Iaszó árulása


by jeffsimpsonkh


Iaszó: Aszklépiosz és Épióné leánya, Hügieia, Panakeia, Ianiszkosz és Iatrosz testvére, a gyógyítás és az orvostan istennője volt a görögök szerint. Aztán egy nap a druszája meggondolta magát.


Iaszó árulása

Hóvirágillatú, napfényes februári nap volt, amikor feltámadnak az enyhe szelek, és lekívánkozik az emberekről a vastag télikabát, továbbá annak a napja, amikor elhatároztam, hátat fordítok a hivatásomnak és halálra ítélem az előttem fekvő tizenkét éves, sovány, kopasz kisfiút.
Péter szülei kérésemnek megfelelően a háttérbe húzódva, lélegzetvisszafojtva figyelték, mikor érintem meg a fiuk mellkasát, és mikor részesítem őt gyógyító képességem jótékony hatásában.
Igazán nem kellett volna sokat tennem: kezem a kisfiú testére helyeznem, transzba esnem, és közvetítőként utat adni annak a nevén nem nevezhető erőnek, ami akadálytalanul áramlott át rajtam és gyógyító hatást fejtett ki a rászorulókon.
Fogalmam sincs, mi ez az erő. Fogalmam sincs, miért én voltam az, aki képes csatornaként átengedni magán, ahogy arra se tudtam a választ, mi a gyógyítási folyamat pontos mechanizmusa. Hozzám csak annyi jutott el, hogy akit megérintettem, annak elmúltak a nyavalyái, és gyógyultan távozott.
Teltek a hosszú másodpercek, és én még mindig az ölemben nyugtattam a kezem. Asszisztensem, Ágoston óvatosan megérintette a vállam és a fülemhez hajolt:
– Minden rendben?
Hallgattam. Péter szemei túl nagyok voltak, az arca túlságosan beesett, a bőre nagyon vékony, sápadt. Kapkodva vette a levegőt és engem nézett. Láttam valamit a szemében, ami megijesztett, és semmi köze nem volt a kertek alatt lopakodó halálhoz.
Ugyan azt láttam a szüleiében, és mindenki máséban, akiket felkerestem, legyen szó a betegről, vagy annak szeretteiről: a mohóságot. Az élni akarás erőszakosságát.
Lassan lehajtottam a fejem, arcomba hulló göndör fürtjeim takarásában szorosan összezártam a szemem.
Nem fog menni. Nem akarom. Mind annyira éhesek! Csak kapni akarnak, megkaparintani mindent, ész nélkül!
– Eszter, hallasz engem? – hallottam ismét Ágostont. – Készen állsz, hogy segíts Péteren?
Péter! Tudom a nevét, pedig nem érdekel. Ott fekszik előttem a kisfiú, aki tőlem várja állapota jobbra fordulását, és én képtelen vagyok megadni neki, amit akar.
Kezem ökölbe zárult, felálltam. A mozdulattól nagyot csikordult a parkettára állított szék lába, kisiettem a szobából.
Térre vágyom. Levegőre vágyom. És ez sem adatik meg nekem.
A lakás tele van a szülők rokonaival, barátaival. Mind csodát várnak. Az előszobában kisebb csődületen kell keresztüljutnom ahhoz, hogy elérjem a bejárati ajtót és kijussak a lépcsőházba.
Miért is nem kertes házban laknak egy vidéki településen vagy Budapest külvárosában! Egy panel nyolcadik emeletéről nem nagyon van hová bújni.
Ezen a négylakásos folyosón nincs lezáró rács, könnyűszerrel kijutok a lépcsőházba és szapora léptekkel lerohanok a hatodikra. Ott megállok, mert annyira hevesen ver a szívem, hogy attól tartok, kiugrik a mellkasomból. Homlokom verejtékezik, zihálok, ujjam a csuklómon matat, hogy kitapintsa a pulzusom.
Ez csak pánikroham, nyugtatom magam. Pánikroham? Nekem sosem volt olyanom. Egészséges vagyok. Teljes vagyok. Én gyógyítok másokat, nem mások engem.
Léptek közeledtek, Ágoston az, kezében a csizmámmal. Lenéztem a lábamra és meglepett, zokniban vagyok.
– Levetted, amikor megérkeztél, elfelejtetted? – kérdezte halkan. A csizmámat az egyik lépcsőfokra helyezte, féltőn közelebb jött: – Rosszul vagy? Kérsz egy pohár vizet?
– Ne! Nem megyek vissza – ráztam a fejem hevesen.
– Szeretném érteni, hogy mi a baj. Túl sokan vannak a házban? Mert ha akarod, elküldhetem őket.
Nemet intettem.
– Nyissunk ablakot? Péter szülei abban is benne volnának.
Újra nem.
– Csak arra kérlek, menjünk haza.
– Zagyváék odafenn várnak – emlékeztetett.
– Tudok róla, de meggondoltam magam.
Ágoston csupa értetlenség. A hajába túrt, ami ugyan olyan göndör, mint az enyém, és mivel kicsit hasonlítunk egymásra, mindenki azt hiszi, testvérek vagyunk.
– Ezt most nem értem. Kérlek, magyarázd el!
Kezem a vastagon lekent, fekete korlátra tettem. Támaszt kerestem a fémben, mert olyasmit készültem az asszisztensem tudomására hozni, ami mindent meg fog változtatni.
– Menj vissza, és mondd meg nekik, hogy nem tehetek semmit.
– Ez nem igaz.
Mosolya szívfájdítóan megértő. Azt hitte, bátorításra szorulok, és ebben a szellemben folytatta:
– Megbirkóztál sokkal nehezebb és szörnyűbb esetekkel is. A hit a kulcsa, Eszter. Higgy magadban, bízz, ahogy korábban is tetted. Ebben te vagy a legjobb. Olyan önátadásra vagy képes, amire kevés gyógyító. A transz mindent elsöprő bizonyossága megmutatja, hogy igazam van. Minden rendben lesz.
Kezét a vállamra tette. Tenyere meleg, erőt adó, arra csábít, adjam meg magam. Hallgassak rá.
Olyan könnyű lenne! És annyira megbánnám!
– Nem lehet. Sajnálom.
Ágoston keze lehanyatlott.
– Nézd, ezt nem tehetjük velük. Zagyváék számítanak rád, igen kellemetlen volna, ha dolgunk végezetlenül elmennénk.
– Nekem meg az igen kellemetlen, hogy nyaggatnak – vetettem fel a fejem. A szavakban remegő düh nemcsak Ágostont, de engem is meglepett.
– Megígértük, hogy segítünk – próbálkozott, erre vádlón rámutattam.
– Te ígérted meg. Te írtad őket be az előjegyzési naptáramba, te beszélted le velük a napot és az órát.
– Miután jóváhagytad. Igazán nem értem, miért borulsz ki azon, hogy keresnek téged. Elvégre sikeres, bejegyzett szellemi gyógyító vagy, akit bármelyik cégnyilvántartásban megtalálhatnak.
– Már nem sokáig.
– Most miért mondod ezt? – hunyorított rám rosszat sejtve.
– Befejeztem.
–  Várj, ne olyan gyorsan – jött volna közelebb, de egy szintről feljebb Péter édesapja dugta ki a fejét és felőlem meg a folytatásról érdeklődött.
Rögtön a falnak lapultam és lesunyt fejjel újabb szintet tettem meg lefelé. Nem akartam hallani, Ágoston mivel vágja ki magát, de vélhetően sikerült időt nyernie, mert a kisfiú apja nem jött utánunk.
– Ezt így nem lehet csinálni – ért utol asszisztensem, arca vöröslött. – Nem tisztességes.
Mivel csendben maradtam, vett pár nagy levegőt.
– Figyelj. Ha szabadságot szeretnél kivenni, teljesen megértelek. Mostanában kicsit túlvállaltad magad. Sajnálom, hogy nem vettem észre a jeleket, és nem magamtól jutott eszembe, pihenésre volna szükséged.
Összeszorítottam a szám és elfordultam tőle. Nem értett. Nem vett komolyan. Muszáj leszek nyíltabban fogalmazni. Nagy nehezen rávettem magam, hogy újra felé forduljak, mélyen a szemébe néztem:
– Sajnálom, Ágoston. A döntésem nem egy adott időszakra szól, hanem végleges. Hívd fel Zitát, és beszéld meg vele, hogy mától vegye át az összes betegemet.
A máskor oly simulékony, figyelmes, türelmes Ágoston arca megkeményedett. Elfojtott, határozott hangja új volt számomra, ahogy az is, mennyire közel hajol hozzám beszéd közben:
– Fejezd be a hisztit, Eszter! Szedd össze magad, és ne beszélj marhaságokat! Egy vagy két hét pihenő az rendben van, de hogy felszámoljuk a céget, az szóba sem jöhet!
– Szabad tudnom, miért nem?
– Mert amit te csinálsz, az nem egyik napról a másikra abbahagyható munka, hanem hivatás. A képesség, ami lehetővé teszi, meggyógyíts másokat, nem múlik el. Ez egy adomány, ami benned marad, és vétek volna nem használni.
– Pedig éppen azzal van a baj, hogy használom!
– Miért volna baj? Az emberek hálásak, amit velük, értük teszel!
– És el is várják! Mernék csak nemet mondani! Ők magától értetődőnek veszik, hogy rendelkezésükre állok, sőt, feltétel nélkül elvárják, hogy segítsek.
– Ez nem igaz, Eszter. Fizetnek a gyógyításért. Ha csúnyák akarunk lenni, akkor ezt színtiszta üzletként is felfoghatnánk, csakhogy bennünk van jóérzés és lélek. És ez az, ami vezérel akkor, amikor elfogadunk egy esetet, nem a nullák az árajánlat végén. Ha nem így volna, nem lennének jótékonysági akcióid. Tényleg ez a baj? A pénz? Mert újragondolhatjuk a rendszert, ezen ne múljon!
– Nem erről van szó! Hanem az elvekről!
– Miféle elvekről?
– Morális elvekről!
Ágoston arca megrándult, de uralkodott magán, és ahelyett, hogy kifakadt volna, kérdezett:
– Ezt fejtsd ki bővebben, légy szíves. Pontosan mit kifogásolsz a tevékenységedben?
– Az egészet. Ezek az emberek azt várják, oldjam meg a bajukat, ami testi tünetekben, betegségekben ölt formát. Csakhogy ez tüneti kezelés! Én csak a betegséget gyógyítom, a kiváltóját nem, így viszont hosszú távon semmi értelme.
– Tehát holisztikus szemléletre törekszel. Azt ugye tudod, hogy nem minden betegséget lehet lelki okokra visszavezetni? Kedvelt nézet, de nem minden esetben állja meg a helyét.
– Mondod te, meg azok, akik nem gyógyítók – ellenkeztem. – Ám amikor transzba esem, látom a forrást. Mit látom! Érzem.
Zavarba jött, ez volt az első alkalom, hogy ezt szóba hoztam előtte.
– Igen, érzem. Finom rezdülésekként, de érzem a problémájuk gyökerét. Azt viszont én feloldani nem tudom. Azaz tudnám, de csak időlegesen, és én ezt nem akarom. Nem oldhatom meg más életfeladatát! Akkor mit tanulnak belőle, ha a munka nehezét valaki leveszi a vállukról?
– Úgy érzem, kezdünk eltérni a témától. Te tanulásról beszélsz, mi viszont gyógyítással foglalkozunk…
– A kórok és következményeik talán nem egy lecke részei? Fájdalmas, de nem pont az ilyen leckék a legfontosabbak? Látszólag segítek, de valójában ártok az embereknek. Elveszem tőlük a lehetőséget, hogy tanuljanak az állapotukból…
– Nem, Eszter, ez nem jó irány – sóhajtotta Ágoston. – Pihenned kéne, túlpörögtél.
– Legalább hallgass meg! – kértem, és a karját is megragadtam, hogy rám figyeljen.
Sikerült. Pillantása először a kezemre ugrott, aztán vissza az arcomra.
– Köszönöm. Sokat jelentene, ha megpróbálnál megérteni, és eltekintenél kicsit attól, hogy most szerinted el vagyok fáradva, vagy elbizonytalanodtam. Ágoston, én mások épülésére mondok nemet a jövőben. Aki repülni akar, annak küzdenie kell. Más helyett nem lehet az életet megvívni.
– De magára sem szabad hagyni, és te éppen arra készülsz. Sokan bíztak benned, és meggyógyítottad őket, még többen várnak arra, hogy irányt mutass nekik.
– Pont ezt nem akarom. Nem tehetem meg ezt helyettük. Nem szabad. Kegyetlennek tűnhet, amit most mondok, de ezek az emberek nem véletlenül betegedtek meg. Ők maguk okozták ezt az állapotot, maguknak kell kilábalniuk belőle.
– Anyagi nehézség példájában készséggel egyet értenék veled, de egészségre vonatkoztatva nem.
– Pedig ugyan az. Tudod mennyi feldolgozatlan élethelyzetnek lehet fizikai tünete?
– Ez csak spekuláció.
– Az orvosok ugyan ezt mondták, amikor évtizedekkel ezelőtt kérvényezték a szellemi gyógyítók praktizálását. Közölték, hogy a képességünk léte, és annak vélt hatása spekuláció. Afféle placebo, semmi több.
– Mégis, miféle tanulság lehet Péter esetéből? Hiszen ő csak egy kisfiú! Kinek ártott? Mit kéne megtanulnia? Volna szíved felmenni a szüleihez, és közölni velük az ítéleted, miszerint nem segíthetsz, mert ez egy rájuk váró lecke?
– És azt van jogom eldönteni, ki élhet?
Kérdésem nyersebbre sikerült, mint amilyennek szántam, Ágoston zavarba jött.
– Igen, jól hallottad: van jogom eldönteni, ki élhet? Ne szépítsünk: amit én szellemi gyógyítás címén művelek, az életmanipulálás. Művileg beleavatkozom más kényes belső egyensúlyába. Iszonyú felelősség van rajtam. Minden belenyúlás az egyén energiarendszerébe drasztikus és durva, ezen a szándék nem változtat. Míg a sebész a szikével végez invazív beavatkozást, én egy másik szinten eltérő eszközökkel teszem ugyanezt. Komolyan elgondolkoztam azon, hogy ez helyes-e, még akkor is, ha a páciensek beleegyeznek a dologba.
– Ez komoly morális válságnak hangzik…
– Nemcsak hangzik, az is! – kiáltottam fel. – Könyörgöm, mondd, hogy megértettél!
Reménykedve néztem fel rá. Úgy szerettem volna, ha legalább a töredéke eljut hozzá mindabból, ami dilemmát okozott bennem. Két komplex problémahalmaz csapott össze, és egyszerre tálalva biztos sok lesz neki, mégis… Mégis, annyira örülnék, ha nem fordulna el tőlem! Annyi mindenben asszisztált, vajon ebben is segít nekem? Vagy a tőlem hallottakat fegyverré kovácsolja és magamra hagy, mondván ez a krízis azért jött, hogy tanuljak belőle valami hasznosat magamról?
Sokáig emésztette az elhangzottakat. A nyolcadik emelet tájékáról mozgolódás támadt, a rokonok megunhatták a távollétünket. Ágoston láthatóan gyötrődött. Felnéztem rá:
– Kérlek!
Nagysóhaj szakadt fel a melléből:
– Az a te nagy szerencséd, hogy nem vagyunk egyformák. Segítek, de jó, ha tudod, te lebecsülöd a másik ember szerepét az életfeladata megoldásában, én viszont szükségesnek tartom mások támaszát. Ezért élünk közösségben, nem pedig külön-külön. Most felmegyek és kimentelek, de legközelebb te fogod közölni az emberekkel, miért nem fogadod őket.
– Köszönöm – mormogtam.

Hatalmas súly gördült le a vállamról, pedig személyes, különbejáratú leckém még csak most kezdődött.

Megjegyzések

  1. Elgondolkodtató és érdekes probléma amit feszegetsz, kár hogy nem bontottad ki jobban. A természetfeletti képességgel bíró egyén és a társadalom konfliktusa mindig csak érintett téma volt az irodalomban/filmben -a sztorik írói általában csak addig jutnak el hogy a "szuperember" megmenti a világot vagy kijátssza a körülötte sután bukdácsoló hatalmat akik képtelenek a foglyul ejtésére. Pedig jó lenne olvasni olyan történetet amiben a szuperhősre nagyon durván rászáll a társadalom vagy a hatalom, vajon meddig mennének el az üldözésében, vagy milyen az az élet, amiben naponta ezrek várnak a csodatételedre, vagy szimplán el akarnak kapni hogy valami laborban vizsgálgathassanak. Szepes Mária írja a Vörös oroszlán c. regényében valahol hogy az igazi hatalommal rendelkező mágusokat tulajdonképpen nem lehetett megkülönböztetni az átlagembertől. Az üldöztetésük elkerülése érdekében gondosan belesimultak a körülöttük élők közé, ugyanúgy kocsmáztak, a többiekkel dajdajoztak, és bégettek a többi "birkával" és közben mélyen kussoltak róla hogy amúgy minden tudás birtokosai.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szerintem lesz még mű, ami ezzel fog foglalkozni, mert érdekel a téma. Szepes Mária említett művét épp olvastam, nagyon érdekes volt, főleg amit a gólemszerű teremtményről írt. A testet öltött szorongás volt az nekem, és a mód, hogyan lehet a legegyszerűbben fölé kerekedni, semmissé tenni.

      Törlés

Megjegyzés küldése