Csak ha kérnek

A kéretlen segítség teremthet egyensúlyt? | pixabay
A legtöbb embert megérinti, jó kezdeményezésnek és tevékenységnek ítéli a karitatív, ökumenikus munkát, esetleg ő maga is kiveszi adománnyal, önkéntes munkával belőle a részét. Mostani novellám egyik szereplője egyáltalán nem tartozik ezek közé, és a véleményének sem szab határt.



Csak ha kérnek

Egyáltalán nem értettem, hogy amikor a barátnőm unszolására elfogadtam az egyik ismerőse randiajánlatát, miért kért arra, ne nagyon hozzam szóba, mivel foglalkozom.
– Egy segélyszervezetnél dolgozom. A legtöbb embernek ezzel sosincs semmi baja.
– Tudom, Zsolna – köszörülte meg a torkát Emő a telefonbeszélgetés közben –, de hálás volnék érte, ha hanyagolnánk.
Először meglepődtem, majdnem meg is sértődtem, aztán észbe kaptam:
– Ó, ha attól tartasz, elkap a hév, és onnantól kezdve másról sem lehet velem beszélni, akkor megnyugtatlak, oda fogok figyelni.
– Az jó – engedte ki lassan a levegőt. – Nagyon jó. Akkor érezd jól magad!
Elköszönt, bennem mégis ott motoszkált, nem sikerült teljesen megnyugtatnom.
Ami igaz, az igaz, szívügyemnek tekintettem mások segítését, támogatását. Ha nem ügyeltem, hajlamos voltam magamhoz ragadni a szót, és órákon át ecsetelni másoknak, mivel jár a munkám, milyen élethelyzetekbe csöppenek.
Elhatároztam, minden úgy lesz, hogy Emőnek jó legyen, habár kérdéses, hogy hogyan fogok úgy bemutatkozni a randipartneremnek, ha életem egyik lényeges részéről hallgatnom kell.
Az este egész jól indult: Félixet látásból már ismertem, ott dolgozott, ahol Emő, és a róla hallottakból értelmes, figyelmes férfi képe körvonalazódott bennem.
Becsültem benne, hogy a telefonját már az étkezés előtt kikapcsolta, ráadásul a munkájával sem traktált. Őneki biztos nem kell még hétvégéken is készenlétben lennie. Sikerült hosszú ideig olyan semmiségekről csevegnünk, minthogy hogyan barátkoztam össze Emővel az egyetemen, milyen őrültségeket csináltunk, hogyan teltek az ő egyetemi évei, és mi az a furcsa forradás a bal kézfején.
– Kutyaharapás – magyarázta és felemelte a kezét, hogy újra szemügyre vehesse. – Akkoriban még nem varrtak olyan szépen az orvosok, de nem is érdekes. Attól eltekintve, hogy nem a legszebb munka, sikerült úgy összerakniuk a kezem, hogy semmiben se akadályozzon. Az egyetlen állítólagos hátrány, hogy azóta utálom a kutyákat – fűzte hozzá grimaszolva.
– Egy jó terápiával bármilyen viszolygás legyőzhető – mondtam, és fejben gyorsan végig is vettem, melyik ismerősöm jöhetne szóba, ha Félix netalántán érdeklődést mutatna.
– Kösz, de jó ez így. Ebben a lakásba amúgy se való kutya, és nem sok értelmét látom, hogy mi szükség volna megkedvelnem őket. Hangosak, nyálasak, csak a gond van velük.
– Minden csak nevelés kérdése.
– Lehet, de engem nem vonz egy kutya gondolata.
Lehet, hogy bennem van a hiba, de egyből az jutott eszembe, vajon nem hasonló érvekkel hűtene le engem, ha netalántán összejönnénk, komolyra fordulna a dolog, és szóba kerülne a gyerekvállalás. Mielőtt túlzottan is belemerülhettem volna ebbe az egyelőre meglehetősen fiktív eshetőségbe, pittyent párat a mobilom. Félix felemelte száraz vörös borral töltött poharát és alig észrevehető, neheztelő pillantást vetett rám a pohár széle felett. Gyorsan átfutottam a nekem küldött sms-t, lenémítottam a készüléket és kitettem az asztalra. 
– Bocsánat – szabadkoztam –, muszáj mindig elérhetőnek lennem.
– Lebetegedett a gyereked?
Félix kérdésére nevetve megráztam a fejem:
– Nincs gyerekem, és ha volna, nyilván nem fogadtam volna el a meghívásodat, ha beteg. A munkám miatt van.
Ahogy kimondtam, egyből lesütöttem a szemem. Na, tessék. Emő megkért, ne hozzam szóba, erre elszóltam magam.
– Miért, mivel foglalkozol? – fordult hozzám Félix.
Egy darabig a tányéromon heverő sertéshúst szeleteltem precíz, takarékos mozdulatokkal, aztán elérkezettnek láttam az időt, hogy szakítsak a gyerekes titkolózással és beavassam Félixet a hivatásomba:
– Segítő vagyok egy segélyszervezetnél.

Forrás: kincsesfüzet.wordpress.com
– Valamelyik egyház szolgálatában?
– Nem, mi nem kötődünk egyik egyházhoz sem. Nonprofit alapítványként működünk, szegénységben élő nagycsaládokat támogatunk.
– Tehát szociális munkás vagy – mondta olyan lekezelő hangsúllyal, hogy először szóhoz sem jutottam. Félix a poharát forgatta, elhúzta a száját, aztán kiitta a bor maradékát.
– Tulajdonképpen igen, és nem értem, mi nem tetszik neked ebben.
– Lényegében semmi, te tudod, mi a jó neked. Volt ugyan egy ismerősöm, aki büfészakként elvégezte a szociológiát, és rengeteg ösztöndíjat zsebelt be, de te talán használod is a végzettségedet.
– Az ismerősödet nem ismerem, de nem is számít, mert én nem szórakozásból, potyapénzért jártam egyetemre. Meg hogy értetted azt, hogy talán használom is a végzettségemet?
Pislogás nélkül őt fixíroztam, nagyon nem tetszett, hogy Félix ellenszenvvel fogadta a foglalkozásomat.
– Figyelj, ezen most nem akarok összeveszni veled – tette le a poharát és széke támlájának dőlt. – Egy segélyszervezetnek dolgozol. Nem nagy cucc, egészségedre, lapozhatunk.
 Itt még lett volna esélyem megállni, de a hangsúly, ahogy az egészről beszélt, rettenetesen sértett.
– Hogy érted azt, egészségemre? Ezt többnyire akkor mondják valakinek, ha valami olyat csinál, ami a másiknak nem tetszik, és ráhagyják.
– Értsd, ahogy akarod – fonta Félix karba a kezét.
– Ha már itt tartunk: te kinek fogod adni idén az adód egy százalékát? – szegeztem neki.
– Ez hogy jön most ide? – vonta fel a szemöldökét.
– Csak kíváncsi vagyok. A legtöbben ilyenkor olyan alapítványoknak ajánlják fel, akik a közösségért dolgoznak.
– Mint például?
– Menhelyeknek, ökumenikus szeretetszolgálatoknak, különféle alapítványoknak, segélyszervezeteknek, környezetvédő közösségeknek.
– Jó, mert én a közeli nemzeti parknak. Abban valahogy több fantáziát látok.
Hogy mi van?! Jól hallottam, hogy épp az imént degradálta le a hivatásomat? Elképedtem, és percekig nem találtam a szavakat, amikor pedig mégis, azzal nyugtattam magam, csak rosszul hallottam.
– Ezt nem mondod komolyan…
– Miért ne mondanám komolyan? Nektek még senki se mondta, hogy kész időpocsékolás más életének romjait takarítani, és a kapott pénzt valami hasznosabbra is fordíthatnátok?
– Neked láthatóan fogalmad sincs arról, miből áll a munkánk.
– Van elképzelésem, de úgy gondolom, nem ez a megoldás.
– Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha mégis elmondom, miről van szó, mert így elég merész kijelentened, hogy nem ez a megoldás.
– Szükségtelen – rántott egyet a vállán. – Akármit csináltok, azzal csak hozzászoktatjátok a másikat, hogy őket mindig minden helyzetből lesz, aki megmenti.
– Ez szerintem jó. Senki sincs elhagyatva, egyedül.
– Ezzel követitek el a legrosszabbat. Minek akarjon valaki változtatni az életén, keresni a végleges megoldást, ha jöttök ti, meg a hozzátok hasonlók, és úton útfélen megmentitek? Az a baj, sokan azt hiszik, az adakozás megoldás, pedig csak elkényelmesít, nem kényszerít senkit se fejlődésre.
–  Rohadtul nincs igazad – csúszott ki a számon. – Te nem találkozol azokkal az emberekkel, akikkel én. Ki a fene akarna belekényelmesedni a komfort nélküli lakásba, az éhezésbe, a nincstelenségbe? Azok az emberek örülnének, ha megszabadulhatnának abból az élettől!
– És, tesznek érte valamit érte azon kívül, hogy tartják a markukat, küldjetek nekik ételt, ruhát, elektronikai berendezéseket? Fogadni mernék rá, kifogások ezreit tudják felsorolni, ha arról van szó, valami miért nem megy, vagy nem sikerül nekik.
Nagy levegőt kellett vennem, hogy ne ordítsam le Félix fejét.
– Senki sem tartja a markát. Többnyire mások hívják fel a rászoruló családokra a figyelmünket, és nem is fogadják el elsőre a segítségünket, mert szégyellik azt, ahogy élnek. Nem reklámozzák, nem verik az asztalt, hogy már pedig őket támogatni kell.
– Arra sosem gondoltatok, miért szégyenkeznek? Megfordult már a fejetekben, hogy arról ők nagyon is tehetnek? Ismerem én az ilyeneket: áldozatnak állítják be magukat, akikkel elbánt az élet, a bankhitel. Mindenki felelős és hibás a nyomorúságukért, csak éppen ők maguk nem. Kedvelt kifogás, hogy önhibáján kívül kerül valaki szar helyzetbe, de én ebben nem hiszek. Ez egy nagy kamu.

Forrás: sophrosyne.radical.r30.net
– Már miért volna az? – szorítottam össze a szám, és ha tekintettel ölni lehetne, Félix többszörösen halott lenne.
– A tetteknek, döntéseknek következményei vannak. Ezek a következmények néha nem a vártak, nem épületesek. Negatívak is lehetnek, csak ezt senki se szereti belekalkulálni. Ostobán remélik a jót, és nincs egy B tervük, ha beüt a krach. Éppen ezért én nem tudom azokat a balekokat sajnálni, akik így járnak, és annyira ellehetetlenítették a rokonsággal, barátokkal a viszonyt, hogy nincs senki, akihez támaszért fordulhatnának, és idegeneknél kötnek ki. Gyakorlatilag nagyobb kudarc az, hogy saját berken belül egyedül maradtak, minthogy hoztak egy döntést, amiről utólag kiderült, nem a legszerencsésebb volt.
– Ezt mondd el annak a többgyerekes családnak is, akinek hajszálon múlik, hogy nem árverezik el a fejük felől a lakást.
– Senki sem fogott fegyvert a drága szülők fejéhez, hogy annyi gyereket kell vállalnia, és hitelt kell felvennie. Talán előbb gondolkozni kellett volna, mielőtt belevették magukat a „majd lesz valahogy” életérzésbe. Mondhatom, roppant felelősségteljes szemlélet az ilyen.
– Vérlázító, milyen egoista, szívtelen szemlélet a tiéd. Te lehet, hogy tétlenül végig tudod nézni más éhhalálát, és hogy az utcára kerül, de én, és a hozzám hasonlók nem. Mi nem a magunk kényelméből szónokolunk és vádoljuk őket, hanem megmutatjuk, nincsenek egyedül, nincs veszve semmi, és megtesszük a tőlünk telhetőt, hogy talpra álljanak. Sokat elárul egy közösségről, ha sorsára hagyja a bajban lévőt.
– Tévedni emberi dolog, és bárkinek jogában áll, ahogy elviselni azt is, ami utána jön. Ha nem hagyod, hogy valaki átélje a tévedése minden velejáróját, hogyan tanul majd belőle? Mert én ebből csak azt látom még mindig, ha valaki elbasz valamit, majd előbukkan egy segélyszervezet és felkarolja. Építő, személyes tanulság zéró, gyorsan feledteti a vészt mások tűzoltása. Pedig az adott helyzetet neki kéne megoldania, neki kell kimászni belőle.
– Képzeld, ezt mi is tudjuk! Mi csak lehetőséget biztosítunk ahhoz, hogy ezt véghezvihessék! Nehogy azt hidd, bambán végignézzük, ha visszaélnek a segítségünkkel, vagy ki akarnak használni minket. A legtöbb esetben mi vagyunk az első lépés a megoldáshoz, mert nincs más lehetőség, amin elindulhatnának.
– Kicsit halkabban, nem kell kiabálni, mindenki minket néz – szólt közbe Félix hűvösen.
– Hogy lehetnék halkabb, ha balfaszságokat hordasz össze? Nagy divat ma az áldozat hibáztatása, mintha élveznék, hogy a bajban lévő orra alá dörgöljék, mekkora egy béna, szar alak, és rohadjon meg a felelősség súlya alatt! Mintha nem tudná ezt az ember mások okoskodása nélkül is, mintha ezzel bármi építőt el lehetne érni! A bántás nem ad erőt, hogy az ember a sarkára álljon és cselekedjen! Mi azért vagyunk, hogy példát mutassunk, és utat, hogy van kiút!
– Ahhoz elég lenne olyan emberekkel összehozni a segélyezetteket, akik ezen már sikerrel átmentek – vágta oda Félix. – Vagy másféle szemléletre, módszerre rászoktatni őket, nehogy ugyan oda csússzanak vissza, ahonnan ti kirángattátok őket.
– Senki nem kell kirángatni. Ezek az emberek küzdenek azért, hogy az életük jobbá váljon.
– Az élelmiszersegélyből főzött ebédben aligha látom a kilábalás szikráját, az inkább stagnálás. Nem átmeneti állapotnak fogják fel a segélyezést, hanem A megoldásnak. Eszükbe se jut túlnézni azon, és a többre vágyáson túllendülve többet tenni érte.
– Mert az olyan egyszerű, azt hiszed. Pláne, ha valaki olyan megyébe, közösségbe született, ahol a lehetőségek minimálisak. Ha olyan okos vagy, te mit javasolnák azoknak, akiknek nincs állásuk, és Borsodban élnek, saját tulajdonú házuk röghöz köti őket egy elszegényedett faluban?
Félix fölényesen elmosolyodott:
– Nem húzol be a csőbe. Nem leszek jól megmondó ember. Nem nekem kell tudnom a megoldást, hanem annak a személynek, aki ebben a helyzetben van.
Mérgesen csettintettem.
– Na látod, ha konkrétumokról van szó, megáll a tudományod, és ködös közhelyekkel jössz! Ez a legkönnyebb! Az ilyen önző, lenéző, kirekesztő nézetektől tart ott a világ, ahol!
– Vagy mert folyton beleszólnak más életébe – szorult ökölbe Félix keze. – Ki vagy te, vagy bármelyik szervezet embere, aki eldönti kérés nélkül, hogy ki szorul segítségre?
– Sosem kérés nélkül döntünk! – mondtam, de ő csak folytatta.
– Mi alapján döntitek el? Hogy van merszetek ahhoz, hogy a másik képébe törlitek, milyen életszínvonalhoz kell tartania magát, mi alá ne adja az életét? Milyen alapon érzitek feljogosítva magatokat arra, hogy eldöntitek más helyett, mivel kéne nem beérnie, mit kéne birtokolnia? Tudod te, vagy a munkatársaid, hogy kérés nélkül segíteni nagyfokú tiszteletlenség? Hogy a segítési mániának van egy igen romboló üzenete, még pedig az, hogy nem nézed ki a másikból, hogy képes önállóan felismerni és megoldani a problémáit? Honnan tudod száz százalékos biztossággal, hogy éppen ti kelletek ahhoz, hogy valaki egyenesbe hozza az életét?
Mire végzett, a szívem hevesen vert, az arcom forrón tüzelt. Így még engem és az általam végzett munkát sosem szólták le! Lassan felálltam az asztaltól.
– Itt fejezzük be. Ennek az egésznek semmi, de semmi értelme sincs. Okosabb enged, és egyébként sem kell együtt értenünk.
A tárcámhoz nyúltam, hogy kifizessem a részem, de Félix megelőzött és egy tízezrest tett az abroszra.
– Mondhatnám, hogy megbántam, hogy elhívtalak, de lényegében még jó is, hogy ilyen hamar kiderült, nem illik össze a világképünk.
– Valóban nem illik össze.
És milyen jó, hogy nem illik össze! – állapítottam meg magamban.
Az étteremtől egy saroknyira felhívtam Emőt.
– Jaj, túl korán hívsz. Valami baj van?
– A kollégád egy seggfej.
– Mit csinált?
– Konkrétan egy két lábon járó marhának nézi azt, aki segít másokon, a segítségre szorulókat pedig Taigetosz pozitívnak.
Barátnőm szitkot morzsolt el a fogai között.
– Bocs, ezt jól elcsesztem.
– Ne te érezd rosszul magad Félix modortalansága miatt!
– Sajnálom, Félix ebben a kérdésbe egy tuskó – hadarta Emő. – Szabolcsi származású, ami majdnem olyan, hacsak nem rosszabb, mintha Borsod megyei lenne, és épp elég példát látott arra, hogyan élnek vissza mások a közmunka, illetve más segélyezés rendszerével. Rettenetesen felháborítják a visszaélések, emiatt egyáltalán nincsen jó véleménye a megsegített emberekről. Ezért nem akartam, hogy szóba hozd a munkádat.
– Egy – emeltem fel csitítóan a tenyerem, pedig Emő nem volt ott, hogy lássa a kezem. –: semmi szükség arra, hogy tisztára mosd előttem a munkatársadat. Van elég nagy szája ahhoz, hogy egyedül is kiálljon magáért, ha ki akar. Kettő: nem érdekel honnét jött, min ment keresztül, mert nem jogosítja fel őt arra, hogy így beszéljen. Erre a segélyezést pocskondiázó szónoklatra nem szolgáltam rá, és az ő baja, milyen előítéletekre tett szert. Három: én tiszteletben tartottam a kérésed, ameddig értelmét láttam, viszont elég kínos, ha titkolózni kell valamiről, ami az életem fontos része.
– Tud ő másmilyen is lenni…
– Minden bizonnyal, de nekem nem azzal az oldalával mutatkozott be.
Míg a buszmegállóhoz sétáltam a csípős hidegben, végig azon járt az agyam, honnét szedi Félix, hogy mi akkor is segítünk, amikor valaki nem kér belőle. Alap, hogy nem erőszakoljuk magunkat a másik emberre, de más lapra tartozik, ha kérik. Amit viszont Félix kifelejtett, hogy némelyek annyira beszűkültek a problémájukba, hogy fel kell finoman hívni a figyelmüket arra, másképp is lehet. Nincsenek egyedül, és érdemes bízni másokban.

Megjegyzések