A jó író holtáig tanul

Mégis bután hal meg? Elképzelhető :) Front van, és nem a valós időjárásra gondolok, hanem hogy Zsuzsa feltett egy kérdést és mások - köztük OnSai - után nekem is válaszolhatnékom támadt. Ez a kérdés pedig a következő volt: mi volt a legnagyobb írói lecke, amelyet megtanultál a legutóbbi történeted írása közben?

Ez a bagoly idővel a bő'csességet is meghozza | Colossal

Jelenleg egy olyan fanfiction történeten dolgozom, amit férfi szemszögéből írok.
  • Első lecke: mivel nem ismerem eléggé a másik nem gondolkozásmódját és viselkedését - nincs mögöttem beszédes és zavaros magánéleti múlt, hogy bőven meríthessek a különféle férfitípusokból, a közelemben lévő hímnemű egyed pedig nem a sztereotip átlagot képviseli, így az ő véleményére, reakciójára alapozva nem fedném le a megszokott férfiképet, sőt, azt kockáztattam volna, hogy az egyszeri olvasó nem találja majd hitelesnek -, így E/1 helyett E/3-at választottam, hogy biztonságban érezhessem magam. Ezt vehetem úgy, óvatos megfontolás vezérelt, vagy nyuszi módjára nem voltam bevállalós. Még nem döntöttem el.
  • Második lecke: ne fogjam rövidre a környezetleírást. Az oké, hogy én látom magam előtt a helyszínt, de az olvasóm nem lát bele a fejembe. Bővebb támpontok kellenek neki, ami alapján fogalmat alkothat a környezetről, és amivel a hangulatot is remekül megteremthetem.
Régebbi írásaim is tanítottak.

Lamast öröksége: hagyni kell a dolgokat megérni, kiforrni. Ami első vérből istenkirálynak tűnik, pihentetés után tisztulhat. Plusz, legyenek fejezetvázlataim, mert remek támpontként szolgálnak későbbi eseményekhez, és melegágyai lehetnek később odafurakodó ötletnek. Egyik sem szentírás, érdemes változtatni rajtuk. Nekem kell az, hogy végiglapozhassam az ötletbörzémet és mazsolázgathassak belőlük.

Kívánságod parancsom: érlelés, kisasszony, érlelés! És amikor már összeértek a szavak, újabb stilisztikai átírás. Elvont dolgokat előnyös úgy megírnom, hogy rajtam kívül más is képes legyen felvenni a fonalat, máskülönben csak egyedül szórakozom. Belső univerzumomba nem szégyen és nem elhagyható az irányjelző táblák leszúrása.

Végül a blogírás is megtanított pár dologra: ne patikamérlegen mérjem ki, milyen időközönként milyen bejegyzés követheti egymást. Régen szigorúan odafigyeltem arra, hogyha feltettem egy írásomat (vers, novella), akkor azt újabb mű nem követheti, csakis valami más. Valami más sem halmozódhat fel, mert akkor vége a világnak (?!). Ahhoz képest mostanság lassan csöpögtetem az alkotásaimat, és nem csinálok ügyet abból, ha egóba tekintő posztok kísérik egymást.

Egyéb okulásmorzsák (a teljesség igénye nélkül):

  1. ne méricskéljem, hogy minden fejezetem kábé azonos hosszúságú legyen, és ha valami kevesebb, akkor ahhoz titkos kényszerből még írjak, hogy kiteljen az általam kitalált, vágyott hossz
  2. eltanuljam a befejezést. Többen jelezték már, hogy a történeteim lezárását nem annak érzik, hanem félbeszakadásnak, és várnák a folytatást, vagy csak egy jelenet lezárásának találják nem az egész műének. Karakterkorlátos pályázatra íródott műveim ismertetőjegye: a vége felé kapkodva összecsapott, amputált

Megjegyzések

  1. Annyira jó ez a bagolykönyves kép. Ez a bejegyzés is tetszett, jelentem, jártam nálad is, olvastalak és baromira értelek. Néha észre sem vesszük milyen felesleges határokat szabunk magunknak :) - és hogy az milyen sok időt és energiát vesz el feleslegesen :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Üdvözöllek! Köszönöm, hogy itt jártál, remélem máskor is látlak.

      Törlés

Megjegyzés küldése