Szemnyitó évnyitó

Valami van a levegőben (NanoMortis)

Volt visszatekintés, most jöjjön az előre. A lehangoló fajta, mert néha az is kell, nem csak a folytonos PR fogás-szagú optimizmus, forever smile, go, go előre. Ma én vagyok a soros, ma engem ért el.



Rájöttem valami nekem fontosra, megrázóra. Mégpedig, hogy nem lehet belőlem akármi, nem válhatok bármivé. Ennek felismerése teljesen ugyanaz, mint amikor először fogja fel egy gyerek, hogy Mikulás nuku, és nem a Jézuska hozza az ajándékot, hanem a szülei  a boltból a megtakarításukból. Tessék, ez a valóság, a csoda hímpora egyetlen határozott mozdulattal eltöröltetik.

Tavaly valami szépen lassan meghalt bennem. Vagy kinyílt, lehámlott, kedv függvénye, honnét sikerül néznem. Szeretnék úgy gondolni erre a folyamatra, hogy kevesebb lettem egy illúzióval, ettől függetlenül ott tipródik a küszöbön, hogy nem, ez nem az, ez valami rossz, a besavanyodás kezdete, amikor majd nekilátok kitaposni az álmaim belét, és a vége az lesz, mint minden átlagosnak, szokványosnak riogatott kisembernek: beállok a sorba, sóhajtozom a mi lett volna hákat, bezzegeket, és a többi istentelen közhelyet, amit szégyellni kéne, de nagyon, erősen. Vagy ha nem is szégyellni, mert micsoda dolog már önmagamat szapulni, új nézőpontot találni, önvizsgálatot tartani, és felemelni magam az önamortizációból, kedvetlenítésből.

Miért nem válthatok valóra akármit? Fájdalmasan egyszerű a recept. mert sosem gondoltam azt az akármit komolyan. De nem ám. Csomószor csak terveket halmozok, azzal a feltett szándékkal, hogy majd megírom ezt az ötletet, majd megvalósítom ezt a vágyamat, ide utazom el, azt próbálom ki. Ugyan már! Most komolyan, ki veszi be ezt? Én igen, és ez a lényeg.
Bár ne ez lenne. Bár felfognám, hogy ahhoz, hogy azt érezzem, élek, tényleg cselekedni kéne, nem csak mintha alapon létezni.
Meddig kell egy sztoriötletnek hányódnia ahhoz, hogy belássam, az sosem lesz megírva? Vagy megírom ugyan, de soha közzé nem teszem, és így olvasó által sose teszem próbára. Elképzelhető, hogy remek sztorik nem jutnak így kiadóhoz, és nem válik fizetőeszközzé. Az is lehet, hogy nem történt volna akkor sem semmi ilyen, de ha nem próbálom meg, honnét tudom előre?
Még csak meg sem fordul az eszembe a némaság tétje. Ez is csak most pörög át az agyamon, ahogy ezt a bejegyzést írom.

Irtózatos nagy hívő vagyok és bálványt imádok. Saját képzeletem ködpalotáját. van egy füzetem, amiben vezetem, hová szeretnék egyszer eljutni. Mind külföldön, mind belföldön. Egy időben ha utaztam valahova, felütöttem ezt a füzetet, és kihúztam egy tételt, igen, alakulok.
Azóta Pinterest albumot nyitottam, és ama helyek látványosságait oda mentegetem nézegetni. Nézegetni, nem elmenni.
Ezek a képgyűjtők a sohasem fogom megvenni/kipróbálni/odamenni gyűjteményeinek melegágya. ha elnevezném bakancslistának, szép kis ámítás kerekedne belőle. A végére szinte elhiszem, hogy ez komolyan teljesíthető elképzelés, és csak szépen be kell hozzá érnie az éveknek.

Van az ábrándépítésnek az a foka, amit büntetni kellene. Vedd körbe magad olyanokkal, akikre felnézel, akiket elismersz, ápolj velük jó viszont, tárgyald meg velük sikereiket, hogyanukat, aztán hidd el, ezzel tettél magadért valamit. Hiszen ez majdnem olyan, mintha te is olyan lennél! Az önmegvalósítás könnyen illanó spréje, fújd magad körbe vastagon!
Pedig fürödni volna jó...

Néha elképzelem, milyen volna a jelenleginél másféle szakmát űzni. A fantáziáláson túl sosem lendülök, jó nekem  a meleg semmi, abban nagy volumen van, mindenki csinálja, tapicskolni hujj, de jó. De hogy fogjam magam, legyűrjem önsorsrontó kishitűségemet, á-ez-nem-való-nekem, ez-nem-én-vagyok mantráimat, egyszer az életben a körbe-körbe járkálás helyett juthatnék valamire. Mi az, ami szenvedéllyel tölt el, és nem tehetem meg hogy ne azzal foglalkozzam. Az, hogy mi érdekel, édeskevés egy pálya felépítéséhez. Szenvedély nélkül miden érdeklődés időzített bomba. Egyszer robban, hogy már nem érdekel, úristen, elmentek felettem az évek, és gőzöm sincs, mihez kezdjek magammal, hova bontakozzam, hol növekedjem.
Krízis van. Jó, hogy van.

Nem, nem válhatok akármivé, akárkivé. Ha egy dologra igent mondok, azzal egy időben nemet is valami másra. Más olvasni egy ilyen tartalmú, párás bölcsességutánzattal hintett, felszínes idézetcsökevényt, és más az, ha kőkeményen a képembe áll, mit a képembe, bele a gyomromba, ugrál rajta, görcsöt okoz, valami szaggat belülről.

Te be tudod nyelni azt a  békát, hogy sosem leszel olyan, milyenek azok, akiknek valamilyensége után ácsingózol, sóhajtozol? Én néha nem. Pedig nem lehet bárki. Akkor nem lennék senki se.

Amit ma eldöntök, az lesz holnap. A sok apró döntés összeadódik, erekként szertefut, felduzzad, és kifut oda, ahova megágyaztam magamnak. A biztonsági játék szép csendben kivéreztet. Mikor kockáztattam valamit úgy igazán? Mikor feszítette mellkasom valami nagy, érzésre méltó, mert olyasmire készültem, ami én voltam, ami felvállalta önmagam, ami kitörni készült, és fogadni, ami utána jön?
Mikor mertem én ezt megtenni, meglépni, megszólni, megcsinálni? Úgy, hogy mindegy, miatta hülyének néznek, lesajnálnak, felharagudnak, megrettennek és magamra hagynak? Amikor nem a következményeket latolgattam.

Persze, józanság, felnőtt erről ismerszik fel, aztán így vész el minden tétje, emiatt nem lesz változás, vagy ha lesz, akkor abban nincs semmi rendkívüli. Szenvedélytelen rángatózás, szimulált tett. Érezni azt, amikor alacsonyra volt téve a léc. Azt megugrani nem nagy művészet.

A vergődésre, útkeresésre kevesen kíváncsiak, és ők is csak katasztrófaturisták. A megoldás az érdekes, a gödörből kifordulás, a pocsékból, rosszból felereszkedés.

Elmúlik ez. A hangoskodás. Azt fogom mondani, benőtt a fejem lágya, megtanulom érdemnek bemutatni azt a nagy semmit, és ha elég jól csinálom, hinni fogom, hogy ez amúgy valami.
Megelégedés lesz a neve.
Egészségemre.

Megjegyzések