk, milyenek voltak éltükben, és évente egyszer legyen gondod arra, ha egyszer meghaltak, maradjanak is halottak.



Képek: pinterest, 500px, elemenop.tumblr

Megjegyzések