Bababörze


Bababörze, bababolt. Vajon mennyiért mérik ott a gyereket? Az ár kilóban vagy darabonként értendő? Bőrhibáért, hisztis természetért jár árengedmény? Mit adnak hozzá extrának? Mamát, mert baba-mama expo van? Megszalad a képzelet, ha elveszem a szavakban. És innét pattant ki novellám abszurd témája is.



Gyűlölöm a gyereknapot.
Az emberek megbolondulnak: még azok is gyerekeket bérelnek, akik máskülönben ki nem állhatják őket. Szerzeményeiket illatosra fürdetik, masnit kötnek a hajukba, ünneplőbe öltöztetik, ajándékokkal halmozzák el. Parádéznak velük, mint a majmokkal, hogy aztán az ünnep másnapján visszavigyék őket a kölcsönzőbe.
Ezek még viszonylag a normálisabbak közé tartoznak, de azokat végképp nem értem, akik vesznek egyet vagy kettőt – az iker különösen cuki és drága, keresett áru –: egy hét alatt úgyis rájuk unnak, mert egy gyerek tartása nem csak mókából és kacagásból áll, és hirtelen azt se tudják, hová passzolják le őket.
Indul a körbeajándékozás a gyereknevelési engedéllyel rendelkező ismerősök körében – ahol egynek van hely, ott kettőnek is lesz alapon –, vagy ha ez sem sikerül, akkor a babapontokon végzik a szégyenteljes névtelen leadással. Ami természetesen nem névtelen, mert a rendszer rögtön kidobja a gyerekek bőre alá ültetett chip alapján, kik voltak az utolsó gondozói…
Ha már mindenképpen gyereknapot akar valaki ünnepelni, azt vagy a saját gyerekével, vagy a barátai, rokonai utódaival tegye, semmiképp sem bérelt vagy hirtelen felindulásból vásárolt csemetével. Elítélem ezt a hagyományt, úgy rossz, ahogy van.
 Hogy kifejezzem véleményemet a témában egy SAVE THE CHILDREN feliratú pólóban mentem dolgozni. A munkahelyemen úgy néztek rám, akár egy idiótára.
– Te mióta lettél ilyen radikális? – kérdezte a főnököm, aki ennél messzebb nem mert menni, nehogy megszegje a véleményalkotáshoz és szólásszabadsághoz való jogomat.
– Mindig is az voltam, csak nem toltam senki képébe.
– És mi változott? – érdeklődött, miközben erősen belekapaszkodott a kezében tartott bögrébe, mintha az megmenthetné attól, amit ezután mondok:
– Az – böktem az irodánk falára kiakasztott plakátra.
A posztert az UNICR (United Nations International Children’s Right) bocsátotta ki, a Családot Mindenkinek kampány égisze alatt, és az idei gyereknapra szervezett felvonulást népszerűsítette, mely annak a gigantikus kezdeményezésnek volt a nyitánya, hogy a májust kinevezzék a Gyermekek Hónapjának.
Kösz, UNICR, tönkretetted az egyik kedvenc hónapomat. Most 31 napon át mindenki meg fog kergülni, és gyerekek százezrei szereznek maradandó lelki sérülést.
Irodai asztaltársam libbent el mellettünk fülig érő mosollyal és nem tudtam eldönteni, a csuklójára kötött, mosolygó gyerekarcokkal díszített gumikarkötő, vagy a szíve fölé tűzött babakék-fehér-bugyirózsaszín szalag láttán dobjam ki a taccsot.
Híres aktivista volt a szentem: jelen volt minden budapesti rendezvények, aktívan agitált a gyerekkölcsönzés intézménye mellett, aminek következtében szórólapokkal árasztotta el az irodát. Évekkel ezelőtt gyereknevelési engedélyt szerzett, hogy időről időre hazahurcolhasson magával egy csöppséget. Mióta meghallotta, mivé válik a május, szerintem folyamatos orgazmusa volt.
– Ja, és itt van Sztella. Ő egymagában elég ahhoz, hogy mély depresszióba zuhanjak.
– Igazán nem értelek – sóhajtotta főnököm. – Ha nem létezne a gyerekkölcsönzés, az olyanok, mint ő, sokkal nehezebben jutnának gyerekhez.
– A régi nevelőszülőség sokkal jobb volt. Megvédte a gyerekeket az olyan képmutató ribancoktól, mint Sztella, akinek mellesleg kezeltetnie kéne magát. Egy gyereket sem tart meg, ha azok rászoknak a bilire. Mániákusan imádja a magatehetetlen, pelenkás babákat, de ha elkezd nyiladozni az elméjük, oda a lelkesedése.
– Gonosz vagy. Sztella így járul hozzá a gyermeknevelés állami formájához.
– Ja, ezt majd mond azoknak a lelki sérült felnőtteknek, akik azokból a babákból lesznek, akik kikerülnek az Sztellához hasonló elcseszett felnőttek keze közül!
Főnököm megköszörülte a torkát és finoman félrevont:
– Óvatosan. Tiszteletben tartom, hogy eltérő véleményen vagytok, de emiatt nem minősítheted Sztella mentális állapotát, illetve választása helyességét.
Összepréseltem az ajkam. Ilyenkor hol volt a gyerekek érdeke?!
– Aggasztónak találom, hogy téged is beszippant ez az új trend – mondtam végül, mert nem akartam érzékenyítő kurzuson találni magam.
– Ez mára a tolerancia fokmérője – nézett rám a főnök értetlenül.
– Nem vagyok biztos abban, hogy toleranciának kéne nevezni, ha hagyjuk, hogy aki megbánja a szülést, vagy megunja a gyerekét, akkor következmények nélkül leadhassa őt egy babapontnál.
– Van következmény, erre vannak a büntetőpontok.
– Aligha van visszatartó ereje. Azzal sem értek egyet, hogyha a szülők véletlenül nem teszik le sikeresen a terhesség alatt a gyereknevelési engedély vizsgáját, akkor elveszik tőlük a babát. Honnét tudják, hogy nem nevelnék fel tisztességgel?
– Erre van a fél éves türelmi idő, azalatt bőven bepótolhatják, amit elmulasztottak. Azt neked is be kell látnod, hogy egy gyereket megcsinálni nem nagy ügy, de felnevelni annál több felelősség. És ép gyerek csak akkor lesz ép felnőtt, ha a szülei is épek. Aki belátja, hogy mégsem neki való a gyerekezés, meg kell nekik adnunk a lehetőséget, hogy kiszálljanak belőle, és hogy gyerekeiket olyanok nevelhessék fel, akik felkészültebbek és alkalmasabbak.
– Az egész meg van bundázva – fortyogtam.
– Mi van megbundázva?
– A vizsga. Egy hónap gyakorlatra kirendelnek a szülőknek egy mintaviselkedésű kölyköt, és ettől elhiszik, minden sima ügy. Aztán jön a sajátjuk, vagy kikapnak egy kicsit problémásabbat, és máris jajgatnak.
– Nem tudhatod, hogyan zajlik ez, sosem vizsgáztál még.
– Viszont voltam már kiutalt gyerek, nem is egyszer. Már bánom, hogy nem csináltam felfordulást!
Elhallgattunk, mert ismét elszambázott mellettünk Sztella, oldalán a látogatóba jött gyeses kollégánkkal, Hunorral.
Hunor volt az iroda igazi szent tehene, azaz bikája: az egyszülős kérelmezők táborát gyarapította, aki annyira magáénak vallotta a Családot Mindenkinek eszmét, hogy élettársat is kért maga mellé, hogy kislánya megfelelő nőképet kaphasson.
Szerintem ez legitimizált prostitúció volt, akkor is, ha Hunor állította, egy ujjal nem nyúlt még az élettársához. A gyerekkölcsönzést is csak egy engedély választotta el a gyerekkereskedelem államilag legalizált vádjától!
Nem volt mit tenni: 14 év alatt minden gyerek az állam tulajdonát képezte. Kötődés? Ugyan már, hagyjuk az alternatív áramlatokat a neohippiknek! Akik ugyanúgy engedélyért folyamodtak, hogy megtarthassák a gyerekeiket, biztos, ami biztos alapon.
Csendben figyeltem, milyen egyetértésben vonul a folyosón az emberi hülyeség két díszpéldánya, és vadul harapdáltam a körmöm melletti bőrt.
Főnököm megértőn megpaskolta a vállam:
– Úgy látom, rossz passzban vagy. Szerintem hagyd ki a mai gyereknapi programot.
Elsőre nem tudtam, miről beszél, aztán megláttam, hogy pár Családot Mindenkinek aktivista bukkan fel a folyosón, karjukra akasztott, plüssállatokkal teli kosárral.
– Ha én ezt tudom, ma be sem jövök dolgozni – morogtam és sürgősen bevetettem magam a fénymásoló szobába. Megvártam, míg elkotródtak az aktivisták, aztán mosolytalanul visszatértem a helyemre.
Egy fokkal jobb kedvem lett, mert eltűnt Sztella kézitáskája az asztalról.
– Elmentek meginni egy kávét Hunorral – tájékoztattak, és megkockáztattam egy halvány mosolyt. Még a végén jó napom lesz!
Akik plüsst kapta, egymásnak mutogatták, mijük van. Mások kuponfüzetet lapozgattak, és izgatott pusmogással épp azt vitatták meg, melyik plázába mennek majd levásárolni az aktivisták ajándékát.
Gyerekkölcsönzőbe szóló kupon is volt köztük, és páran elgondolkoztak, milyen volna 24 órára hazavinni egy oltáskönyvvel ellátott csöppséget.
– Ti nem vagytok normálisak.
– Már miért ne volnánk? Szerintünk ez tök jó ötlet, népszerűsíti a programot.
– És tedd tönkre egy gyerek életét – vágtam vissza.
– Most már igazán befejezhetnéd – szólt rám az ajtóban megjelenő Sztella.
– Mit keresel itt? Nem egy kávézóban kéne lenned Hunorral?
– Bent felejtettem a bérletemet. Egyébként amiatt, mert neked nem jutottak megfelelő nevelőszülők, másoknak lehet jó tapasztalata! A szeretetet nem lehet kierőszakolni születési körülmények miatt, örülnöd kéne, hogy mindenki megválogathatja a családtagjait!
Remegtem az idegességtől. Undorodtam Sztellától. Egy önálló gondolata nem volt, az UNICR prospektusából olvasott jelszavakat visszhangozta.
Mély levegőt vettem, lehunytam a szemem és kitámolyogtam az irodából, vissza a fénymásoló szobába.
Biztos voltak, akik üdvrivalgással fogadták, hogy megszabadulhatnak a problémás rokonoktól, de én elveszítettem az anyámat, aki hatéves koromig vidéken rejtegetett az állam elől. Azt hitte, élhetünk a rendszeren kívül. Nem is tévedhetett nagyobbat. Az állami gondozók körbesajnáltak, nem sejtették, hogy életem legszebb hat évétől fosztottak meg.
Kerültem a játszótereket, a babakocsikat, az iskolákat, de nem azért, mert utáltam a gyerekeket, hanem mert beteggé tett, ha arra kellett gondolnom, miben nőnek fel.
Nem tudták, mit cselekszenek velük, nem tudták, mit cselekszenek velem.

Megjegyzések